A fekete asszony.

Délután öt óra volt. A kaszinóban ültem és ujságot olvastam. Körülöttem néhány kártyapárti zsongott már. Az ujságot kiolvastam, letettem, azután kinéztem a piacra. A kunszállási piac piszkosan és elhagyottan huzódott át a templomkertig; a templomkertből azonban egy ember jött ki és sebbel-lobbal vágott át a kaszinó felé. Lánczy Gyurka volt, a szolgabíró.

Átjött a kaszinóhoz, átugrott a három lépcsőfokon és lihegve és fujva rontott be a billiárdszobán keresztül a kártyaszobába.

– Urak, – mondta lihegve, – urak, Pándy Pista hazajött.

A kártyázók fölnéztek.

– Mikor? – kérdezte valaki.

– Most, a négyórás vonattal. De nem ez az egész. Asszonyt is hozott haza Amerikából.

– No, – mondta a doktor – és szép?

Lánczy Gyurkának fölvillant, fölragyogott, föllángolt az arca. Teljes torokkal kiabált:

– Szép? Az semmi. Néger!

A szobában egyszerre csend lett; a kártyázás most állott csak meg igazán, egy másodpercig teljes csend volt.

– Gyurka, ne bolondozz – mondta végre Rovics, a járásbíró.

– Becsületszavamra, – kiabálta Gyurka diadalmasan – becsületszavamra, becsületszavamra. Néger. Olyan fekete, mint az éjszaka. A vasútnál megakadt a forgalom. A mozdonyvezető leszállt a mozdonyról, hogy megnézze.

– És biztos, hogy a felesége? – kérdezte Krausz Simon, a hercegi bérlő.

– Hogyne – válaszolta Gyurka a boldogságtól és a nevetéstől pukkadozva. – Bemutatott neki. Úgy bemutatott, mintha egy rendes asszony lett volna.

– Beszéltél vele? – kérdeztem.

– Nem beszéltem – mondta Gyurka. – Csak angolul, meg franciául tud. És nekem úgy tátva maradt a szám, hogy magyarul se tudtam. De az asszony kezet nyujtott. Mintha valami uriasszony lett volna. Meg kellett fogni a kezét. De szerencsére keztyü volt rajta.

A szobában ekkor zsongás, zúgás, zajgás, kiabálás, csörömpölés, hahotázás támadt. A kártyákat lecsapták, a székeket kirugták; kérdeztek, nevettek, szörnyűködtek, és Gyurka ragyogó arccal és boldogan beszélt egy gyorsan összeverődött nagy kör közepén.

– Pándy Pista már két hete levelezett Berlinből Thureczkyékkal. Alkudozott a felvégi házukra. A múlt héten megkötötték az alkut. Készpénzzel fizetett. Rögtön. A Kunszállás és Vidéke egy berlini banktól kapta meg a pénzt. Kifizették egy krajcárig a tízezer forintot. Házért, kertért, mindenért, úgy ahogy van. Igaz, János bátyám?

– Igaz, – mondta Dániel, a takarékpénztári igazgató.

– A vonattól egyenesen odahajtattak a házhoz – monda Gyurka nevetve. – A félszemü Kohn alig tudta őket elvinni a rozoga fiakkerjén, mert a fél szemével mindig vissza-visszapislogott az asszonyra. Az meg fogott egy legyezőt a kezében és legyezte magát. Mint a majom a váradi cirkuszban.

Ezen olyan hahota támadt, hogy Gyurka egy darabig nem tudott tovább beszélni. Azután folytatta az előadást, és az urak jobbra-balra dőltek nevettükben, csapkodták a térdüket, és Geiger, az ügyvéd, egyszerre fölpattant és azt mondta, hogy ő hazamegy és elmondja a dolgot az asszonyoknak.

Mások is hazafelé készültek, hogy a dologról otthon beszámoljanak; Rovics, a járásbíró azonban ekkor megszólalt:

– Mennénk el talán a tenkei út felé. Csak úgy sétáljunk egyet a Felvégen. Hátha meglátjuk őket.

Ezt az indítványt általános helyeslés fogadta, és Gyurka rögtön ajánlkozott:

– Én majd vezetlek benneteket.

