Anna.

Anna korán kelt föl az első napon. Lement a kertbe, végigjárta az utakat, megnézte az udvart, azután a folyosón visszafelé indult a szobájába. A folyosó első része még éjszakai csendességben volt; a fordulónál nagy zsivajgás hallatszott, a folyosó hátsó része már tele volt üvöltéssel, nyávogással, csörömpöléssel, toporzékolások és csapkodások hangjával.

Anna benyitott a fiuk szobájába. A három fiu félig felöltözködve kergetőzött, ugrált és marakodott bent. A szoba közepén egy kétségbeesetten kiabáló idősebb nő állott, aki hol alázatos könyörgéssel, hol huszáros káromkodással igyekezett a három fiut a megmosakodásra és a teljes felöltözködésre rábirni. A három fiu nem is hallgatott rá. Amikor észrevették Annát, nekiestek. Az egyik egy nagy rohammal a nyakába ugrott, a másik kettő a kezeit hódította meg.

– Utálom a kisasszonyt, utálom a kisasszonyt, – üvöltötte Laci, aki a nyakába ugrott. – Téged szeretlek. De a kisasszonyt utálom.

– Téged szeretünk, – harsogta Géza és Pista, a másik kettő.

Az öreg kisasszony elvörösödött a méregtől; Anna lerázta magáról a fiúkat és szigoruan mondta:

– Rögtön engedelmeskedjetek a kisasszonynak.

Azután sietve hozzátette:

– Ha engedelmeskedtek, délután megint játszom veletek.

A fiúk erre villámgyors mosakodásba és öltözködésbe fogtak, öt perc alatt elkészültek, újabb öt perc alatt megreggeliztek és ezen a napon kivételesen nem késtek el az iskolából. Anna egy hét múlva ezt mondta az anyjuknak:

– Ha megengednéd, én venném át egészen a fiúk gondozását. A kisasszony csak bajt csinál. Nekem jobban engedelmeskednek.

Az asszony vonakodott egy kicsit.

– Édes Anna, nem neked való ez. Három ilyen ördög…

– Nekem élvezet, – mondta Anna mosolyogva. – Szeretem őket. Mintha a saját gyerekeim volnának.

– Nem neked való ez. Te fiatal vagy. Arra kell gondolnod, hogy férjhez menj.

Anna fanyarul mosolygott és intett a kezével. Hallgattak egy kicsit, azután Anna megszólalt:

– Hadd gondozzam őket addig, amíg itt vagyok nálatok. Ti olyan jók vagytok hozzám. Ha be nem fogadtatok volna, nem tudom, mi lett volna velem. Amíg itt vagyok, legalább gondot viselek rájuk.

A kisasszonyt ekkor elküldték és Anna átvette a fiúk gondozását. Úgy szerette őket, mintha a saját gyerekei lettek volna. Néha egyenesen az az érzése támadt, hogy az ő három szép fia ugrál körülötte. Reggeltől estig velük volt elfoglalva. Ha iskolában voltak, akkor a ruháik, a könyveik, a szobájuk adott neki dolgot és attól a perctől kezdve, hogy hazajöttek, minden idejét elfoglalta az, hogy segített nekik tanulni, meghallgatta a panaszaikat, olvasott nekik, játszott velük. A fiúk néha el is felejtették, hogy anyjuk is van. Az anyjukat ritkán látták, ha valami bajuk volt, Annához mentek vele, ha betegek voltak, Anna rakott a nyakukra borogatást és Anna virrasztott az ágyuk mellett.

