VIII.

Másnap ismét bejött hozzá a lány vízzel. A következő napon nem jött be. Vajda várt. Eltelt tíz perc. A lány nem jött. Ekkor ő ment ki érte és bevitte magának.

És ekkor nem hitegette többé magát. Be kellett vallania, hogy kívánja a lányt, hogy ebben a viszonyban gyönyörűsége van. A lányt más színben látta, mint azelőtt. Másnak. Újnak. Milyen különös és vad egy teremtés… Részegítő… Erős és tüzes, mint valami fekete bor…

Könnyü sajnálkozást érzett arra a gondolatra, hogy el fogja veszíteni. Most már beszélt is a lánnyal, egy-egy bizalmasabb szót is váltott vele, megmondta neki:

– Három nap múlva el kell menned.

– Igen, – mondta a lány.

– Nem sajnálod?

– Nem.

Vajda ránézett.

– Nem? – kérdezte.

– Nem, – mondta a lány. – Majd azután maga jön el hozzám.

– Én? – kérdezte csodálkozva.

A lány lehajtotta a fejét, belefurta a párnába és olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, de nyugodtan és biztosan mondta:

– Kivesz nekem egy lakást; ott tart engem; oda jár hozzám.

Vajda egy rándulással felült. Nézett a lányra. Tágra nyilott szemmel bámult rá. Nézte. Szétcsapta a karjait.

– Ezért akartad! – mondta kiáltva.

A lány nem válaszolt, féloldalt fordította a fejét és felmosolygott. A férfi elképpedve, aggódva és nyugtalankodva nézett le rá.