Gyurka vezetése alatt valóban el is indult a társaság. Én is mentem. A templomtéren már találkoztunk Geigerékkel. Jött az asszony, Lázárné, a férjes lánya, és Sárika és Pannika, a két kisasszonylánya. Kézfogások történtek, nagy nevetések, elámulások: – „hallotta már“, „hihetetlen“, „no de ilyet“; – és a társaság a legvidámabb hangulatban tartott a Felvég felé. Útközben még néhány kiránduló csatlakozott hozzánk és a patika előtt egyszerre csak megláttuk Gulyásnét, a helyszerzőnét, aki a tenkei út felől jött. Gyurka odaintette:

– Honnan jösz, Terka? – kérdezte tőle.

A kövér asszony izzadt és lihegett, és elfulva mondta:

– Pándyéktól, nagyságos úr.

Geigerné összecsapta a kezét.

– Jézus Mária, – mondta – csak nem látta a szerecsen asszonyt?

– Jaj, tekintetes asszony, – mondta Gulyásné lihegve – azzal van nekem most nagy bajom. Beszereztem hozzájuk Huszár Jánost parádéskocsisnak, azt, amelyik a nagyságos szolgabíró úrnál volt. Hát, amikor meglátta János az asszonynak azt a fekete képét, egyszerre csak kifordult az udvarról; ő, azt mondja, az Istennek se hajtja ennek a kocsiját. Utána szaladnának az emberek. Ő nem lesz világ csúfja. És Bordás Emer, a szakácsné. Az ő főztjit ez a feketeképü nem eszi. A fekete kezivel. A Pándy nagyságos úr dühös volt. Szalajtatott mindjárt. Hogy új kocsist, új szakácsnét… Hanem igaz, hogy – követem alássan – rusnya teremtés ám. Furcsa gusztusa is van némelyik úrnak.

A Gulyásné előadását nagy nevetés fogadta. A kövér asszony egy vállveregetéssel boldoggá téve azután elbocsáttatott. Mi pedig vonultunk tovább a Thureczky-ház felé. A ház előlről, a tenkei úton semmi különösséget nem mutatott; a bezárt kapu előtt azonban egy nagy csapat ember táborozott: parasztasszonyok, lányok, gyerekek, akik a környékről összeszaladtak szerecsen asszonyt nézni.

Gyurka odaintett egy parasztlegényt; attól megtudta, hogy itt egy jó félórája hiába várnak; a legényt elbocsátotta, a társaságot pedig levezényelte a tenkei országútról a Jablonszky-tag felé.

– Menjünk a kert alá, – mondta – ott talán látunk valamit.

Némi kerülővel elértük a kert alsó végét; itt alacsony rácsos kerítés volt; a kerítésen szépen be lehetett látni a kertbe, de a földieper-ágyakon kívül egyelőre semmi néznivaló nem akadt. A társaság várt, beszélgetett, nevetett, azután türelmetlenkedni kezdett és már menni készült, amikor Gyurka egyszerre fölkiáltott:

– Hahó, ott jönnek ni…

A gyümölcsös felől lassu lépésben két alak tartott a veteményeskert felé. Pándy Pista. És a szerecsen asszony. Lassan jöttek; Pista nyilván a kertet mutogatta az asszonynak; az asszony bő, barna selyemruhát hordott; csakugyan fekete volt… A társaság a kerítésen kívül elhallgatott; bámult; azután tolakodni kezdett előre; az asszonyok lökdösték egymást és vihogtak.

Pándy Pista ekkor észrevette a társaságot. Fölkapta a fejét, összehuzta a homlokát, az arca kipirosodott. Már egészen közel voltak. Szólt valamit az asszonynak, az asszony megállott és kíváncsian nézett a kerítés felé, Pándy Pista pedig odalépett a kerítéshez, a rácsra rátette a kezét és dühtől reszkető hangon mondta:

– Minek köszönhetem ezt a szerencsét?

A társaság megnémult, hátrahuzódott, készült az eloldalgásra, Lánczy Gyurka azonban kötelességének érezte, hogy helyt álljon.

– Itt vagyunk, – mondta bizonytalanul. – Szabad mezőn, városi területen.

Pándy Pistának kidagadtak a homlokán az erek és recsegő hangon szólalt meg:

– De remélem, nem várod meg, amíg onnan is elpofozlak.

