A mama.

Lovász későn jött, gyorsan bemutatkozott egy ismeretlen fiatal hölgynek és egy ismeretlen fiatalembernek, azután leült Zádor Anna mellé és nemsokára belefogott egy kedves kis történetnek az előadásába. A történet hősnője Gyémánt Lenke volt, az ellenprimadonna, a hőse pedig egy tapasztalatlan vidéki fiatalember, aki egy napon mit sem sejtve benyitott a nagy művésznő hálószobájába.

Mire Lovász ideért, a társaság gyanus mozgolódásba fogott körülötte, Zádor Anna felállott és vérvörös arccal mondta:

– Jöjjön csak… magával sürgős beszédem van.

Lovász fölállott. Az asszony előre ment. Ő követte. Átmentek egy szobán. Két szobán… nem álltak meg a lakás végéig. Az asszony itt visszafordult.

– Meg van maga őrülve? – kérdezte suttogva.

– Miért? – mondta Lovász ártatlanul.

– Micsoda történetet akart maga elbeszélni?

– Egy kitünő történetet… A Gyémánt Lenke hálószobája…

– Csendesebben!… Hallgasson!… Hogy mer itt hálószobáról beszélni?

Lovász meghökkenve bámult az asszonyra, az asszony pedig erős meggyőződéssel mondta:

– Maga meg van őrülve.

Lovász méltatlankodni akart, azután meggondolta a dolgot. Az asszonyokat nem lehet kiismerni. Erre most rájött az erkölcs… Megadással hajtotta le a fejét.

– Ahogy parancsolja, – szólt engedelmesen. – Meg vagyok őrülve.

Zádor Anna szikrázó tekintettel nézett még rá egy kicsit; a szép barna szemében azután a rendes, csendes jósága és jókedve kezdett világítani, a haragos pirosság eltünt a szeme alól és a tejfehér, puha szép arcán, a lágyvonalu, meleg szája körül egy csillogó mosolygás jelent meg. Lovász megadóan állott és mozdulatlanul, engedelmesen nézett vele szembe.

– Nem is kérdezi, miért?

– Nem, – felelte Lovász. Ha maga azt mondja, hogy meg vagyok őrülve, hát meg vagyok őrülve.

Az asszony nevetett.

– Boldogtalan ember, – mondta – nem beszélt magával Miklós?

– Nem.

– Szegény fiu, hisz akkor maga ártatlan… Miklóst kértem meg, beszéljen mindenkivel, aki hozzám jár, mondja meg tapintatosan, hogy… megjött a lányom… Maga nem tudta?

– Azt sem tudtam, hogy lánya van.

– Van. És milyen szép. És milyen kedves. És milyen okos.

– Nyilván az a fiatal hölgy, akinek bemutatkoztam.

– Az. Ugy-e milyen szép?

– Igen, – felelte sietve Lovász.

– Fölhozattam a nagybátyjától, mert férjhez akarom adni. Tizennyolc éves már.

Lovász megnézte az asszonyt.

– Sok szerencsét! – mondta. – Ezt a szent szándékot nyilván siker koronázza majd. Ámbár magát nem anyósnak kívánja az ember…

Az asszony fölemelte a kezét.

– Csend! – mondta szigoruan. – Ez a hang tilos. Ezen a hangon nem szabad nálam ezentúl beszélni. Miklós megmondta mindenkinek. Aki így beszél, azt kidobom. Érti?

– Igen, – felelte Lovász engedelmesen és sóhajtva. – Lesz is itt olyan unalom…

– Akinek nem tetszik, az elmehet. Nem is ilyen emberek kellenek nekem, mint maga, hanem tisztességes, komoly fiatalemberek, akik házasodni akarnak…

– Az a fiatal úr, akinek bemutatkoztam, netalán?…

– Igenis. És ne csúfolódjék rajta. És viselkedjék tisztességesen vele. És általában viselkedjék tisztességesen.

Lovász mindent megigért. Visszamentek a társasághoz. Lovászt egy-két kárörvendő vigyorgás fogadta, az egész társaság figyelemmel várta, hogyan intéződik el a kínos ügyecske, Zádor Anna azonban olyan magasztosan és annyi tiszta fenséggel kezdett az időjárásról, majd a lakásdrágaságról beszélni, hogy az érdeklődés gyorsan véget ért és tisztességes, csendes unalom terjeszkedett el a társaság fölött.

Lovász diszkrét érdeklődéssel fordult az ismeretlen fiatal hölgy felé. Az ismeretlen fiatal hölgy egy sarokban ült; az ismeretlen – a tisztességes és házasulandó – fiatalember ült mellette és sok igyekezettel mulattatta. A fiatal hölgy azonban szemmelláthatólag nagyon unatkozott.

