A temesvári asszony.

Az okkupációban egy alacsony, szegényes bosnyák házikó előtt két katonatiszt találkozott: egy karcsu, magas ulánuskapitány és egy kékszemü, szőke vadászfőhadnagy. Mind a kettő csapathoz beosztott vezérkari tiszt volt. A főhadnagy bemutatkozott a kapitánynak. Vetter Károlynak hivták. A kapitány megmondta a nevét: báró Ulenyeczky Kázmér.

– Te a temesvári diviziónál voltál, ugy-e? – kérdezte azután a kapitány.

– Igen. A divizionárius mellett. Egy év óta.

– Én voltam az elődöd. Négy éve mentem el Bécsbe. Utánam jött Bálint.

– Bálint után pedig én jöttem.

– Na kitünő. És most együtt lakunk egy darabig ebben az oduban.

– Sőt Bálint is velünk lakik majd.

– Bálint is? Bálint itt van?

– Igen. A mozgósításkor Lembergből rögtön lejött a hadtesthez.

Nemsokára megjött Bálint is, Bálint Gábor tüzérfőhadnagy, szintén csapathoz beosztott vezérkari tiszt. A három katona elhelyezkedett a nyomorúságos ház egyetlen szobájában. Berendezkedtek. Boldogan élvezték azt a kényelmet, amelyet a fedél alatt levés mégis szerzett nekik: az ágyat, a gyakori mosakodást, a tiszta inget. Néha nappal is volt idejük, akkor otthon heverésztek, leveleket írtak. Az estéket mindig együtt töltötték, szivaroztak és beszélgettek. Gyorsan megbarátkoztak, a vezérkari tisztek arisztokrata összetartása és az egymás műveltségének, emberi és katonai értékének a megbecsülése hamar közel hozta őket egymáshoz. Mind a hárman műveltek és jómodoruak voltak, értettek zenéhez, művészethez, irodalomhoz és sok közös barátjuk volt. Sokat beszéltek Temesvárról, ahol egymást váltották föl, ahol még a lakásuk is ugyanaz volt, két világos, szép szoba egy nagy házban, a belvárosban. Ulenyeczkytől Bálint vette át a lakást, Bálinttól pedig Vetter. Szerették a várost, dicsérték a jókedvét, a vagyonosságát. És hogy milyen vendégszerető. És mennyi benne a szép asszony.

A kapitány egy napon elküldte a szolgáját a tábori postához a leveleikért. A legény visszajött.

– Van levél? – kérdezte a kapitány.

– Van. A főhadnagy uraknak is van.

Az asztal körül ültek, a két főhadnagy előrehajolt és a szolga három levelet tett le az asztalra. A kapitány visszakapta a kezét, amelyet a levele után kinyujtott; Bálintnak az egész teste megrándult, amint a levelek fölé hajolt; Vetter pedig megmerevedve nézett az asztalra.

– Mehetsz! – kiáltott rá a kapitány a legényre.

A legény kiment és a három katona szótlanul és mozdulatlanul ült az asztal körül. A kapitány fölhuzta a vállát és egy ajkbiggyesztéssel jelezte a zavarodottságát, Bálint vörösre pirult, Vetter fehérre sápadt. A három levél rendben egymás mellett feküdt az asztalon; három hosszúkás lila boríték volt sötét szegéllyel, a jobb sarokban egy préselt I-vel, a bal sarokban a bélyeggel, a címben kicsi, vékony, gömbölyü betükkel; a hosszu betük mélyen le voltak huzva és a nagy betüknek keményen elrántott felső végük, kis tintazászlócskájuk volt.

Hosszu, kínos, kétségbeesett hallgatás.

A kapitány ajkbiggyesztése végre lassan átalakult egy nyugodt és felsőbbséges mosolygássá.

– Meddig akartok még úgy ülni itt, mint a kinai bálványok? – kérdezte a másik kettőtől.

Bálint megvakargatta a fejét, Vetter sápadtan fordult a kapitányhoz.

– Diszkrétnek lenni tisztesség dolga, – mondta a kapitány. – Uriember nem fecseg. De ha mi még ezek után is diszkréciót játszunk, akkor nem uriemberek vagyunk, hanem szarvasmarhák.

