Az ősanya.

A Sorbonne folyosói tele voltak hadonászó, lármázó, üvöltő diákokkal. A republikánusok és szociálisták ekkor már többségre jutottak, de egy-egy klerikális és nacionalista csapat még mindig tüntetett valamelyik sarkon, be-berohant egy-egy terembe, lehurrogott egy-egy professzort, meg-megvert egy-egy republikánus diákot. Nekünk idegeneknek nem volt tanácsos a harcba beleszólnunk; mi néztünk és hallgattunk.

Egy republikánus őrszem a baloldali bejárat felől nacionalista orvtámadást jelzett. Az üvöltés erre a jelentésre még bőszültebb lett, az öklök a levegőbe emelkedtek és két-háromszáz piros arcu, ordító diák rohant el előttem balfelé. A menet végén száguldott Meynot, André Meynot, akivel néhány jogi előadást hallgattam már együtt. A nyakkendője ki volt bomolva és messze lobogott mögötte; fakó haja vizesen, csapzottan hullott le a homlokára; szürke arca tüzes piros lett. Vékony karjaival szélesen hadonászott és tébolyodottan üvöltötte:

– Ki velük! Ki kell verni őket! Éljen a köztársaság!

Amikor előttem elrohant, megcsuszott. Megingott és bizonyosan végigvágódott volna a folyosó kövein, ha oda nem ugrom hozzá és meg nem kapom. Gyorsan talpra állott, megnézett, jól megnézett, azután szó nélkül, egy köszönő hang nélkül vágtatott tovább.

A csata a baloldali bejáratnál három percig tartott. A negyedik percben már ujjongva jöttek vissza a győzelmes republikánusok és rázendítettek a Carmagnolera. Nekik már a Marseillaise sem volt elég köztársasági. Az éneklők utolsó soraiban jött Meynot. A nyakkendője még elveszettebben libegett utána, az arca még pirosabb volt, fürdött a verejtékben és mámorosan üvöltötte a Carmagnolet. Az arca jobbfelén, a sovány pofacsontján egy szép kék folt ülepedett meg. Oda egy ökölcsapást kapott a republikánus vitéz.

A Carmagnolet elénekelték négyszer-ötször; végre elfáradtak; a köztársaság egyelőre amúgyis meg volt mentve; lassankint elhalkult, zümmögő morajjá lett az üvöltés; a fiatal republikánusok oszladozni kezdtek; ekkor odalépett hozzám Meynot, fölemelte a kezét és egy nagy mozdulattal felém nyujtotta. Kezet fogtam vele. Meynot megrázta a kezemet; azután megrázta még egyszer; és még egyszer; azután halkan, egyszerűen és fenségesen mondotta:

– Köszönöm.

Karon fogott.

– Hol ebédel? – kérdezte.

– Rue Banville.

– Én is oda megyek.

Együtt ebédeltünk és barátok lettünk. Meynot kedves fiu volt, jó fiu volt, lelkes fiu volt. Ivott egy kicsit és a jövőjéről beszélt. Politikus akart lenni.

– Órákat elállok – mondta – a Gambetta vagy a Danton szobra előtt. Istenem, ha ma olyan időket élnénk! Istenem, ha én úgy uralkodhatnám százezer ember és millió ember lelkén.

Összehuzta a homlokát.

– A családom – mondta – azt akarja, hogy jegyző legyek vagy hivatalnok. Nem értenek engem. Én más vagyok, mint ők. Én sohasem leszek szürke ember, mint ők, én nem tudom az ő porban csúszó életüket leélni.

Vigasztaltam, biztattam, bátorítottam. Megszeretett és másnap megint eljött ebédelni; és ettől fogva minden nap velem ebédelt. Egy napon szomoru arccal jelent meg.

– Mi a baj? – kérdeztem.

Némi habozás után bevallotta:

– A demokratikus liga holnapi népgyűlésére egy diákszónokot is kértek. A fiúk azt akarták, hogy én beszéljek. De Saussay fog beszélni.

– Miért?

– Mert én visszautasítottam.

– De miért?

Nem akarta megmondani. Csak. Csak úgy. Ő csak visszautasította.

– De miért? – kérdeztem. – Hát miért?