Lovász rögtön elhatározta, hogy jóváteszi az előbbi hibáját és legalább szórakoztatja kissé a fiatal hölgyet. Az elhatározást azonnal követte a tett. Fölállott, odament az unatkozó fiatal párhoz és két perc múlva élénk beszélgetésbe merült a fiatal hölggyel.

Az ismeretlen fiatalember öt perc múlva otthagyta őket. Rögtön a távozása után fölhangzott a Zádor Anna hangja:

– Zsuzsó!

A leány rámosolygott Lovászra és odament az anyjához.

– Milyen kedves, – gondolta Lovász. – És milyen kedves neve van. Zsuzsó. Zsuzsika…

Meg volt elégedve magával. Ekkor azonban a Zádor Anna villámló pillantásával találkozott a tekintete és megint rossz sejtelmei támadtak. Az asszony frissítőkért küldte ki a leányt, azután fölkelt a helyéről és odament Lovászhoz.

– Mit művel maga? – kérdezte tőle sziszegve.

– Mit? – kérdezte Lovász ártatlanul.

– Elriasztja Zsuzsó mellől az embereket. Az egyetlen embert, aki el is veheti…

Lovász ekkor dühbe jött. Fölállott, odahajolt az asszonyhoz és halkan és kihivóan felelte neki:

– Ki mondja azt, hogy én nem vehetem el?

Az asszony elbámulva nézett rá. Lovász pedig gőgösen és diadalmasan folytatta:

– Annyit csak érek, mint ez a… fiatal úr…

Az asszony bámulva nézett Lovászra, elgondolkozott, nem felelt; Zsuzsó visszajött, leült Lovász mellé, az asszony gondolkozva és meghökkenve nézte őket, azután visszament a társasághoz és időről-időre egy-egy bámuló, kételkedő, zavarodott pillantással kereste fel őket.

Lovász el volt ragadtatva a lánytól. A lány pompásan mulatott; mosolygott; nevetett… A mosolygása egészen olyan volt, mint az anyjáé, meleg, lágy, édes, csillogó mosolygás. Elmondta, mit csinált eddig. Intézetben volt; előbb az angol kisasszonyoknál, azután Genfben; azután másfél éve János bácsiéknál volt Györkön, minden évben csak egy hónapot töltött az anyjával; pedig a mamát imádja, imádja, imádja…

Három hónap múlva Lovász fölment az asszonyhoz. A lakás föl volt forgatva, gyilkos naftalinszag terjengett benne, kofferek és skatulyák állottak szanaszét. Lovász idegesen ténfergett jobbra-balra.

– Utaznak? – kérdezte az asszonytól.

– Igen.

– Egész nyáron lent maradnak?

– Igen.

Lovász szólni akart, azután elhallgatott. Azután megint szólni akart és megint elhallgatott.

– Mit akar? – kérdezte végre az asszony.

– Egy egészen furcsa dolgot… – felelte Lovász.

– Mit?

Lovász fanyarul mosolygott.

– Meg akarom kérni a Zsuzsó kezét.

Az asszony megállott. Ránézett Lovászra. Egy darabig mereven nézett rá, a barna nagy szeme azután lassan megnedvesedett. Fölemelte a kezét, a torkán egy boldog zokogás buggyant föl, átlépett egy kalapos skatulyán, odament Lovászhoz és megcsókolta egyszer, kétszer, háromszor, tízszer és a könnyek bőven és boldogan omlottak a szeméből.

– Milyen furcsa! – mondta Lovász. – Látja, ezért furcsa ez a dolog. Maga lesz az anyósom…

– Igen, – felelte boldogan az asszony. – Én leszek az anyósa. Csak szeresse Zsuzsót. Legyen jó hozzá. Én imádni fogom magát. Én úgy szeretem magát.

– Tegeződnünk kell…

– Persze.

– És magát… mamának szólítsam? – kérdezte Lovász fanyarul.

– Természetesen, – felelte boldogan az asszony.

Egy hónap múlva megtartották az esküvőt, Lovászék elutaztak és szeptemberre visszajöttek Budapestre. Zádor Anna meghatva és boldogan várta őket és ujjongva mutogatta meg nekik a lakásukat, amelyet ő rendezett be. A fiatal asszony mámoros volt az örömtől és időről-időre egy boldog fölsikoltással az anyja nyakába esett.

– Hát te hogy vagy, Andor? – kérdezte Zádor Anna.

– Köszönöm jól… mama, – felelte Lovász mosolyogva.

