Szentpáli Iza.

A szinház udvarán egy kis padon egyedül ült Halasi, a rendező. A szinház felől odajött Szentpáli Iza és leült melléje a padra.

– Istenem, de elfáradtam – mondta. – Ezek a hosszu próbák…

Halasi ránézett, közelebb húzódott hozzá, a karját belefűzte a karjába és megfogta a bal kezét.

– Iza!… Szép vagy – mondta neki halkan.

– Ugyan hagyjál békében – mondta az asszony.

Kihúzta a karját, nyújtózkodott, felállott és elment. Halasi bosszankodva nézett utána.

Másnap a szinház folyosóján találkoztak. Halasi megfogta az asszony kezét, a kezénél fogva magához húzta és megölelte. Az asszony kibontakozott az öleléséből.

– Ejnye, – mondta haragosan – meg vagy te bolondulva? Te is akarsz tőlem valamit?

– És ha akarnék? – válaszolta Halasi.

– Te szegény ember – mondta az asszony megvetően.

Halasi dühbe jött.

– Ohó! – kiáltotta haragosan. – Így beszélsz velem?

– Így hát – válaszolta az asszony nyugodtan. – És jó lesz, ha nem sokat teketóriázol, mert ha terhemre vagy, általában kidobatlak a szinháztól.

Halasi vörös lett a méregtől, felemelte a kezét, szólni akart, azután meggondolta a dolgot, bólintott és hallgatott. Az asszony még egyszer végignézte sértően és megvetően, azután elment.

Egy hónap mulva megint együtt voltak a szinház udvarán.

– Iza, – mondta ekkor Halasi, – te csakugyan hű vagy a báróhoz?

– Persze, hogy az vagyok – felelte az asszony ingerülten. – Már megint kezded?

– Dehogy kezdem – mondta Halasi. – Nekem elég volt… Én nem akarok veled összeveszni. Látod, milyen alázatos vagyok hozzád.

– Hát mit akarsz?

– Velem kivételt tehetnél…

Az asszony haragosan fölnevetett és végigmérte Halasit.

– Te volnál az utolsó… Nekem elég volt a szerelemből. De te volnál a legeslegutolsó. Utállak. Utállak. U-tál-lak…

Halasi vonogatta a vállát és mosolygott.

– De érdekes – mondta nyugodtan. – Valamikor milyen más voltál hozzám.

– Te hozzád? – kérdezte az asszony bámulva. – Soha!

– De igen. Csak nem akarod azt mondani, hogy elfelejtetted?

Az asszony bámulva nézett rá, összeráncolta a homlokát, azután gondolkozva tekintett maga elé.

– Nem igaz – szólalt meg végre. – Hazudsz.

Halasi vidáman nevetett, azután hangosan hahotázott, csapkodta a térdét.

– Nagyszerü! – mondta nevetve. – Csakugyan elfelejtette!

Az asszony komolyan nézett rá, újra gondolkozott, hozzáfordult és halkan és bizonytalanul kérdezte:

– Mikor? Vidéken?

– Ah nem, – válaszolta Halasi. – Akkor nem csodálnám… mikor már a kórusban voltál, akkor…

Legyintett a kezével.

– Azon nem csodálkoznám – mondta ujra.

– Hát mikor? – kérdezte az asszony.

– Itt. Itt fent. A Király-utcában.

Az asszony elképedve nézett rá. A szeme kitágult, és a szája nyitva maradt a csodálkozástól.

– Itt?… A Király-utcában?

– Igen. Igen, – mondta Halasi nevetve. – Király-utca száznegyven. Második emelet.

Az asszony hallgatva és komolyan nézett rá. Farkasszemet néztek. Az asszony végre felkapta a fejét és határozottan és keményen mondta:

– Az nem igaz. Az piszkos hazugság.

Halasi ujra hangosan nevetett.

– Ez kitünő – mondta hahotázva. – Hát azt is elfelejtetted? Hát már akkor is?…

Az asszony arca kipirult, a szemei kigyultak, a kezét ökölbe szorította és felindultan és reszketve mondta:

– Az nem igaz… Akkor nem… Ez becstelenség… Én akkor… én akkor… menyasszony voltam… azt hittem… hogy elvesz… egy hadnagy…

Halasi összezsugorodott a nevetéstől. Hahotázva nyögte:

– Kitünő! Elfelejtette!…

Az asszony fölemelte az öklét, mintha rá akarna ütni a fejére. Azután kiegyenesedett.

– Piszok! – mondta halkan.

És elment. Másnap délelőtt félrehívta Halasit.

– Te – mondta neki szelíden – ne komiszkodj velem. Mondd meg őszintén: ugy-e nem igaz?

– Mi?