Újra nagy csend támadt. Hallgatás. Két másodperc, három másodperc, öt másodperc. Végre megszólalt Gyurka dadogva:

– Ezért majd számolunk.

Fölkapta a fejét, hátraszegte, és kemény léptekkel, peckesen elindult. Pándy Pista visszafordult a szerecsen asszony felé. Mi pedig kissé elfogódva kocogtunk Gyurka után.

Az országúton végre visszakapta Gyurka a hangját.

– Ilyen szemtelenség, – mondta pattogva. – Még neki áll följebb. Még ő beszél. Örüljön, hogy nem toloncoltatom el azt a szemetet, akit idehozott. Közbotrány. Szégyent hoz a városra. Csudánkra fognak járni az egész vármegyéből. Szégyent hoz az egész magyar középosztályra. A törökverő Pándy Gergelynek az ivadékai… Az egri hős ivadékai szerecsen gyerekek. No majd megmutatom én neki.

… A társaság zajosan és méltatlankodva helyeselt, mindazonáltal kissé nyomott hangulatban oszlott szét.

Másnap délben eljött hozzám Pándy Pista. Nem adott kezet. Korrekt volt, nagyon udvarias, de hideg.

– Azért jöttem, – mondta – hogy igen alázatosan megkérjelek, vállald el Lánczy Györggyel szemben a képviseletemet.

– Igen, Pista, – mondtam – szívesen, ha szolgálatot teszek vele neked.

Ekkor kezet nyujtott, megrázta a kezemet, nagyot sóhajtott és beledobta magát egy székbe.

– Na, hála Istennek, – mondta – csakhogy benned nem csalódtam.

Csikorgatta a fogát.

– Öten utasítottak vissza. Szamarak. Gazemberek. De majd megmutatom nekik.

Csillapítottam; számolni kell, mondtam, a vidék konzervativizmusával, nem szabad rossz néven venni; ami szokatlan, az itt már bűn…

– De hát mi bűn van abban, Istenem, – fakadt ki elkeseredve, – hogy elvettem? Mert a bőre fekete? Én szeretem. Jobb, kedvesebb, derekabb, okosabb, mint valamennyi kunszállási liba összevéve. Jó volt hozzám. Boldog voltam vele. Boldog vagyok vele.

– De Pista: Amerika és Kunszállás.

Legyintett a kezével. Fanyarul mosolygott.

– Hiszen Amerika se, – mondta keserűen. – Ott is megbotránkoztak rajta. A fehér ember ott is gőgös. Még Coloradóban is megdöbbentek rajta. Pedig ott az ő apja a legnagyobb úr.

Újra legyintett a kezével.

– No mindegy, – mondta. – Hát vállalod a dolgot, ugy-e? És másik segédről azután te gondoskodol. És természetesen: verekedni akarok.

… Délután elmentem a kaszinóba. Nagy fölháborodással fogadtak.

– Hogy merted elvállalni az ügyét? – támadott rám Gyurka.

– Gyurka, neked coki most, – válaszoltam szeliden. – Az ellenfeled segédje vagyok. Talán nem akarsz vele verekedni? Akkor minek provokáltattad. Ha pedig provokáltattad, akkor az ellenfeled segédjéhez egy szót se. És hapták!

Egy másodpercig úgy látszott, hogy ebből is pofozkodás lesz. Gyurkában azonban végre fölébredt a lovagias lelkiismeret, elvonult, és csendben agitált amellett, hogy Pándyt társadalmi bojkott alá kell vetni, engem pedig lehetőleg ki kell golyózni a kaszinóból.

A társadalmi bojkott terve túlságosan népszerü volt; ez ellen egy szót sem lehetett szólni a felzúdult intelligenciának; a saját kigolyóztatásomat azonban sikerült elhárítanom úgy, hogy a kártyaszoba közepén nagy beszédet mondottam és a kunszállási kaszinó lovagias lelkiismeretére appelláltam. A kaszinó, mondtam, nem vonhatja meg egy becsületbeli ügyben a maga lovagias segélyét egy embertől, akinek bizonyos cselekedeteiről lehetünk akármilyen véleménnyel, aki azonban mégis gentleman, és aki nem szabad hogy hiába forduljon más korrekt gentlemanekhez segítségért.

