VII.

Vajda elégedetlen volt magával. Szidta magát. Ilyen szégyenletes gyengeség!… Ilyen ostoba zavarodottság!… Ilyen gyáva tehetetlenség!… Most nem tisztázott semmit, nem intézett el semmit. Mikor megy el most a lány? Meddig akar még maradni? Miért nem ment el rögtön? Mit írjon most a feleségének? Miért viselkedik a lánnyal szemben úgy, mint egy tizenöt éves fiú? Mit fél ettől a lánytól?

Szidta magát, de egy percre sem merte megigérni magának, hogy legközelebb energikusabb lesz. A lányt nem értette. Megzavarodott, ha rágondolt. Egész életében kevés dolga volt asszonyokkal, hat év óta meg egészen hozzászokott a felesége derüs jóságához, nyilt szeretetéhez és megbizható egyszerűségéhez. Ez a lány pedig különös, ravasz, titkolózó, furcsa teremtés. Egy parasztlány, – de annál kevésbbé lehet tudni, mit gondol. Mit gondol vajjon? Mit akar?

Mit akar? Az irodájában volt már, amikor egyszerre újra felharsogott az elméjében ez a kérdés. Mit akar? A háromszáz forintot akarta volna? Hiszen nem is számíthatott rá biztosan. És ha számított is rá, emiatt a pénz miatt küzdött volna három hónapon keresztül azért, hogy odaadhassa magát?

Vajda meg volt ijedve. Belenézett a tükörbe, végignézett magán. Lehetséges-e, kérdezte magától, hogy a lányt vágyódás hajtotta hozzá. Szerelmes lett volna belé? – Bosszankodva kergette el ezt a gondolatot. Én egy kövér posztókereskedő vagyok, – mondta, – én nem ébresztek szerelmet tizennyolc éves parasztlányokban. És ez a lány lány volt; az utolsó percben visszariadt és egy védekező mozdulatot tett. Miért kínálta hát magát három hónapon keresztül? Ha visszariadt…

Haragosan törte a fejét, de nem tudott válaszolni erre a kérdésre. Egyszerre eszébe jutott a felesége és szégyelte, hogy annyit gondol egy idegen nőre, egy rongyra, egy senkire. Azzal vigasztalta magát, hogy az egész dolog nem tart sokáig, estére talán ott se lesz már a lakásban a lány. Egy-két nap alatt elfelejti az egész dolgot. Egyelőre azonban egész délután a lány járt az eszében.

Este nyugtalankodva ment haza. Vajjon itt van-e még? Talán el is ment már? Az előszoba sötét volt, a hálószobában azonban meg volt vetve az ágy. Vajjon itt van-e még?

Ki akart menni a cselédszobába, hogy megnézze, de elszégyelte magát.

– Mit érdeklődöm úgy utána? – mondta dühösen.

Haragosan kezdte a ruháit ledobálni. Azután megállott.

– Mégis tudnom kellene, – mondta, – hogy itt van-e. Nem lehet az ember egy lakásban úgy, hogy azt se tudja, ki van benne.

Kifelé indult, azután újra bosszankodni kezdett a nagy érdeklődésén, visszafordult, ledobálta a ruháit és lefeküdt. Nyugtalanul hentergőzött tíz percig, akkor felnyilt az ajtó és bejött a lány. Szoknya volt rajta és hálókabát; és cipő, de harisnya nélkül. Vizet hozott.

– Behoztam a vizet, – mondta.

Letette a vizet az éjjeli szekrényre. Vajda felkönyökölt, ránézett és magához húzta.

Korán hajnalodott, Vajda megint fáradt és égő szemmel nézett a világosságba; keserü volt, haragos, csapkodta a párnáját. Kifakadt és félig magának, félig a lánynak mondta:

– Pedig én nem akartam… Ma se akartam, tegnap se akartam…

A lány ekkor fölemelte a fejét, a szemei kitágultak, világítottak.

– De én akartam, – mondta csendesen.

Vajda rábámult. Igaz, a lány akarta. És ő kinevette, lenézte, kicsúfolta, ahelyett, hogy félt volna tőle. Ő védekezett, visszahuzódott, kapálózott, ő nem akarta. De a lány akarta. És meg kellett lennie. Megrémítette ez az erős akarat, amely most már nyiltan és meztelenül állott vele szemben. Félt tőle. Az úrnak, a gazdának minden felsőbbségét elveszítette. Félt a lánytól. Látta, hogy erősebb nála. És nem lehet tudni, mit gondol, mi a szándéka. Amit akart, az meglett. De mit akar még? És újra belezúgott az elméjébe az a kérdés: miért akarta?

Megijesztette a kérdés; de most nem foglalkozott vele. Egy ijedt védekezéssel, egy csendes kéréssel kellett biztosítania és megnyugtatnia magát.

– Julcsa, de el kell mennie, mielőtt a feleségem hazajönne.

– Hogyne, – válaszolta nyugodtan a lány.