Végre bevallotta. Körülnézett, odahajolt hozzám és ijedt arccal suttogta:

– Én nem mertem vállalni.

Még jobban odahajolt hozzám és egészen halkan sugta:

– Félek. Nem merek kiállni az emelvényre. Félek.

Egészen belesápadt ebbe a vallomásba. Ijedten néztem rá. Sajnáltam.

– De öregem, – mondtam neki, – hát hogy akarsz te így politikus lenni? Nem kell félni. Nem szabad félni. Az ember beszél.

Lehajtotta a fejét.

– Könnyü ezt mondani, – sugta szomoruan. – De mikor az ember érzi, hogy megszédül, nem lát, nem hall, egyszerre összeszorul a torka, görcsöt kap a szíve.

Egészen az asztalra hajolt.

– A végén így mégis csak jegyző leszek, – suttogta rá fájdalmasan az abroszra.

Nagyon sajnáltam. Szomoru voltam, amikor elváltam tőle és két hónapig, amikor mindig alkalma lett volna beszélni, amikor sóvárogva nézett a tribünre és rémülten pattant vissza, ha egy-egy „halljuk Meynot-t“ fölhangzott, mindig vele éreztem a nagy fájdalmát.

Három hónap múlva egy délelőtt szemközt jött velem a Sorbonne folyosóján. Tüzelt az arca és ragyogott a szeme.

– Gyere velem, – mondta.

Karon fogott és elindultunk. Kimentünk a Pantheon felé, onnan le a Szajnához. Vártam, hogy beszéljen. A karomban remegett a karja; de nem szólt. Hallgatva mentünk előre. Kiértünk a Danton-szoborhoz. A szobor előtt megállott; eleresztette a karomat, szembe fordult velem, azután elfordult tőlem a szobor felé, azután újra visszanézett rám.

– Mit mondanál, – szólt akadozó, izgatott, rekedt hangon, – ha megtudnád, hogy ez volt a dédapám?

Ijedten néztem a szoborra, azután ijedten néztem rá. Újra odalépett hozzám, karon fogott és elindult.

– Borzasztóan nagy dolog, gyönyörü dolog, fejedelmi dolog történt, – mondta rekedten.

– Mi? Mi történt?

Odaszorította a karomat magához és mámorosan sugta:

– Azt hiszem, a dédanyám Dantonnal megcsalta a dédapámat… azt az embert, akit a dédapámnak hínak…

Nevetni kezdtem.

– Ne nevess, – mondta türelmetlenül és lelkesen. – Ne nevess, ez nagy és szép és kábítóan nagyszerü dolog. Ez engem új emberré tesz. Ez engem megvált. Ez engem fölemel. Ez nekem szárnyakat ad. Most tudom már, mi volt az, ami megbénított, ami földre tepert: az a tudat, az a hit, az a tévedés, hogy az ereimben szürke poremberek, hivatalnokok vére folyik. Tudod te, mit jelent ez: tíz generáció fölfelé csupa kishivatalnok?… Már második Henrik idejében írnok volt egy Meynot a királyi törvényszéken. És azóta mind, mind kishivatalnokok. Ha megpezsdült a vérem, ha zugni kezdett a vérem, ha éreztem, hogy valami nagyot kell tennem, hogy valami nagyra vagyok hivatott, rögtön eszembe jutott: tíz generáció kishivatalnok. Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. De most más lesz. Most vége a gyávaságnak. Most zivatar is merek már lenni. Az én ősapáim nem voltak kishivatalnokok. Az én dédapám ez volt.

Az arca ragyogott, a szeme sugárzott, kinyujtotta kezét és rámutatott a szoborra.

– Hát mi történt? – kérdeztem végre meglepetve. – Mi derült ki? Kiről? A dédanyád…

Megszorította a karomat:

– Danton volt a szeretője, – mondta mámorosan. – Danton! Danton! Danton!

Nagynehezen rávettem, hogy magyarázza meg.