A gentleman szó és az, hogy párbajkódexekre is hivatkoztam, eldöntötte az ügyet. Kigolyózni nem fognak; a fenforgó ügyet le kell bonyolítani a lovagiasság szabályai szerint; a kaszinó és az egész intelligencia azután tetszése szerint szabja meg magatartását a szóban levő gentlemannal szemben.

Harmadnap megvolt a párbaj. Előbb Miskolcról pisztolyokat és kardokat kellett hozatni. A párbajnál Gyurka feltünően sápadt volt, influenzáról panaszkodott, amely nagyon megviselte. Pándy görcsösen kapta a kezébe a pisztolyát, megtette mind az öt lépést a barrierig, és onnan összeszorított foggal, nagyon nyugodtan és nagyon hosszan célzott az aggasztóan ingadozó Gyurkára. Nem találta. Két lövés közül egyszer sem. Gyurka, aki az első lövését elfelejtette kilőni a tíz másodperc alatt, amelyet én számoltam le és aki a második lövését egyszerűen beledurrantotta a levegőbe, szigoruan állította utóbb, hogy mind a két golyót látta a füle mellett elrepülni.

A kardpárbajban, amely ezután jött, Pándy gyilkos rohammal ugrott neki Gyurkának. Az ijedt és ügyetlen paradeját egyszerűen átvágta, a kardja lezuhant a Gyurka fejére. A Gyurka kezében lehanyatlott a kard és lehanyatlóban végighasította a nagyon is közelre beugrott Pándy homlokát és a jobb arcát. Gyurka maga szép csendesen lefeküdt a földre.

Öt perc múlva, mire a Pándy sebét bevarrták, magához tért. A kard lapjára fordult, semmi komoly kárt nem tett benne, csak egy nagy daganat kezdett az ütése nyomán szép csendesen duzzadozni. Gyurka másnap azt állította, hogy véletlenül csúszott el és ez volt a szerencséje annak a fickónak…

Pándy a párbaj után karon fogott.

– Gyere, – mondta.

Elvitt magához. Kiváncsian mentem vele. A házuk ablakában ott állott az asszony. Mire a kapuba értünk, elébünk jött. Kitárta a karjait.

– Egy szót se, – mondta Pándy. – A cselédek előtt egy szót se.

Bementünk a házba. Amikor egy szobában végre megálltunk, akkor az asszony térdre esett, átkarolta a Pándy lábát, és csendesen zokogott. Nem akart fölkelni. Pándy hagyta. Ő is meg volt hatva.

– Hát nem érdemli meg, hogy szeressem? – kérdezte mosolyogva.

Azután az íróasztala felé intett.

– Nézz oda, – mondta. – Ott van egy levél. A te számodra. Ha bajom történt volna, neked kellett volna őt is hazaszállítanod.

Az asszony végre fölkelt a földről, megcsókolta a Pándy kezét, azután megcsókolta a kötést a fején. Pándy ekkor bemutatott. Az asszony kezet nyujtott. Kis, meleg, fekete keze volt. Angolul beszélt. Pándy mondta, hogy csak franciául tudok. Az asszony erre franciául beszélt. Megköszönte, hogy szolgálatokat tettem az urának. Mikor látta, hogy franciául is hibásan beszélek, németül kezdett beszélni.

Pándy hozzám fordult.

– Látod, – mondta, – milyen intelligens. Három hónapig voltunk Berlinben. Azalatt megtanult németül.

Az asszony nem értette, mit mond. Rám mosolygott és kiment, hogy valami ennivalót adasson.

– Német cselédeket hozattam Budapestről, – mondta Pándy.

Az asszony azután visszajött. Leült. Beszélgetett. Csakugyan intelligens volt. Az egész Kunszállásról, minden elbámészkodásról és haragról, amely fogadta, nyugodtan és okosan beszélt. Pándy azután irodalomról beszéltette, azután művészetről; azután leültette a zongorához és francia és német dalokat énekeltetett vele. Zengő, meleg althangja volt; és tudott énekelni.

Estére járt, amikor elbúcsúztam. Pándy kikisért.