Bálint gunyosan, keservesen, haragosan kezdett kacagni, az orrához emelte a három levelet, hogy a maradék parfümöt megszagolja rajtuk, azután letette őket és dühösen, nevetve, csúfolódva mondta a kapitánynak:

– Ez nagyszerü. Hát te is?

A kapitány odafordult hozzá és ugyanazon a hangon kérdezte:

– Hát te is?

Azután Vetterhez fordult:

– És te is? – kérdezte tőle.

A szőke főhadnagy nem válaszolt; a kapitány és Bálint hangosan nevettek.

– Mikor áthelyezték Bécsbe, – mondta gunyosan a kapitány, – akkor öngyilkosságot akart elkövetni. Sírástól vörös szemmel járt három hétig. Az ő életének, mondta, – most vége. Sohase fog ő senkit se szeretni. Mikor azzal vigasztaltam, hogy talán mégis, azt mondta, hogy gyalázatosan gondolkozom. Hogy sohase tudtam megérteni, hogy ő nem olyan, mint a többi asszony. Ő nem rosszaságból csalta meg az urát. Hanem mert halálosan szeret. Neki a csalás áldozat volt. Ne gondoljak én róla rosszat. Sohase szeretett senkit és sohasem fog senkit szeretni.

A kapitány hangosan nevetett.

– Feljött egyszer hozzám Bécsbe, – mondta azután Bálintnak. – Rólad kérdezősködtem tőle. Azt mondta, hogy ki nem állhat. Hogy próbálkoztál vele és ő kidobott.

Bálint gunyosan kacagott.

– Én pedig, – mondta kacagva, – hallottam valamit pletykázni rólad meg róla. Megkérdeztem tőle: mi volt az a dolog veled. Azt mondta: kétségbeesve udvaroltál neki, de ő gyülölt; mert képzelődő vagy és hiu.

A kapitány hahotázott.

– Mikor volt nálad Bécsben? – kérdezte Bálint.

– Egy évvel azután, hogy áthelyeztek.

Bálint intett a kezével.

– Mi az? – kérdezte a kapitány. – Akkor már?…

– Ojjé, – mondta Bálint, – már egy félév óta.

A kapitány fölemelte a fejét, fölemelte a két karját és úgy hahotázott.

– És mit szólt a lakásodhoz, mikor először volt nálad, – kérdezte Bálinttól.

– Meg volt lepetve, hogy milyen csinos.

– Minden héten látta kétszer.

– És azt mondta: ne vessem meg őt, mert ő undorodik ettől a csalástól, ő nem olyan, mint a többi asszony, ő áldozatot hoz a szerelmének, ő soha eddig nem szeretett senkit és soha többé nem fog szeretni. Amikor áthelyezték Lembergbe, öngyilkos akart lenni.

A kapitány és Bálint hátradőltek a székükben, úgy nevettek. Vetter sápadtan hallgatott.

– Hát te fiam? – kérdezte tőle a kapitány. Neked mit mondott?

Vetter halkan, a foga között válaszolt:

– Azt mondta, hogy soha senkit sem szeretett.

Bálint vigasztalta:

– Na ne busulj azért: meggyógyul, mire katona leszel.

Vetter szomoruan mosolygott, Bálint pedig a kapitányhoz fordult:

– De hogyan fogathatta meg magát egy ilyen ügyes asszony, – mondta. – Egy ilyen ravasz asszony.

– Nagyon egyszerü, – válaszolta a kapitány. – A te leveled még Lembergbe ment, az enyém Bécsbe. A levelek hetekig kóboroltak. Tegnap kezdett itt működni végre a tábori posta, – most megjött tehát mind a kettő. A Vetterével együtt, amely már egyenesen a harctérre címződött. Ő nagysága nem tudhatta, hogy mozgósításkor mind a ketten idejövünk a divizióhoz. Bizott a diszkréciónkban. Bizott benne, hogy akárhol találkozunk is, hallgatunk. Pedig mindegyikünk hallott az elődjéről vagy az utódjáról fecsegni. Bizott a diszkréciónkban. Teljes joggal. De mikor a posta így belébombázott a három levéllel.