Mikor a gimnáziumba kerültek, Anna velük együtt tanult meg latinul, minden titkukat tudta, mindenféle ügyükben tudott tanácsot adni és akár egy gomb szakadt le a ruhájukról, akár a kicsapatás fenyegette őket valamilyen okból, Annához szaladtak és tőle kértek segítséget. A kifogyhatatlan és végeérhetetlen jóságát és türelmét olyan természetesen és magától értetődően vették igénybe, mint egy anyáét szokták a gyerekei és Anna éppen olyan természetesen és habozás nélkül adta oda nekik minden nyugalmát és minden erejét és az egész életét, mint egy jó anya a gyerekeinek. Ha együtt volt velük a szobájukban és a fiúk később már csendesen írtak vagy olvastak és neki is egy könyv volt a kezében és a könyvről fölnézett és végigpillantott rajtuk, most már állandóan volt az az érzése, hogy az ő három fia ül körülötte, az ő három erős, szép, nagy fia.

Így eltelt tíz év. Anna harminc éves lett. Laci már tizennyolc, Géza tizenhét és Pista tizenhat. Laci az érettségire készült, Anna segített neki. Egy meleg májusi délután együtt ültek a fiúk szobájában, a másik két fiu nem volt otthon. Laci egyszerre letette a könyvét.

– Elég volt, – mondta. – Most már mindent tudok. És most már úgyis mindegy.

– Jól van, – mondta Anna mosolyogva. – Azt hiszem, csakugyan eleget tudsz. Mit akarsz most csinálni?

– Beszélgetni akarok veled.

– Jó, – mondta Anna mosolyogva.

Laci fölállott, járkált a szobában, meg akart szólalni, azután mégis hallgatott és idegesen szorongatta az egyik kezével a másikat.

– Lackó, – mondta Anna, – menj el inkább sétálni egy kicsit. Vagy tenniszezni. Ideges vagy. Félsz egy kicsit a vizsgától.

– Ah dehogy, – kiáltotta Laci, – nem azért. Nem félek. Nem attól van.

– Hát csak menj el Lackó.

Fölállott és a kezébe adta Lacinak a kalapját. Laci határozatlanul állott.

– No szervusz, Lackó, – mondta Anna.

Laci ekkor hozzálépett, megölelte és megcsókolta. Átfogta a karjával, magához szorította, megkereste az ajkát és az ajkát csókolta meg ügyetlenül tapogatózva, de hosszan és szomjasan. Anna kibontakozott az öleléséből és kábultan kapkodott lélekzet után. A fiu sötétvörösre pirult arccal, zavarodottan állott előtte, azután dadogva mondta:

– Szervusz, Anna.

Elment. Anna megdöbbenve bámult utána. Mi volt ez? A fiúk mindennap százszor csókolták meg, egy-egy csókzáporral borították el, ha a kedvükre tett valamit, vagy ha kértek tőle valamit, megcsókolták a kezét, a ruháját, az arcát, a homlokát, a szemét. Az ajkát ritkán. És így sohasem. Soha ilyen kutatóan, ilyen hosszan, ilyen éhesen. Soha ilyen tüzesen. Soha férfimódra.

Anna ijedten bámult maga elé. A szíve egyszerre egy nagyot dobbant, az ijedt, nagy dobbanás után az egész testén végigfutott a rémületnek egy borzongása, a szívéből forró áradással öntötte el a vér az egész testét, érezte, hogyan pirul ki az arca, hogyan lesz még a nyaka is piros a vértől. Rémülten állott egy percig, egészen tehetetlenül, teljesen megzavarodottan. Azután hirtelen nagy utálat támadt föl benne önönmaga iránt.

– Szamárság, – mondta. – Hisztériás vén kisasszony vagyok már. Mindent rosszra magyarázok. Pfuj.

Megrázta magát, kisietett a szobából, gyorsan munkát keresett magának, szaporán dolgozni kezdett és hamarosan elfelejtette az egész dolgot.

Harmadnap este a szobája ajtajában a folyosón találkozott Lacival.

– Anna, – mondta a fiu halkan.

– Tessék, – válaszolta Anna nyugodtan.

A fiu megzavarodott és dadogni kezdett:

– Csak… jóéjszakát… akarok… kívánni…

– Jóéjszakát, Laci, – mondta Anna barátságosan.