Zádor Anna azután hazament. Másnap megint eljött hozzájuk, harmadnap megint. Ajándékokat hozott a lányának, vásárolni vitte, tanácsokat adott neki a háztartás vezetésére és mindig könnybelábadt a szeme a boldogságtól, ha látta, hogy Zsuzsó állandóan jókedvü, szereti a férjét és a férje szereti őt.

Zsuzsó állandóan jókedvü volt. A férjével szemben nem volt akarata és a férje hálás volt ezért a boldog engedelmességért. Csak néha-néha ragaszkodott egy-egy véleményhez vagy egy-egy szándékhoz.

– A mama így gondolja…

Lovász ilyenkor engedett. Lassankint ez lett az életük legfőbb vezetője:

– A mama ezt akarja…

Lovászt kezdte bosszantani, hogy az összes kis és nagy ügyeik egy fölebbezési fórum elé kerülnek. A mama tekintélyét nem akarta kisebbíteni, de rendszeres munkát kezdett a maga teljes függetlenítésére. Előbb jelentéktelen dolgokban – kirándulások, vacsorák, színházba menések ügyében – valósította meg rendíthetetlenül az akaratát. Azután hozzáfogott, hogy a mama jóságos zsarnokságát egészen megtörje, az életükbe való beleszólásait mindenkorra megszüntesse. Itt azonban kétségbeesett ellenállásra talált.

– Zsuzsó, – mondta a feleségének, – hozzá kell szoknod, hogy végre-valahára a mama nélkül intézkedj a dolgainkban.

– Én nem akarok hozzászokni, – felelte az asszony. – Én mindig azt akarom csinálni, amit a mama mond.

– Szívem, hát ez lehetetlen. Végre is asszony vagy, nemsokára gyerekeid lesznek, nem szaladhatsz mindig a mamához… Nem is kell. Nem is volna helyes. Végre is a mama nagyon kitünő asszony, de sem a társadalmi helyzete, sem az egyénisége nem olyan, hogy mintaképnek lehetne venni…

A fiatal asszony reszketett a haragtól.

– Szégyeld magad, – mondta félig sirva, – szégyeld magad, hogy a mamáról így beszélsz.

Lovász dühbe jött és makacsul bizonyítgatta, hogy a mama nem lehet mintakép egy uriasszony számára. A fiatal asszony erre kétségbeesve támadt neki a férjének.

– Te vagy az, – mondta reszketve, – akinek fogalma sincs róla, mi az: előkelőség, gyöngédség, ha így beszélsz…

Felsorolta a férje összes rossz tulajdonságait; a csendes jósága, az odaadó engedékenysége egyszerre eltünt; maliciózus lett, bántó lett, csipett, mint a vipera. Lovász megdermedve és értelmetlenül hallgatta; honnan szedi ez a kedves, jó asszony ezt a tudományt, mikor látott meg ez ennyi rossz tulajdonságot benne?

Az asszony elkeseredve folytatta a rossz tulajdonságainak felsorolását. Lovászban mértéktelen düh támadt föl. És amikor az asszony egy fordulattal visszatért az anyja dicséretére és ezt mondta: „a mama igy, a mama úgy… a mama a legelőkelőbb uriasszony“, – akkor Lovász a dühtől elkábulva, hevesen, gyorsan, mielőtt igazában meggondolhatta volna, mit tesz, csak attól a vágytól elsodortatva, hogy neki legyen igaza, oktalanul, hangosan, durván elkiáltotta magát:

– A mama egy…

Itt egy nagyon durva szó következett. Lovász abban a másodpercben megbánta, amelyben kimondta és megrémülten nézett az asszonyra. Az asszony nyitva maradt szájjal bámult rá, azután sikoltott egyet, azután elfehéredő arccal dőlt bele egy karosszékbe. Lovász ijedten sietett oda hozzá. Mikor azonban feléje nyult, akkor a fiatal asszony felugrott, eltaszította őt magától, kisietett a szobából és becsapta maga mögött az ajtót.

Lovász habozott egy percig, azután utána indult. Nem találta. Bejárta az egész lakást, az asszony seholsem volt. Megkérdezte a szobalányt:

– Nem látta a nagyságos asszonyt?

– De igen. Elment.

– Elment?

– Igen. Sietett. Fölkapta a kabátját és a kalapját és elment.

Lovász visszament a szobába és nagyon butának érezte magát. Belátta, hogy hibát követett el; de hajlandó volt rá, hogy a hibát mindenképpen jóvátegye; ha az asszony itthon volna, rögtön jóvá is tenné; hacsak itthon volna…

Majd hazajön. Várt rá egy, két, három óra hosszat, azután egy hétig, még egy hétig, összesen nyolc hétig. Az asszony nem jött haza. Az anyjánál volt és Lovász azt hallotta, hogy ügyvédekkel tárgyal: válási okot keres.