– Hát mondd, – kérdezte, – olyan lehetetlen ezt az asszonyt szeretni?

– Nem, – válaszoltam igaz meggyőződéssel. – Nem.

Nem is volt lehetetlen. Az asszony szép, karcsu, délceg, fiatal teremtés volt; a bőre nem is fekete igazában, hanem sötétbarna, amelyen valami rózsaszín tüzel át; az ajkai alig duzzadtak; az orra kicsi, de nem csunya; a haja kóchaj, de nem degusztáló; a teste meleg, szép, parfümtől illatos…

A kaszinóban minderről hallgattam. Faggattak, de nem szóltam semmit, mert egyelőre úgyis hiába lett volna minden. A társadalmi bojkott szervezése befejeződött. Kinézni őket, ha nyilvános helyre el merészelnének menni… A köszönésüket nem fogadni… A látogatásukat – ha merészelnék – szintén nem fogadni…

Satöbbi. Satöbbi. A bojkott a következő napokban és hetekben egyelőre csak elvben volt meg. Pándyék sehová nem mentek, a házból ki nem mozdultak. Pándy otthon tárgyalt különböző emberekkel, ügynökökkel, kupecekkel, akiket magához rendelt. Az intelligencia helyett ez alatt az idő alatt egyelőre a parasztokkal kellett megküzdenie.

A kunszállási cselédek egymásután szöktek meg tőle. Dupla fizetést adott nekik, mégsem birták ki hét napnál tovább a csufolódást, amely kísérte őket. A kunszállási hetivásárok ekkor ugyanis megélénkültek. Vezekényről, Ujfaluból, Tárkányból fölkerekedtek az emberek és bejöttek hozzánk, mert híre futott, hogy Kunszálláson szerecsen asszonyt lehet látni. És éppen olyan ruhában jár, mint az idevaló uriasszonyok… Szerdánként a hetivásárról nagy karavánok indultak a Felvégre és órákhosszat ácsorogtak a Thureczky-ház előtt és a kert alatt, hogy hátha megláthatnák a szerecsen asszonyt. A Pándy cselédeit a hetivásáron körülfogták, faggatták, kicsufolták…

A parasztgyerekek – nagy suhancok is – bemásztak a kertbe és keresték a szerecsen asszonyt. Pándy kikergette őket; erre éjszakánkint látogatták meg a kertet, elpusztították a veteményeket, megvagdosták a gyümölcsfákat. Egy éjszaka Pándy közéjük lőtt és egyet megserétezett; erre másnap felgyujtották a zsuppal fedett üvegházat. Az üvegház oltására egyetlenegy ember sem ment be a kertbe. A parasztok megálltak a kerítésnél és onnan nézték, hogyan ég le földig a ház.

Ekkor azonban nevezetes dolog történt. Bauer, a közjegyző, bejött a kaszinóba s bejelentette:

– Urak, Pándy Pista ma megvette az öreg Löwy birtokát. A Fácányosnál. Ezeregyszáz hold. Négyszázezer forint. Készpénz… Pándy-birtok volt az valaha…

Erre nagy csend támadt. Erre senkinek nem volt szava. Bauer egyéb ujságot is tudott.

– De meg akarja venni a bárótól is a Sárgatanyát. Alkuszik rá.

Erre még nagyobb lett a csend. És másnap, mikor délután elmentem Pándyhoz, ott találtam az előszobában Geigert, az ügyvédet.

– Mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle.

– Várok, – mondta zavarodottan. – Egy kis dolgom van.

Nem válaszoltam. Egy német cseléd jött, hogy menjek be a nagyságos úrhoz. Bementem. Pándy egyedül volt a szobájában.

– Geiger van itt az előszobában, – mondtam neki.

– Tudom, – válaszolta. – Váratom.

Csodálkozva néztem rá.

– Váratom, – mondta újra. – Így fognak mind várni az előszobában. Egy félórán alul egyik se. Némelyik egy órát is. Ez itt uradalmi ügyész akar lenni. Lesz is. De várjon. És a tekintetes asszony és a kisasszonyok majd viziteljenek itt a feleségemnél.