– Micsoda ravasz macska! – mondta Bálint.

Sokat nevettek még, kicsufolták és szidták az asszonyt és a kapitány ezt javasolta:

– A három levelet nem bontjuk föl. Beletesszük mind a hármat egy borítékba. És visszaküldjük. Ő majd tudja már, hogy mi történt.

– Pompás! – mondta Bálint.

Haragosan csufolódtak még az asszonyon egy kicsit, azután lefeküdtek aludni. A három boríték az asztalon feküdt. A kapitány is, Bálint is sokáig forgolódott a helyén. Mikor elaludtak és csend lett, akkor Vetter felült az ágyában és reggelig nézett bele a sötétségbe.

Másnap sok volt a dolguk, harmadnap valami kis csatározás akadt és sokat galoppoztak össze-vissza; negyednap a divizió-irodában dolgoztak mind a hárman; ötödnap új csapatok érkeztek. Eltelt egy hét és a három levél még mindig ott hever az asztalon.

A hetedik nap estéjén holtra fáradva, álmosan azt kérdezte Bálint a kapitánytól:

– Mikor küldjük vissza a leveleket?

– Majd visszaküldjük, – válaszolta foghegyről és álmosan a kapitány.

A levelek még egy hétig ott maradtak. Ekkor egy délben a kapitány fölvette az asztalról a három levelet és az orrához emelte őket.

– Istenem, de jó szaguk van, – mondta sóhajtva.

– Mutasd! – szólt féltékenyen Bálint.

A kapitány átadta neki az ő levelét. Bálint egy hosszu lélekzettel szítta be a levél parfümjét, kidagadt a melle, csillogni kezdett a szeme és kipirult az arca. Vetter szótlanul nyujtotta ki ekkor a kezét. A kapitány neki is átadta a levelét.

Ekkor mindegyik a maga levelét tartotta a kezében. Táguló orral, szomjasan szítták be a papir asszonyillatát, a papir az ajkukra simult; zavarodottan, fölizgatva és részegedő szemmel néztek össze.

– Az istenfáját! – fakadt ki Bálint.

A kapitány nyelt egyet és halkan mondta:

– De szép asszony volt! De édes. A bőre olyan, mint a rózsalevél!

Vetter száraz torokkal sóhajtott egyet. Hallgattak.

– Az utóvégre is ostobaság, – mondta a kapitány, – hogy mi nem bontjuk föl ezeket a leveleket.

– Igaz! – kiáltotta Bálint.

– Hiszen azután csinálhatunk velük, amit akarunk, – mondta a kapitány.

– Úgy van! – kiáltotta Bálint.

A kapitány leült, a zsebkésével felhasította a borítékot, kényelmesen elhelyezkedett a székben és átadta magát az olvasásnak; lassan élvezte, művészettel, szürcsölte a levelet. Bálint fölszakította a borítékot és gyorsan átfutotta a levél hat oldalát; azután újra olvasta; azután harmadszor is elolvasta. Vetter odament az ablakhoz, hátat fordított a többieknek és húsz percig nem fordult meg. Mikor az olvasásnak vége volt, mind a hárman zsebredugták a levelüket. Azután sokáig hallgattak. Később Bálint elment; azután a kapitány is elment; aznap egyáltalában nem volt szó a levélről.

Másnap este Bálint elsóhajtotta magát:

– De szép asszony is volt!

A kapitány sóhajtva nyujtózkodott.

– Istenem, – mondta, – ha egy félnapra találkoznám itt vele.

Azután ijedten elhallgatott; a többiek megdöbbenve néztek rá; aznap este nem beszéltek többet. Hamar lefeküdtek és sokáig forgolódtak elalvás előtt.

