VI.

Korán reggel elrohant otthonról. Nem tudott aludni, már hajnalban nyitott és az álmatlanságtól égő szemmel bámult az ablakon beszívárgó fénybe, azután felugrott, felöltözködött és rohant az utcára. Hat óra elmúlt. A reggeli levegőben már benne volt a nap forrósága és amint rohant az utcán, öt perc alatt verejtékben fürdött a teste. Egy utcaseprő géppel találkozott, a piszkos por belepte a fejét, a nyakát, a kezét, ráment a torkára. A korai fölkeléstől a gyomra is fájt, olyan rosszúl érezte magát, hogy sírni tudott volna. A Dunaparton be akart menni egy kávéházba, a kávéház még zárva volt, ekkor megállott a bezárt ajtó előtt és tanácstalanul, vigasztalanul, ijedten nézett szét. Árvának, megvertnek, elhagyottnak érezte magát, egy kikergetett gyereknek, akinek nincs senkije, aki nem tud hová menni és nem tud mit csinálni.

Kétségbeesve bámult le a Dunára, a víz csillogott és vakított. A vízről az jutott eszébe, hogy jó volna megfürödni, a fáradt, beteg, verejtékes testét megfürdetni; egy bérkocsi hajtott el előtte, megállította, beleült és egy fürdőbe vitette magát. A fürdő jól esett neki, megkönnyítette és elbágyasztotta, fáradtan feküdt le a fürdőköpenyegében egy kanapéra és elaludt.

Tizenegy óra volt, mire fölébredt. Ijedten ugrott föl.

– Istenem, – mondta, – mit gondolnak az irodában!

Gyorsan öltözködött, kocsiba ült és az üzletbe hajtatott. Szégyelte a hivatalnokainak megmondani, hogy elaludt, kigondolt a számukra valami hazugságot és sietve neki fogott a munkának. Sok volt a dolga, buzgón és dühösen dolgozott és egy órakor, mikor letette a tollat és egy raktárvezetőnek még néhány utasítást adott, megint jól érezte magát. A munkától visszakapta az egészségét, az erejét, a magában való bizalmát.

– Na, – mondta magában az utcán, – nem is olyan nagy dolog. Nem kell tragikusan venni. Egyszer történt, másodszor nem fog megtörténni.

Jó étvággyal ebédelt, szivarra gyujtott és lassan elindult a lakása felé. A lépcsőn nyugtalankodni kezdett, félt a lánnyal való találkozástól, de összeszedte magát, bátorságot gyüjtött, „meg kell történnie“, mondta magában és dobogó szívvel benyitott a lakásba.

A lányt nem látta. Előbb ki akart hozzá menni a cselédszobába, azután gondolkozott, habozott és végül csengetett neki. A lány bejött. Lassan, fáradtan, betegen vonszolta magát, a szeme barnakarikás volt, az arca sápadt, megnyult és fáradt. Lehajtotta a fejét és szégyenlősen és bágyadtan mosolygott.

Vajda hosszút lélegzett, idegesen és gyorsan simogatta egy karosszéknek a bársonyát, köhintett, bele akart fogni a mondanivalójába, de nem tudott mást mondani, mint ezt:

– Üljön le Julcsa.

A leány leült. Vajda állott előtte. Zavarba hozta ez a helyzet, érezte, hogy elveszítette a felsőbbségét, olyan volt, mintha engedelmességgel és alázatossággal tartoznék a lánynak, holott véglegesen le akart vele számolni. Összeszorította a fogát, rácsapott a kezével a karosszékre és elszántan mondta:

– Julcsa, magának el kell mennie, még mielőtt a nagyságos asszony hazaérkeznék.

A lány fölnézett, bólintott a fejével, azután még egyszer intett.

– Igen, – mondta. – Hogyne… Hogyne…

Vajdát meglepte a gyors és természetes hozzájárulás. Valami ellenállást várt, kifogásokat, föltételeket, maga sem tudta mit; és most a lány még egyszer mondta:

– Hogyne…

Nem értette, mit jelent ez a gyors belenyugvás, ez a nagy készség. Veszekedésre készen volt; ezzel a nyugodtsággal szemben, amely mögött egészen ismeretlen és érthetetlen szándékok voltak, nem tudta, mihez fogjon.

– Én, – mondta halkan és óvatosan, – el fogom látni magát, Julcsa.

– Igen, – mondta a lány.

Ült a karosszékben, bólintott a fejével és nyugodtan azt mondta, hogy igen. Mi történt ezzel a lánnyal? Honnan szedi ezt a nyugalmat és ezt a biztosságot? Hol tanult ez meg leülni a karosszékbe és bólintani a fejével?

Vajda egészen elveszítette a biztosságát és a nyugalmát. Megfordult, az íróasztalához ment, kapkodott a kezével és köhécselt. Ki akarta tölteni az időt addig, amíg megint tud valamit mondani. De semmi sem jutott az eszébe. Az íróasztalára ki volt téve két papirpénz, két darab százforintos. Ezt szánta a lánynak. Most egyszerre úgy érezte, hogy ez a pénz kevés. Benyult a zsebébe a tárcájáért, a lánynak háttal fordulva kitépett belőle még egy százforintost, hozzátette a többi pénzhez, a kezébe fogta a három bankót, gyorsan megfordult és odament a lányhoz.

– Itt van Julcsa, – mondta suttogva.

Érezte, hogy mélyen elpirul. Nem tudta, miért suttogott, az egész viselkedését ügyetlennek, férfiatlannak, nevetségesnek érezte, bosszankodott azon, hogy egy percre sem tudott fölülkerekedni, szégyelte magát.

– No Isten vele Julcsa, – szólt hirtelen a lányhoz.

A lány ülve maradt. Talán nem értette, hogy a búcsúzással el akarja küldeni; talán nem akarta érteni. Vajda nem tudta és nem merte jobban küldeni. Úgy tett tehát, mintha ő akart volna menni. Vette a kalapját és kifelé indult. A lány búcsúzóul feléje bólintott. Vajda bámulva nézett vissza rá és kihuzódott az ajtón. A lány fogta a kezében a pénzt és ült a karosszékben…