– Hát hallgass ide, – mondta sugárzó arccal. – Az én nagyapám, Jean Baptiste Meynot, született 1791 augusztus nyolcadikán. Született állítólagos apjának Rue de la Chaussée d’Antin-beli lakásán. Igen, de állítólagos apja, Louis Camille Meynot a születés idején nem volt Párisban. Hónapok óta nem volt. Kilenc hónapja nem volt. A királyi udvartartás hivatalnoka volt, az állásánál fogva rojalista, már 1790 novemberében menekülnie kellett, valószínüleg a hercegek valamelyikével menekült, mert később ott szerepel valahogyan a coblenzi udvartartásban. Ő tehát nem volt az apa. A felesége talán elhitette vele; az asszonyok ügyesek; kivágta magát valahogyan, de ő nem volt az apa. Ki volt hát?… Kutattam a családi papirok között. A szomszéd házban lakott Danton. Akkor kezdett ragyogni. Akkor kezdett vezér lenni, úr lenni az egész ország fölött. A családot ismerte. Gyakran érintkezett velük. Följegyzések vannak róla, hogy a dédanyám már lánykorában nagyon tetszett neki; de nem adták hozzá, mert a leány apja is hivatalnok volt és lenézte – lenézte! – Dantont. Mikor a nagyapám állítólagos apja szökni volt kénytelen Párisból, a fiatal asszony egyedül maradt. És a szomszéd házban ott volt ez a félisten! Ha más bizonyíték nem volna, ez is elég lenne. De van más is. Dantonnak egy levele, egy szerelmes levele, egy szerelmes levele, barátom, egy szerelmes levele…

Mámoros volt; tombolt; villámló szemmel nézett föl a szoborra, összekulcsolta a két kezét és kinyujtotta feléje, mintha imádkoznék hozzá.

– Danton! Danton! – suttogta boldogan és részegen.

Elhuztam a szobor elől. Visszaindultunk a Sorbonne felé. Meynot hosszu, nagy lélegzeteket vett; teleszítta a tüdejét levegővel, kidomborította a mellét és megfeszítette a karjait. Boldog volt.

A Sorbonne folyosóin lármázva szaladozott néhány fiu. Egy üres terembe rögtönzött gyűlésre hivták össze a diákokat. Bementünk mi is. A tolongásban elszakadtam Meynot-tól, beültem egy padba és vártam, mi történik. Egy hosszúszakállu diák megnyitotta a gyűlést és elmondta, miről van szó. A nacionalisták ma este népgyűlést tartanak; meghivták rá a republikánus diákokat is; most az a kérdés, elmenjenek-e tehát. Nem jobb-e kikerülni egy céltalan összecsapást, egy oktalan verekedést…

Kis csend támadt; azután egyszerre egy nyurga alak lépett föl a katedrára. Dobbantott a lábával, fölemelte a karját, egy éles hanggal, egy harsogó megszólítással betöltötte a termet és beszélni kezdett.

Meynot volt. Tüzesen, harciasan, vad lelkesedéssel beszélt. El kell menni arra a gyűlésre. Nem szabad megijedni. Nem szabad gyávának lenni. Ott kell lenni a harctéren és sem a szótól, sem az ököltől nem kell megriadni. A jakobinus ősök szelleme ihlesse meg a jakobinus ősök unokáit…

Mámoros tapsvihar. Meynot piros arccal száll le a pódiumról, fogadja a gratulációkat és a gyűlés egyhangulag határozza el, hogy ott lesz a harctéren.

A népgyűlésre nem mentem el. Idegennek jó volt távolmaradni az ilyen helyekről. De másnap hallottam, mi történt. Kétszáz diák bevonult az óriási terembe kétezer ellenfél közé. Meynot az élen. Meghallgattak két nacionalista szónoklatot, amely az ő megtérítésükre volt szánva; azután Meynot kért szót. Fölment a pódiumra és megmagyarázta, hogy mi az ő szemükben a francia nemzeti tradició. Megmagyarázta, hogy a forradalom szelleme a legbecsesebb öröksége a francia nemzetnek. Dantonra kell visszanézni. Az arisztokrácia az ellenség! A klerikálizmus az ellenség!… A tömeg ekkor már haragosan zúgott; közbeszóltak; Meynot-t szidalmazták; a diákokat szorongatták, egy-egy oldalbaütés jött előbb, azután egy pofon csattant el; Meynot ekkor méltatlankodva hagyta abba a fejtegetéseit, kijelentette, hogy ha a szólás jogát és a vendégjogot nem respektálják, ő akkor barátaival távozik, kéri, ne szentségtelenítsék meg legalább egy bizalommal jött kisebbség megtámadásával a francia lovagiasság legszebb tradicióit…

És távozott. Baj nélkül. Nem bántották őket. Meynot ekkor nagy ember lett, ifjusági vezér lett, népgyűlésekre járt, ritkábban jött el hozzám és igérte, hogy mihelyt lehet, képviselő lesz.