Negyednapra megtörtént ez a vizit, és a tekintetes asszony és a kisasszonyok oda voltak a csodálkozástól, hogy a… az asszony… tudniillik… az asszony… Pándyné ő nagysága milyen művelt, olvasott egy teremtés… igazi… igazi uri hölgy.

Egy hét múlva Pándy új vizitet kapott. Az öreg Dániel János, a takarékpénztár igazgatója tette nála tiszteletét. Már csak eljött gratulálni, hogy Pista öccse ilyen szépen visszaszerzi őseinek a birtokát. Pista öccse ugyanis aggasztó mértékben kezdte vásárolni a takarékpénztár részvényeit.

A parasztokkal is rendbe jött a dolog. Pándy egyrészt óriási kutyákat tartott, – egészen furcsa, ismeretlen fajtáju, de nagyon vérszomjas állatokat – másrészt igen bőkezüen fizetett. A béreseknek egy szép napon, se szó se beszéd, fölemelte a bérét. Ilyesmi még soha sem történt Kunszálláson. Aratókat a felvidékről akart hozatni; a parasztok azonban ekkor deputációt küldtek hozzá és megkérték, hogy ezt már ne tegye. Inkább majd ők vigyáznak a rendre. Tudják ők, hogy a nagyságos asszony is kegyes keresztény lélek. A plébános úr megmagyarázta…

Ekkor azután – izgatott vita következményeképpen – a birtokosok indítottak Pándyhoz deputációt a kaszinóból. Ne tegye tönkre az amúgy is szorongatott középosztályt. Véreit. Ne kapassa el a parasztot azokkal a túlmagas bérekkel. Amúgy is alig lehet már bírni vele. Pándy – a kellő várakoztatás után – bebocsátotta a deputációt és kilátásba helyezte, hogy majd megfontolja, mit tehet az érdekükben…

Ekkor jött a szép május hónap és vele a tüzoltómajális. És ekkor nem történt kevesebb, mint az, hogy a kunszállási önkéntes tűzoltók – némi vita után – Pándy Istvánné úrhölgyet is felkérték lady patronessnek. Az asszony elfogadta a megtiszteltetést; Pándy másnap kétezer forintot küldött Bauerhez, a közjegyzőhöz, aki tűzoltófőparancsnok volt, „szerény jeléül annak a nagyrabecsülésnek, amelyet a kunszállási önkéntes tűzoltó-egylet önfeláldozó tevékenysége iránt érez“; és amikor a majális estéjén a négylovas kocsijuk berobogott a városháza udvarára, ahol a majális volt, és amikor Bauer karonfogva vezette az asszonyt a vacsorázó-asztalok felé, az önkéntes tűzoltók olyan üdvriadallal fogadták őket, hogy Bohus, a képviselőnk elsápadt irigységében.

Ezen az estén Lánczy Gyurka elbusultan ivott egy távoli asztalnál. Éjféltájban odaküldött hozzám egy tűzoltót, aki a fölszolgálásra ügyelt. Beszélni akar velem. Odamentem hozzá. Leültem melléje.

– Pajtás, – mondta, – szeretsz-e engem?

– Hogyne szeretnélek, Gyurka.

– Hát ha szeretsz, eredj oda Pándy Pistához és mondd meg neki, hogy ki akarok békülni vele.

– No, no, Gyurka…

– Semmi nono. Ki akarok békülni. Én bocsánatot kérek. Uriember bocsánatot kér, ha belátja, hogy tévedett.

Habozott egy kicsit; egy szót keresett; végre megtalálta.

– Kulturember vagyok én, – mondta föllelkesedve. – Igaza van Geigernek. Az ostoba faji előitéletet le kell győzni.

– Hát Gyurka, – mondtam én erre, – jól van, én vállalom a közvetítést. De nem ma. Nem most. Aludj egyet a dologra; és ha holnap is akarod, beborozatlanul is akarod, akkor beszélek Pándyval.

Gyurka felsőbbségesen nézett rám.

– Fiam, – mondta lenézően, – nem a bor beszél én belőlem. Ez a két üveg!… De a télen rendkivüli közgyűlés lesz. Az öreg lemond. Főszolgabíró akarok lenni. Pándynak annyi itt már az embere…

– Jól van Gyurka. Holnap.

– Nem. Most.

Kénytelen voltam odamenni Pándyhoz és közölni vele a Gyurka kérését. Pándy mosolygott.