Egy-két szó, néhány sóhajtás emlegette csak naponként az asszonyt. De mindig többet gondoltak rá. A leveleket előhuzták és egy-egy hosszu lélekzettel szippantották be azt a kevés illatot, amelyet a papir megtartott. Szomoru, rideg, piszkos, asszonytalan magányosságukban a vágyódások és a gondolatok lassankint mind az asszony felé fordultak. Az asszony gondolata mindig közöttük lebegett. Néha még csúfolódtak rajta, de egyre többet beszéltek a szépségéről, a kedvességéről, a gyönyörü és örömöket adó mivoltáról.

Négy hét telt el. Ekkor egy este megszólalt a kapitány:

– Mi voltaképpen szamarak vagyunk, hogy haragszunk rá.

A két főhadnagy fölpillantott. A kapitány hintázta a székét és lassan és óvatosan magyarázott:

– Nézzétek! Miért haragszunk mi rá? Mert nem volt hű hozzánk. Hát mi hűek voltunk hozzá?

– Igaz, – mondta Bálint.

– Látod? Vagy azért haragszunk rá, mert elhitette velünk, hogy mást sohasem szeretett? Hát nem volt ez jobb nekünk? Nem voltunk így boldogabbak?

Vetter szótlanul bólintott, Bálint pedig lelkesen mondta:

– Ez igaz.

A kapitányt jókedvbe hozta a helyeslés és tüzesen és vidáman folytatta:

– Minden férfi hiu szamár. Ő számolt a hiuságunkkal. Azt megbocsátottuk neki, hogy férjes asszony, de azt nem bocsátottuk volna meg neki, hogy előttünk vagy utánunk más is van. Hát ő elhitette, hogy nincs. Csak nekünk tett vele szolgálatot.

– Úgy van! – kiáltotta Bálint.

– Különben is, – folytatta jókedvüen a kapitány – mikor ő azt mondta, hogy „soha senki más“, bizonyosan érezte is. A zokogása őszinte volt, mikor én eljöttem. És őszinte volt, mikor ti eljöttetek.

– Igen, – mondta halkan Vetter.

– Határtalan elbizakodottság volt azt gondolnunk, hogy csak én… Egy olyan szép asszony! Egy olyan csodaszép! Egy olyan fiatal! Az öreg férje mellett.

Mind a hárman hallgattak. A kapitány azután tovább mondta:

– És milyen jóizlésü volt. Nézzétek: abban is, ahogyan bennünket kiválasztott! És milyen jó volt hozzánk!

Vetter rekedten mondta:

– Milyen nagyon jó!

Megint hallgattak. Bálint előhuzta a levelet a zsebéből.

– Tudjátok, – kérdezte, – mit ír nekem? Hogy ne feledkezzem meg az édesanyám születésnapjáról. Ilyenekre gondol.

A kapitány elővette a levelét és kiterítette maga elé:

– Milyen finoman, milyen okosan, milyen kedvesen ír. Félt, azt mondja, a tavaszi versenyektől; ne játsszam nagyban.

Vetter a kezében tartotta a levelet; remegett a keze; fölemelte a levelet és egy hosszu sóhajtással beszítta az illatát.

– Ne ízetlenkedjünk hát, – mondta határozottan a kapitány. – Rongy tempó volna együtt visszaküldeni a leveleket neki.

– Válaszoljunk neki külön-külön, – javasolta Bálint.

Vetter félénken megszólalt:

– Igen, csakhogy…

Elhallgatott. A kapitány odafordult hozzá.

– Természetesen úgy kell válaszolnunk, mintha egymásról nem is tudnánk. Tartozunk neki ennyi tapintattal a jóságáért.

– Úgy van! – mondta Bálint.

– És ha te hazamégy, – mondta még a kapitány, – egy szót sem szólsz rólunk.

Vetter meghatva szorította össze az ajkát. Bálint papirért szaladt. A tinta ott állott az asztalon. Bálint kiosztotta a papirt. A kapitány kiteregette maga elé a lila levelet és gondolkozva nézett a levegőbe. Bálint rögtön íráshoz látott. Vetternek könnyes volt a szeme. A nyomorúságos, piszkos kis szoba tele lett az illatos, édes, szép asszonnyal. A petróleumlámpa sercegett fölöttük. És a három katona buzgón, áhítattal és gyönyörűséggel írta a szerelmes levelet.