XVI.

Azután lecsillapodott. Sohase gondolt eddig a gyerekre. Elűzte magától a gondolatot, ha az eszébe ötlött. Fájt neki ez a gondolat, mert kinzó ellentétet támasztott a között az érzés között, hogy az ő gyereke, tehát szeretnie kell és a között a gyülölet között, amelyet a becstelen, zsaroló anya iránt érzett. Most nyugodtan gondolhatott rá. Nem érzett miatta sem fájdalmat, sem megilletődést. Nem érezte, hogy egy élet pusztult el, nem érezte, hogy az ő gyereke volt.

– Jól van, hogy így történt, – mondta.

Visszament az irodába és dolgozni kezdett. De nem tudott dolgozni. Az öröm, amely felujjongott benne, a reménység, amely föltámadt benne, nem hagyta dolgozni.

– Most, – mondta, – most végzek vele.

Az ajtó ekkor fölnyilott és belépett rajta a lány. Fehér volt az arca. Ingadozva járt. Mosolygott.

Vajda fölugrott. Elámult és megijedt.

– Mit akarsz itt? – kiáltotta a lánynak. – Hogy mertél idejönni?

A lány bevonszolta magát a szobába, ráesett egy székre és szemrehányóan mondta:

– Be se nézett hozzám… Pedig tudta, hogy beteg vagyok.

Vajda álmélkodva nézte a szemtelenségnek, a bátorságnak és az erőnek ekkora mértékét. A lány fehér volt és ájuldozóan reszketett.

– Miért keltél föl? – mondta Vajda. – Hiszen belehalhatsz.

– Mert nem jött be hozzám.

– Eredj haza.

– Ha megigéri, hogy eljön.

– Nem. Nem igérem.

– Addig nem megyek el innen.

Vajdának elborította a fejét a vér. Azután erőszakkal lecsillapította magát.

– Menj haza, – mondta nyugodtan a lánynak. – Tőlem még kapsz valami pénzt. De azután vége mindennek. Nem megyek többet hozzád.

– És én – mondta a lány – nem megyek el innen addig, míg meg nem igéri, hogy úgy jár hozzám, mint eddig. Nem megyek el… Ha itt halok is meg…

– Nem halsz meg itt. Rendőrrel vitetlek el.

– Akkor kikiabálom, hogy maga pusztította el a gyereket. Föladom a rendőrségen, hogy maga ölte el.

Vajda megmerevedten bámult a lányra. A lány még egy nagy erőfeszítéssel, fenyegetően mondotta:

– Becsukják. Majd sírhat a felesége.

Vajda rábámult és megrázkódott a rémülettől. Hát még ez is? Még most se szabadulhat? Mikor már azt hitte, hogy lerázza magáról ezt a piszkos szolgaságot. Most még botrány is legyen, törvényszék, nyomozás, eskü, talán börtön is. Tudja meg a felesége, jöjjön a tönkremenés, a lenézés; a szégyen a gyerekeinek, akiknek ilyen apjuk van.

E miatt a becstelen miatt. Belenézett a lány elszánt, fehér arcába és olyan őrjöngő haragot érzett, hogy ez a gondolat szállt föl az agyában:

– Meg fogom ölni.

Rögtön utána egy másik gondolat:

– Vagy magamat ölöm meg.

Egy percig habozott, azután kirohant. Fölszaladt a második emeletre, Burg Péterhez, az ügyvédjükhöz. Otthon találta. Izgatott volt, hadonászott és kiabált.

– Megőrülök, – mondta. – Én megőrülök.

Az ügyvéd csodálkozva nézett rá, leültette, rákiáltott, megnyugtatta, elmondatta vele az egész dolgot.

– Ezért jársz három hónap óta féltébolyodottan? – kérdezte azután.

– Igen.

– Miért nem jöttél előbb hozzám?

– Féltem, hogy a feleségem megtudja.

– Hát aztán?

– Ha ő megtudja, én agyonlövöm magamat.

– De miért?

– Ő nem bocsát meg.

– Úgy? Úgy? Hát nem bocsát meg?

– Nem. Biztos. Igaza van. Nem bocsát meg.

Az ügyvéd fölkelt.

– No várj tíz percet itt. De ki ne mozdulj.

Az ügyvéd elment. Vajda leült, azután felugrott, az ablakhoz ment, rászorította az üvegre a homlokát. Úgy érezte, hogy megzavarodik az elméje. Úgy érezte, hogy nincs segítség. És akkor meg kell halnia.

Tíz perc múlva visszajött az ügyvéd. Vajda izgatottan ugrott föl.

– No? – kérdezte. – No?

Az ügyvéd nyugodtan válaszolt:

– Hát ami a te egész szamár ügyedet illeti, ahhoz semmi közöm. Lökd ki azt a lányt. Ha sokat alkalmatlankodik, becsukatjuk zsarolás miatt.

– Igazán? Igazán?

– Csak az olyan naiv és exaltált szamár kinoztathatta meg magát ilyen szörnyü módon, mint amilyen te vagy. De mert te már ilyen vagy, sokkal fontosabb az, hogy szerencsém volt, – otthon találtam a feleségedet. Elhoztam ide.

Vajda sápadtan bámult az ügyvédre.

– No ne ijedj meg, – mondta az ügyvéd. – Azért jöttem előre, hogy el ne ájulj, ha bejön. Elmondtam neki mindent.

Bejött az asszony. Könnyes volt a szeme. Kitárta a karjait.

– Gyula, – mondta, – öregem, miért nem biztál bennem?

Vajda ránézett, egy kiáltás zokogott ki az ajkán, megfogta az asszony kezét, megszorította; azután félretolta az asszonyt és kirohant. Levágtatott az első emeletre.

A lány ott ült az irodájában.

– Ki! – ordította rá. – Ki innen!

A lány nem mozdult.

– Ki! – ordította Vajda.

A lány sápadtan és ijedten nézett rá. Nem tudta, mi történt, de látta, hogy most vége az erejének. Fölállott és az ajtó felé botorkált.

– Meghalok, – mondta sóhajtva.

– Ki! – ordította Vajda.

Úgy érezte, hogy nem bánja, ha az ajtó előtt hal is meg. A lány kivonszolta magát az ajtón; ha nem ment volna, ő vágta volna ki rajta. A lány elindult a lépcső felé. Vajda megfordult és felrohant a feleségéhez. Az asszony egy karosszékben ült. Leesett előtte, az ölébe hajtotta a fejét, nehezen lihegett előbb, azután boldogan sírni kezdett.