– Az: a Király-utcában…

– Az? Dehogy nem igaz. Miért?

Az asszony megcsóválta a fejét, nyelt egyet, azután halkan és zavarodottan folytatta:

– Nézd, legyen benned becsület… Mondd meg… Megszolgálom!… Ugy-e nem igaz?

– De igaz.

– No kérlek, ne bolondozz. Meghálálom. Nézd… egész éjjel nem tudtam tőle aludni… Törtem a fejemet… De lehetetlen… Én akkor még nem… Hát ugy-e?

Halasi vonogatta a vállát. Az asszony karon fogta.

– Hát gyere – mondta neki barátságosan. – Mindig jó barátod leszek. Fölemeltetem a fizetésedet.

– De hát mit akarsz? – kérdezte Halasi.

– Mondd, hogy nem igaz.

– Mondhatom. De igaz.

Az asszony kirántotta a karját, megállott és a haragtól remegve hajolt előre:

– Hazug disznó vagy – mondta lihegve.

Halasi vonogatta a vállát. Az asszony lihegve mondta tovább:

– Hiszen nem is láttál engem. Nem is ismertél. Hiszen itt ismerkedtünk meg a szinháznál. Három hónappal ezelőtt.

Halasi nyugodtan bólintgatott.

– Ez igaz – mondta.

– No hát!

– De csak te felejtettél el engem. Én nem téged. Nekem nem volt annyi asszonnyal dolgom, mint neked férfival.

Az asszony kétségbeesetten, dühösen sóhajtott egyet. Halasi összetette a két kezét és csendesen mondta:

– Én nem akarom, hogy megharagudj rám. Hát inkább megmondom, hogy egy szó sem igaz belőle.

Az asszony megkönnyebülten mosolygott rá; azután gyorsan elkomolyodott, újra hozzáhajolt és könyörögve mondta:

– Látom az arcodon, hogy nem mondasz igazat. Őszintébben mondd.

– Őszintén mondom: egy szó sem igaz belőle.

Az asszony megrázta a fejét, keserűen elhúzta a száját és elment. Déltájban újra félrevonta a férfit.

– Hát te hogyan mondod? – kérdezte halkan. – Hogyan lett volna?…

– Mi?

– Az… hogy… én… hogy én… veled…

– Akarod, hogy elmondjam?

– Igen.

– Nem sértődöl meg? Nem haragszol meg rám?

– Nem. Szavamra mondom.

Halasi bólintott, mosolygott, azután halkan és nyugodtan beszélni kezdett:

– Te akkor bonne voltál. Maureréknál, a szeszkereskedőéknél. A második emeleten. Igaz?

– Ez igaz…

– Nagyon szép leány voltál. Tizennyolc éves. Ennek pont húsz éve. Pirosarcu, kékszemü… Vitted a gyerekeket sétálni. A lépcsőházban találkoztunk mindig. És egyszer a Fasorban ugyanazon a padon ültünk és megismerkedtünk. Az egyik kis leányt, a Maurerékét Alicenak hítták, a másikat Juliskának. Igaz?

– Ez igaz…

– A két gyerek játszott és mi beszélgettünk. Én akkor még jogász voltam. Elsőéves. Ott laktam hátul az udvarban. A gyerekszoba Maureréknál udvari szoba volt. Te ott ültél néha az ablakban. Azután, hogy megismerkedtünk, gyakran oda jöttél. Csókokat dobtam neked. Te is…

Az asszony végigsímogatta a homlokát:

– Erre… mintha… emlékezném…

– No látod. Azután egyszer este a lépcsőházban megcsókoltalak. Azután néha kijöttél a gangra. Beszélgettünk. Azután egyszer bejöttél hozzám. Azután éjjel kiszöktél, amikor lehetett… A konyhán keresztül… A kulcsot magaddal hoztad… Egyet kocintottál az ablakomon és én gyorsan beeresztettelek… De szép voltál. De fiatal. De tüzes.

Az asszony kétségbeesve fordította ki a tenyerét.

– Én nem tudom… Én nem értem…

A halántékát szorította.

– De hiszen ez lehetetlen – mondta újra kétségbeesve. – Én akkor csak… Minden második vasárnap… Akkor mentem el a hadnagyhoz… Úgy volt, hogy elvesz, ha kauciónk lesz… Én hű voltam hozzá…

Halasi mosolyogva vonogatta a vállát.

– Úgy látszik, – mondta – mégsem voltál olyan egészen hű.

– De igen – mondta az asszony. – De igen. Addig, amíg csak ő ott nem hagyott…

Megrázta a fejét.

– Ezt biztosan tudom, – mondta határozottan. – Lehetetlen.

Halasi nyugodtan válaszolt:

– De sok mindent tudnék elbeszélni… A ruháidról. Volt egy kék flanell-blúzod.