A fiu ekkor átkarolta és ügyetlenül és szomjasan és hevesen megcsókolta. Anna kitépte magát a karjából és fölindultan és haragosan kiáltott rá:

– Meg vagy őrülve?

A fiu nem válaszolt. Lesütött szemmel és remegve állott előtte. Anna megfordult, bement a szobájába és becsapta az ajtót. Azután visszament az ajtóhoz és kulccsal bezárta. Eddig sohasem zárta be kulccsal az ajtaját. Azután lefeküdt és egész éjjel nyugtalanul hánykolódott és égő szemmel nézett bele a sötétségbe.

Egy hét múlva Pistával, a legfiatalabbal volt egyedül egy délután. Pista lecsusztatta a könyvet, amelyet olvasott, a földre és lassan odament hozzá. Leült melléje és megfogta a kezét. Anna ránézett.

– Anna, – mondta a fiu ijedten, – én úgy szeretlek.

– Az jól van, Pista, mert én is szeretlek, – mondta Anna komolyan.

A fiu lehajtotta a fejét és halkan és akadozva mondta:

– Nem úgy… én nem úgy…

Anna megdöbbenve nézett rá. A fiu ekkor megmozdult, egy rándulással a nyakába vetette magát és reszketve sugta a fülébe:

– Anna… én szeretlek téged… téged akarlak feleségül venni… várj meg, amíg mérnök leszek…

Anna kibontakozott az öleléséből, reszkető lábakkal fölállott és kegyetlen erőfeszítéssel nyugodt mosolygást kényszerített az arcára.

– Pityukám, – mondta nehéz lélekzettel és elkényszeredett mosolygással, – öreg vagyok én már hozzád.

A fiu válaszolni akart, de Anna intett neki a kezével, azután megfordult és kiment. Besietett a maga szobájába, fáradtan lefeküdt a diványára és fölzaklatva és dobogó szívvel nézett maga elé. Tréfával kellett vászolnia, úgy kellett tennie, mintha nem értette volna meg a fiút. De milyen szörnyü dolog ez…

Ettől a naptól kezdve nem ment be a fiúk szobájába, ha valamelyik fiu egyedül volt. Ha feléje közeledtek, gyanakodva, ijedten és dobogó szívvel nézett rájuk és amikor egyszer Géza is ajkon csókolta és úgy érezte, hogy ez a csók nem volt egy gyereknek a csókja, este és reggel egyáltalában nem ment be hozzájuk. Kétségbeesetten erőlködött, hogy a régi hangot fönntartsa, próbált tovább is jókedvü, bizalmas pajtásuk lenni, de ahányszor a fiúk hozzá közeledtek, ahányszor megfogták csak a kezét, megzavarodott és visszahuzódott. Ha megölelték, megijedt, minden érintést támadásnak, vakmerőségnek, bűnnek érzett, egy-egy csók megzavarta, fölkavarta a vérét, elkábította, nem tudott többé elfogulatlan lenni, minden beszélgetésük kínos zavarodottsággal végződött és a barátkozás minden kísérletének az lett a vége, hogy ijedten és félve bámult a három fiúra és elmenekült tőlük.

Júniusban a fiúk egyedül maradtak Annával. Az anyjuk és az apjuk fürdőre utazott. Előbb kiadták a rendes parancsot:

– Anna az úr a házban. Föltétlen engedelmesség Annának.

A fiúk máskor hangos örömrivalgással fogadták ezt a parancsot. Most hallgattak. Máskor Anna is örült. Most zavarodottan hallgatott és félt a három fiútól.

Az első napokban még együtt voltak néha. Anna azonban egyre érzékenyebb és egyre ijedősebb lett és egy hét múlva teljesen visszavonult a fiúktól. Egész nap alig látták egymást, a fiúk jártak a maguk utain, el voltak foglalva a vizsgákkal és Anna egész nap egyedül volt otthon kétségbeesetten, fájdalmas határozatlanságban és állandó ijedelemben és lelkifurdalásban.

