XV.

Harmadnap bejöttek hozzá az irodájába. Egy lány keresi.

– Micsoda lány?

– Valami cseléd.

– Jőjjön be.

Bejött. Köszönt.

– Kezét csókolom nagyságos úr.

Megismerte.

– Az én cselédem, – gondolta keserűen.

A cseléd egy rózsaszínü borítékot adott át neki. Felbontotta. „Kültyél aszonal Ötven Forinntott“. Ez volt a levél. Lehajtotta a fejét. Már tegez is, – gondolta. A tárcája után nyult. Azután eszébe jutott valami.

– Egyedül van a kisasszony? – kérdezte.

A cseléd habozott:

– Igen, – mondta azután.

Vajda fölállott, néhány ezüstforintot nyomott a lány kezébe és még egyszer megkérdezte.

– Egyedül van?

A lány beszédes lett:

– Nincs, nagyságos úr, bizony nincs. Tegnap óta nála van az a bizonyos Bese István, Italra kell a pénz.

Vajda megfordult, szomorúan mosolygott, utálta magát. Átadta a pénzt a cselédnek.

– Na vigye el italra, – mondta.

A cseléd elment. Ő nem tudott tovább dolgozni. A két karját rátette az íróasztalra, a karjára ráhajtotta a fejét és mozdulatlanul feküdt sokáig.

Másnap délben a felesége félrehivta és leültette.

– Gyula, – mondta könyörgő hangon, – Gyula mondd meg, mi bajod?

– Semmi…

Az asszonynak könnyes lett a szeme, a hangjában zokogás remegett, megfogta a kezét és könyörgött.

– Mi bajod? Mondd, mi bajod?

– Semmi.

Az asszony fölsóhajtott.

– Gyula, – mondta, – ma itt volt Bánó. Azért jött, hogy megkérdezze, tudom-e én, hogy mi bajod van. Ő is látja. Hetek óta nem tudsz dolgozni. Sápadt vagy. Beteg vagy. Ő azt mondja, sok pénzt is veszel ki. Mi van veled?

Vajda úgy érezte, hogy könnyek jönnek a szemébe, úgy érezte, mindjárt sírni fog, vallani akart, azután eszébe jutott az asszony fogadalma, megreszketett, fölugrott.

– Semmi bajom nincs, – mondta.

Az asszony sírni kezdett. Vajda nem bírta el ezt a sírást.

– Hermin, – mondta, – majd, majd… A napokban majd beszélünk róla… Majd beszélünk… Most ne…

Elment. Este az asszony megint beszélni akart a dologról.

– Hermin, – könyörgött Vajda, – most ne… Én majd megmondom. Magamtól.

– Hát jó, – mondta az asszony.

Harmadnap egy piszkos kis fiu állított be Vajdához az irodába.

– A kisasszony üzeni, – mondta, – hogy tessék azonnal jönni.

– Micsoda kisasszony?

– A kisasszony. A Novák Juliska kisasszony. A Szondy-utcából.

Vajda bámulva nézett a gyerekre. Most hallotta először a lány nevét. A Novák Juliska kisasszony… Hát Novák Juliskának hivják.

– Hogy azonnal tessék jönni, – mondta a fiu.

– Miért? Minek?

– A kisasszony beteg. Doktor van nála.

Vajda vette a kalapját és elment. A lakásban egy alacsony, öreg úr jött elébe. Az orvos volt.

– Őnagysága, – mondta, – azt közölte velem, hogy uraságod a legközelebbi hozzátartozója. Uraságodat értesítem tehát róla, hogy az a jó reménység, amellyel őnagysága járt, fájdalom, megsemmisült.

– Mi? Mi? Mit?

– Kérem, – mondta bosszankodva az orvos, – meg kell mondanom, hogy egy jövendő élet megtartásának éppenséggel nem az a módja, amelyet őnagysága választott. Egyhetes alkoholmérgezés… és, amint hallom, tegnap egész éjszaka őrült táncolás itt a szomszédban egy piszkos táncteremben, – így nem szabad élniök a jövendő anyáknak. Őnagysága egyébként két nap múlva talpon van.

Az orvos azután elment. Vajda be sem nézett a lányhoz. Megfordult. Ki az utcára. Kint fölemelte a fejét, nagy lélekzettel szítta be a levegőt, kitárta és megrázta a karjait, az egész teste remegett az örömtől és boldogan dadogva hangosan mondott néhány értelmetlen szót.