Három hónap telt el. Tavaszodott. Egy világos, meleg estén elmentem egy népgyűlésre, mert a szónokok nevei között ott láttam a Meynot-ét is. A második beszéd lett volna az övé. Helyette azonban az elnök szólalt meg:

– Meynot polgártárs betegsége miatt nem jöhetett el. Az egyetemi hallgatók nevében így Caillou polgártárs fog beszélni.

Nagynehezen átfurakodtam a tömegen, kijutottam az utcára és elindultam a lakása felé. Bevezettek a szobájába. A diványon feküdt; fakó arccal, fáradt, gyűrüs szemmel, bágyadtan nézett a levegőbe.

– Öregem, – mondtam, – eljöttem hozzád. A Concorde-teremben hallottam, hogy beteg vagy. Mi bajod?

Nem válaszolt.

– Öregem, – mondtam gyöngéden, – hát mi bajod?

Elfordította a fejét.

– Bocsáss meg, – mondtam, – nem gondoltam, hogy terhedre vagyok. Inkább megyek.

– Maradj.

Leültem egy székre.

– Csak egy percig maradok, – mondtam. – Megnyugtatást akartam, hogy nincs semmi nagy bajod. Most már akár mehetek is.

– De nagy bajom van, – válaszolta halkan.

– Nagy bajod! Istenem, ha az ember ágyba se fekszik, nincs valami veszedelmes baja. Az egész baj, hogy egyszer nem beszéltél.

Elhuzta a száját, mintha görcse lenne.

– Sohasem fogok én többet beszélni, – mondta a fogai között.

– Miért! Ugyan!

Hallgatott. Azután lassan és fáradtan odafordította a fejét:

– Úgyis elmondtam volna neked, – mondta halkan.

– Hát mondd el. Mi az?

Megint hallgatott. Azután megint halkan szólalt meg:

– Az egész dolog nem igaz.

– Mi?

– Az. Az egész. Danton.

Meghökkenve néztem rá. Nem mertem többet kérdezni. Hallgattunk. Azután ő szólalt meg és fáradtan és halkan mondta:

– Tegnap összevesztem az apámmal. Azt akarta, hogy hivatalba menjek. Megmondtam neki. A Danton-vér! Elbámult. Megmagyaráztam. Kinevetett. Mit kutatok, mondta, régi papirok között, anélkül, hogy neki szólnék. A dédapám, a dédapám nem is szökött 1791 novemberében. Van még egy csomó írás. Itt lappangott Párisban még egy félévig. A szerelmes levél nem is a dédanyámnak szólott. Úgy kaptuk. Azt is tudják, kinek szólott. Egy posztókereskedő feleségének. És egy nagybátyámnál megvan a dédapám, a… dédapám arcképe. Szakasztott olyan vagyok.

Elhallgatott és a levegőbe nézett. Nem mertem szólni.

– Mit csináljak most? – kérdezte.

– Mit csinálj! De szamár kérdés. Azt, amit eddig. Most már kiderült, hogy pompás szónok vagy. Azon nem változtat semmi.

Kínosan nevetett.

– Nem? Azt hiszed?… Soha többet nem merek én tíz ember előtt beszélni. Érzem. Tudom, hogy nem tudok. Soha többé.

Hallgattunk. Fölálltam és menni készültem. Adtam a vidámat.

– Öreg fiu, – mondtam, – ez csacsiság. Két nap alatt kihevered.

– Soha. Hivatalnok leszek.

– Ugyan, micsoda beszéd ez. Egy embernek a sorsát így döntse el az, hogy a dédanyja nem csalta meg a férjét, – mondtam nevetve.

Rám nézett.

– A dédanyám! – szólt megvetően.

Megcsikorgatta a fogát.

– A bestia! A piszkos tehén! – mondta sziszegve és befordult a fal felé és eltakarta a fejét.