– Ez igaz – mondta az asszony. – Erre emlékszem.

– Szép voltál még abban is. Elől gyöngyházgombok voltak. Legszebb voltál, amikor felgomboltad.

Az asszony kétségbeesve mondta:

– Lehetetlen. Lehetetlen.

Halasi mosolyogva intett a fejével, hogy igen, mégis; az asszony gondolkozva állott egy ideig, azután szomorúan elment.

Harmadnap újra félrehúzta a férfit.

– Öregem, – mondta neki könyörögve – hát ne kínozz engem. Mondd, hogy nem.

– Mondom, hogy nem.

– Ne így. Nézd, nekem nincs nyugtom. Én sok mindenen végigmentem. Vidéken. Öt évig voltam a kórusban. De akkor még nem. Sokszor elfogott az undor… De tudtam… mindig arra gondoltam, hogy akkor… milyen hűséges voltam…

– Hát az voltál.

– Így mondod!… Nem érek vele semmit… És nem tudok… nem vagyok képes rá… egészen jól visszaemlékezni…

– Hadd menjek el hozzád; én majd felfrissítem az emlékezetedet…

Az asszony undorodva legyintett a kezével.

– Áh! – mondta haragosan.

Megfordult és elment. Harmadnap újra kezdődött a könyörgés. Egy hét mulva elvitte magához ebédre a férfit. Ebéd után odaült hozzá és megsímogatta az arcát.

– Hát mondd, – kérdezte könyörögve – ugy-e nem igaz?

– Ha akarod: nem igaz.

Egy hét telt el. Halasi minden második nap nála ebédelt; az asszony kért, sírt, igért, könyörgött, fenyegetőzött, Halasi nyugodtan, udvariasan és engedelmesen válaszolta:

– Ha akarod: nem igaz.

A szinházban ekkor egy délelőtt haragosan mondta az asszony:

– Nem viszlek el többet ebédre. Hazug vagy. Utállak.

– Próbálj egyszer vacsorára meghíni. Szinház után. Majd meglátod, igaz-e.

Az asszony utálattal biggyesztette el a száját és elfordult. Este előadás után azonban sietve szalajtotta a szobaleányát Halasi után. Halasi megjelent.

– Gyere hozzám vacsorára – mondta durcásan az asszony.

Halasi bólintott. Együtt mentek el az asszony lakására. Szótlanul, teljes csöndben vacsoráztak. Vacsora után még egyszer könyörögve megkérdezte az asszony:

– Ugy-e nem igaz?

Halasi nevetve integetett:

– De igen.

Az asszony lemondóan sóhajtott és az ölébe tette a kezét. Halasi megfogta a kezét.

– Nézz ide – mondta. – Így jöttél be hozzám. Sötét volt és a kezedet előre nyújtottad. Akkor nem volt ilyen puha a kezed.

Az asszony összeráncolta a homlokát, gondolkozott, azután megcsóválta a fejét.

– Nem emlékszem.

– Mikor bejöttél, – mondta Halasi – akkor én az ajtónál vártalak. Egyenesen a karomba jöttél. Átöleltelek és a nyakadat csókoltam meg. Itt, a füled mögött.

Az asszony ámulva hallgatta és engedte, hogy azt tegye, amit akar.

… Reggel újra megkérdezte Halasi:

– Még mindig nem emlékszel?

– Nem! – mondta az asszony őszintén és lemondóan.

Halasi ekkor előrehajolt, összeszorította a száját, csúfolódva belevigyorgott az asszony arcába és fogcsikorgatva mondta:

– Most kidobathatsz már a színháztól. Dobass ki. Kidobathatsz innen. Pofonüthetsz. Itt egyenesen bele az arcomba. Az már semmit nem változtat azon, hogy… hiába utáltál. Pedig nem igaz. Csakugyan nem igaz. Annyi az igaz, hogy én is ott laktam. De sohase voltál nálam. Az egy másik leány volt. Sohase voltál. Most dobass ki. Most üss pofon. Nem volt igaz.

Az asszony felült s nagy szemekkel nézett rá.

– Esküszöl? – kérdezte izgatottan.

– Esküszöm.

Összeszorított szájjal, csúfolódva nézett szembe az asszonnyal. Gúnyosan ismételte:

– Üss pofon.

Az asszony hátradőlt a párnájára és nagyot sóhajtott.

– Hála Istennek – mondta.

A férfi bámulva nézett rá.

– Hála Istennek, – mondta boldogan az asszony. – Hát ugy-e?… Ugy-e?… Bánlak is téged! Hála Istennek!

Kinyújtózkodott, megkönnyebbülve sóhajtott egyet és boldogan mosolygott.