Lovász nekibusulva járt-kelt; végre látta, hogy ez így nem megy tovább. Levelet írt Zádor Annának és megkérte, adjon neki – megtérő bűnösnek – egy negyedórás audienciát. Az audienciát megkapta. Délután három órakor fölmehet.

– Csendesen, – mondta az asszony, mikor bement, – Zsuzsó nem tudja, hogy itt vagy. Alszik. Éjjel nem tudott aludni.

Lovászt elérzékenyítette a barátságos hang, amelyet nem várt. Hálásan és engedelmesen lopózkodott az asszony után és amikor szabad volt beszélnie, őszinte megbánással és teljes szeretettel mondta el, amit mondani akart. Hogy az ő elszólása menthetetlen; de magyarázza az az idegesség, hogy folyton egy idegen akarat beavatkozását érezte kettejük közé; és végre is egy elszólást nem lehet egész életre szóló büntetéssel büntetni, végre is ők szeretik egymást…

Zádor Anna ekkor fölállott, az ajtóhoz ment és hallgatózott. Azután gyorsan visszajött.

– Menj el most, kérlek, – mondta Lovásznak. – Menj a konyhán keresztül. Zsuzsó fölébredt. Nem akarom, hogy itt találjon. Ő egyelőre engesztelhetetlen. De most legalább tudom, hogy te visszakivánod őt.

– Minden nap vártam. Hiszen imádom.

– Majd meglátom, mit tehetek.

Lovász elment; az asszony pedig bement Zsuzsóhoz.

– Zsuzsókám, – mondta neki, – beszéljünk végre komolyan erről a te dolgodról.

– Milyen dolgomról, mamám?

– A házasságodról. A férjedről.

– Én komolyan beszéltem eddig is. Elválok tőle.

Zádor Anna mosolygott, azután csendesen és komolyan megmagyarázta, hogy elválni oktalanság volna. Ha két ember szereti egymást, akkor egy félreértés, egy elhamarkodott szó miatt nem szabad válni.

– Egy szó miatt!… Ha tudnád, mamám, ha tudnád, mamám, mit mondott!

– Mit mondott?

– Én azt nem mondhatom meg. Én azt nem mondhatom ki.

Zádor Anna mosolygott, megsimogatta a lánya kipirosodott arcát, azután szeliden és nyugodtan magyarázta tovább, hogy ha két ember szereti egymást, akkor semmiféle bántó szó miatt nem szabad elválniok.

– De hiszen nem is szeret engem.

– De szeret.

– Nem jött utánam.

– Jött. Itt volt nálam.

A fiatal asszony meglepetve bámult az anyjára, azután izgatottan kérdezősködött a látogatás részleteiről. Azután összehuzott homlokkal nézett maga elé, azután ezt mondta:

– Mégsem megyek vissza. Nem tudok vele élni többé.

– Miért, Zsuzsó?

– Mert téged megsértett.

– Egy kicsit igaza volt, mert nagyon is sokat avatkoztam bele a dolgaitokba. És én nem haragszom rá.

– Mert nem tudod, mit mondott. Ha tudnád, mit mondott!!

– Hát mit mondott végre is? Hát mondd meg már végre, mit mondott.

– Nem… Én azt nem mondhatom meg. Én nem tudom azt előtted mondani… Én nem tudom azt neked mondani…

– Csak mondd meg bátran. Mondd nyugodtan.

A fiatal asszony nem akarta megmondani. Az anyja azonban kényszerítette:

– Mondd meg! Rögtön! Mondd meg!

A fiatal asszony ekkor lesütötte a szemét, lehajtotta a fejét, előrehajolt és remegő szájjal sugta:

– Mit? Hát ezt: „a mama…“

Kimondta. Azután gyorsan a tenyerébe kapta az arcát és sirni kezdett. Az anyja szótlanul simogatta a fejét.

A fiatal asszony kisirta magát, azután várta, mit szól az anyja. Lassan ráemelte a kisirt szemeit. Az anyja nyugodtan nézett szembe vele és hallgatott. Ekkor ő szólalt meg:

– Ugy-e, nem élhetek vele? – kérdezte méltatlankodó, reszkető hangon.

Azután fölháborodva folytatta:

– Ezt mondta!… Ezt mondta!…

Zádor Anna előrehajolt, belenézett a lánya kisirt szemébe, a tejfehér, puha arcán egy csillogó mosoly sugárzott szét, azután elfordított fejjel, mosolyogva, szégyenkezve, hősiesen, egy hosszu felvilágosítás kezdete gyanánt, halkan mondta:

– De Zsuzsókám… hiszen igaza volt.