Június tizedikén Laci letette az érettségit. Negyednap délben bejelentette:

– Ma este nem vacsorázom itthon. Érettségi bankettünk van. Későn jövök haza.

A másik két fiu a vacsoránál csendesen ült; szótlanul ettek; vacsora után megszólalt Géza:

– Anna kérlek, most mi is elmegyünk.

– Miért? Hová? – kérdezte Anna meglepetve.

– Megbeszéltük Lacival, hogy vacsora után találkozunk vele.

Anna meghökkenve nézett rájuk, azután megszólalt:

– Ezt nem engedhetem meg.

– De igen…

– Papa nem engedné meg, ha itthon volna.

– De igen… Anna… kérlek.

– Nem – mondta Anna határozottan. – Megtiltom, hogy elmenjetek.

A két fiu könyörgött, kiabált, tiltakozott, de Anna kérlelhetetlen maradt:

– Megtiltom, hogy elmenjetek.

A két fiu végre összenézett, vállat vont és elhallgatott. Egész este alig beszéltek és amikor aludni mentek, egy szótlan csókkal búcsúztak el Annától.

Anna lefeküdt. Sokáig olvasott, azután eloltotta a lámpáját és álomtalanul és mozdulatlanul nézett bele a sötétségbe. Hosszu ideig feküdt így mozdulatlanul; lassan álmosodni kezdett; ekkor félálomban egy ajtó nyikorgását hallotta; utána suttogó beszédet hallott, azután halk lépések neszét az ajtaja előtt a folyosón. Az álom rögtön kiment a szeméből, gyorsan felült az ágyában és megfeszített figyelemmel hallgatózott. A lépések nesze azonban elhalkult, minden elhallgatott és ujra teljes csend lett.

Anna nyugtalanul és dobogó szívvel ült az ágyában. Előrenyújtotta a fejét és úgy hallgatózott. De akkor már teljes csend volt. Visszafeküdt a párnájára. Próbálta megnyugtatni magát:

– Semmi se volt, valamelyik cseléd ment végig a folyosón.

De mi volt akkor a suttogás? Az se jelent semmit. A fiúk kijöttek a szobájukból valamiért. De miért suttogtak? Nem szoktak suttogni.

Rettenetes nyugtalanság rohanta meg. Még egy negyedóráig feküdt az ágyában izgatottan, töprengve, félve, azután nem bírta tovább ezt a nyugtalanságot. Felugrott, lámpát gyujtott, felöltözködött és a lámpával a kezében óvatosan kinyitott a folyosóra.

Itt teljes csend volt. Odament a fiúk ajtajához és hallgatózott. Itt is csend. Teljes csend. Odaszorította a fülét az ajtóhoz. Túlságosan is nagy ez a csend; még a fiúk egészséges, erős lélekzetvételét sem hallani.

Halkan rátette a kezét a kilincsre. Óvatosan megpróbálta az ajtót kinyitni. A kilincs engedett. Az ajtó kinyílott. Bevilágított a szobába. Ott állott a három ágy és mind a három üres volt.

A fiúk ruhája, kalapja, felöltője hiányzott. Laci nincs itthon. De a másik kettő? Azok is elmentek. Le sem vetkőztek, megvárták, míg nála sötétség lesz, vártak rá, hogy elaludjék, azután kilopóztak…

Hová mentek? Anna leült egy székre, a lámpát letette az asztalra és várt. Mikor fognak haza jönni? Hol vannak? Eltelt egy óra, éjfél elmult, teljes nagy csend volt, Anna ült és nézett maga elé. Azután újra elmult egy óra és megint egy. Nemsokára hajnalodik. Annának elszorult a szíve. Vissza kell mennie a szobájába, nem várhatja meg őket itt. Nemsokára itt lesznek. Hol vannak most? Anna körülnézett a szobában, amelyben tíz évig szinte együtt élt a három fiúval, ráhajolt az asztalra, lehajtotta a fejét a karjára és keservesen, kétségbeesetten, vígasztalan fájdalommal sírt.