– Majd holnap, – mondta nyugodtan. – Várnia kell az előszobában.

De Gyurka nem hagyta magát. Visszaszalajtott Pándyhoz, hogy ha rögtön bele nem egyezik abba, hogy ő a nyilvánosság előtt jóvátegye azt, amit vétett, akkor ő nekiugrik itt és össze-vissza csókolja.

– Régi cimborák vagyunk mi!… Atyafiak is volnánk!…

Pándy erre kénytelen volt beleegyezni az ünnepies kibékülésbe. Gyurka a hír vétele után talpra szökött, kihuzta magát, odanyomult Pándy elé és kerek kis beszédben állapította meg, hogy az igazi uriember jóváteszi azt a hibát, amelyet elkövetett…

Pándy kezet nyujtott neki:

– Jól van Gyurka. Ülj le.

Gyurka a nagyságos asszonytól is bocsánatot óhajtott kérni. Pándy odafordult a feleségéhez és mosolyogva mondott neki néhány angol szót. Az asszony fölemelte a fejét és érdeklődve pillantott Gyurkára. Gyurka megismételte a kerek kis szónoklatot, az asszony mosolygott és kezet nyujtott neki. Az asztalnál halk éljenzés támadt a kibékülés láttára; Gyurka leült az asszony mellé. Előbb magyarul beszélt hozzá. Az asszony egy tört magyarságu mondattal válaszolt:

– Nem tudni magyarul…

Gyurka ezt a mondatot elragadónak találta. Az asztal hasonlóképpen. Gyurka erre németre fordította a beszédet. Keservesen dadogott, de lelkesen és kitartóan beszélt. Az asszony előbb bámulva hallgatta, azután egészen feléje fordult, nagy szemekkel nézett rá, és mosolygott…

Hajnaltájban, hazafelé menet Gyurka hozzám csatlakozott. Hallgatva mentünk. Gyurka egyszerre megszólalt:

– A fűzfánfütyülőjét, – mondta őszintén.

– Mi az Gyurka?

– Te, ez nem is csunya asszony…

– Kicsoda, Gyurka?

– A… az a… az asszony. A Pándy Pistáé. Szép asszony az, ha fekete is.

Hallgattam. Gyurka rövid habozás után ismét tett egy nyilatkozatot.

– Hogy annak micsoda termete van!…

Hallgattam. A kapum elé értünk. Gyurka befejezte az észrevételeit.

– Hogy annak a Pistának micsoda kutya szerencséje van!…

Nem válaszoltam. Kezet fogtam vele; és ott hagytam Gyurkát észleleteivel a hűvös, szép májusi hajnalban.

Negyednap elmentem Pándyhoz. Nem találtam otthon. A lakásból énekszó hallatszott ki.

– A nagyságos asszony itthon van? – kérdeztem a szobalánytól.

– Igenis. A szolgabíró úr van itt vizitben.

Egy hét múlva, estefelé a tenkei országúton két lovassal találkoztam. Az egyik az asszony volt. Szép lovon ült; és jól ült rajta; így látszott meg, milyen hibátlan, délceg alakja van. A másik lovas Gyurka volt. Köszöntem nekik. Megállottak.

– Gyurka, te lovagolsz? – kérdeztem meglepetve.

– Huszár voltam én, – felelte Gyulka.

– De eddig nem lovagoltál.

– De most lovagolok. Eddig nem volt társaságom.

Azután elbúcsúztunk egymástól. Egy hét múlva megkérdeztem Pándytól:

– Te! Nem jár ez a Gyurka egy kicsit túlságosan is gyakran hozzátok?

Pándy fanyarul legyintett.

– Mit csináljak? Csak nem tilthatom ki. És az asszonynak tetszik.

Megvakartam a fejemet.

– Öregem… nem kellene talán annyi időt a gazdaságban töltened?…

Megint bosszankodva legyintett.

– Csak nem fogom őrizni? Mikor már egy asszonyt őrizni kell…

Egy hónap múlva, aratás táján azután furcsa dolog történt: Pándy váratlanul jött haza egy délelőtt és a lakásban egy bezárt ajtóra akadt. A bezárt ajtó mögött az asszony volt. És Gyurka.

Az asszony kétségbe volt esve; sírt, letérdelt; Gyurka hősies pózban állott; Pándy fölemelte az asszonyt; leültette; Gyurkát is leültette; és nagyon nyugodtan mondta:

– Mi most elválunk majd. Azután összeházasodhattok, ha akartok.

Az asszony sírt, tiltakozott a házasság ellen; Pándy azonban nyugodtan mondta neki:

– Mi mindenesetre elválunk. A többi a maga dolga. Ezt a házat én megtartom. Maga, ha itt akar maradni, megveheti a Jablonszky-házat. Eladó. De ha nem utazik el innen, ha itt marad, szeretném, ha addig, míg az elválás nincs kimondva, nem történnék botrány.

Ezt megigérte az asszony is, Gyurka is. Az asszony másnap megvette a Jablonszky-házat. A dolgot én Pándytól tudtam meg. De megtudhattam volna Gyurkától is, mert mire az asszony harmadnapra átköltözött a Jablonszky-házba, tudta az egész város.

Gyurka úgy járt-kelt a városban, mint az asszonynak, „annak a szép fekete asszonynak“ a hivatalos vőlegénye. Pándy közölte vele, hogy a vagyonnak a nagyobb része az asszonyé; az övé csak a kisebb birtok; és Gyurkának ezer terve volt a vagyon kezelésére nézve.

A válópör nem ment elég gyorsan. Eljött a tél, és úgy volt, hogy a válást csak tavaszra mondja ki a bíróság. Ekkor egy napon megrendülve jött hozzám Gyurka.

– Te, – kérdezte felindultan, – hallottad, mi történt?

– Mi?

– Tegnap éjjel Simkó, az éjjeli őr, egy alakot látott a Jablonszky-ház ablakából kiugrani. Megfogta. Hát tudod ki volt?

– Ki volt?

– Rovics Zoltán.

Rovics Zoltán a járásbíró jogász-fia volt. Méltatlankodva mondtam:

– Hallatlan. Ilyen intelligens fiatalember adja betörésre a fejét.

Gyurka kiegyenesedett és felháborodva kiáltotta:

– Csak nem hiszed, hogy betörni volt ott?

– Nem? Hát minek?

– Az asszonynál volt.

– Ne mondd.

– De. És Simkót megszorítottam és azt mondta: azt hiszi, Viczay Gézát is látta már egyszer…

– No ilyet. Hallatlan.

Gyurka elkeseredve fakadt ki:

– Mindennek az a szamár Pándy az oka. Mit tiltott el engem az asszonytól. Most ez lett belőle.

Mélabúsan integettem. Gyurka dühbe jött:

– A keserves istenfáját, – mondta, – most azért se engedelmeskedem neki. Nem én. Majd megmutatom.

– Mutasd meg, Gyurka! – mondtam biztatóan.

Gyurka elvágtatott. Délután felkerestem Pándyt.

– Hallottad, – kérdeztem – azokat… azokat a dolgokat?

– A Jablonszky-ház?

– Igen.

Bosszankodva intett.

– Az egész város tele van velük. Viczay Géza is volt már nála. Tudom is én… talán más is… Egész nap nála lebzselnek, vendégeli őket; azután éjszaka is eljárnak hozzá.

Undorodva intett:

– Eh!… Utálom az egész dolgot. Ma délben nála voltam.

– Minek?

– Hogy utazzon el innen.

– És?

– Nem akar.

– Miért?

Pándy fanyarul mosolygott:

– Mert itt… mert itt… a pénzéért fehér embereket kap.

Elfordult és még egyszer intett mély undorral.

– Engem imád. Letérdel előttem. De fehér embernek nem tud ellentállni.

Nem beszéltünk többet a dologról. A kunszállási intelligencia rövid habozás után fentartotta az asszonnyal az érintkezést. Eltelt a tél, jött a tavasz, a válópörnek is vége lett és márciusban, mikor az ibolyák nyiltak, Gyurka oltár elé vezette az asszonyt. A templom zsufolva volt; még a templomkert is; a plébános összetette a kezét és szeliden mosolygott le az új párra, az orgona zúgott és a rossz skurcban festett kunszállási angyalkák is mosolyogtak a falon.