Kis lányok.

A vacsorához egy ismeretlen nő jött a két gyerekkel. Olga, a kuzinom, bemutatott neki. Mademoiselle Roche volt, az új francia kisasszony. Vacsora után a kisasszony visszavonult a két gyerekkel; a kuzinom akkor elmondta, hogy a francia kisasszony természetesen svájci, Lausanne-ból való, félig bonne, félig nevelőnő, franciául elég jól beszél, huszonkilencéves, és a gyerekek, úgy látszik, meg fogják szeretni. Roche kisasszony azután hosszabb ideig nem érdekelt engem. Egyszer csak három hónap mulva, mikor megint ebédre voltam híva hozzájuk, egy fél perccel a kisasszony bejövetele előtt, a kuzinom gyorsan odasúgta nekem, hogy figyeljem meg, hogyan néz Roche kisasszony ebéd alatt Gézára. Géza az ő bátyja volt, harmincegyéves, hatalmas, szép legény.

Vacsora alatt tehát figyeltem. Óvatosan és diszkréten, de figyeltem. Roche kisasszony az előételnél egészen nyugodtan viselkedett. A pecsenyénél forgólódni kezdett, a tálról felemelte a tekintetét, azután gyorsan ismét lesütötte; a kompótnál féloldalra hajtotta a fejét és odafordult Gézához; a tésztától a fekete kávéig azután egyebet sem tett, mint hogy epedő, sóvárgó, vágyódó, sürgető, könyörgő, olvadékony és tüzes pillantásokat vetett Gézára. Nyilván azt hitte, hogy senki sem veszi észre ezeket az epedő szerelmi vallomásokat; nyilván azt hitte, hogy a kis manővere, amellyel egészen a kompótig a közömböst játszotta, elterelte a többiek figyelmét arról, ami a kompót után jött. Forgatta tehát a szemeit; a nyakát csavargatta, mint egy bugó galamb; a száját ábrándosan lefelé húzta, a szemöldökét felemelte, a felső teste megnyult és megcsavarodott, az egész arca úszott az olvatag szerelemben. Nevetséges volt és szomoru: egy siralmas, szerelmes, ábrándos tehén.

Vacsora után kitört a nevetés, amelyet eddig mindenki visszatartott. Valaki gratulált Gézának a sikeréhez. Géza bosszankodva hárította el a gratulációt és mérgesen mondta a testvérének:

– Igazán utálatos már ez az egész dolog. Megkímélhetnél tőle. Miért nem küldöd el ezt az ostoba nőszemélyt?

– Hallod, kérlek, – válaszolta Olga, – csak nem küldhettek el valakit azért, mert szerelemre gyulladt. Ha egyébként meg vagyok vele elégedve.

Géza dühösen riposztozott:

– Ha pedig azt hiszed, hogy ez a vonagló szerelem nagyon épületes látvány a lányaidnak, hát tévedsz.

Olga legyintett egyet:

– A gyerekek, – mondta nyugodtan, – észre sem veszik az egészet.

Többet azután nem beszéltünk a dologról.

Két hét mulva egy délután felmentem Olgáékhoz. Senki sem volt otthon, csak a két gyerek, a két kis lány: Lili és Marianne. Cukrot hoztam nekik, ujjongtak, beültem a szobájukba és beszélgettünk.

– Hát a kisasszony mit csinál? – kérdeztem a beszélgetés során.

A Lili okos, merész, mozgékony fejecskéje egyszerre odafordult Marianne-hoz, a két lány egy másodpercig összenéz, Lili mosolyogni kezd és hirtelen elfordítja a fejét, Marianne a szája elé kapja a kezét, a két lány egy darabig el tudja nyomni a nevetést, azután mindkettőjük száján csengő, hangos, kislánykacagás bugyborékol ki, Marianne nyitva tartja a száját és úgy kacag, Lili lefekszik a diványra nevetni.

– Mit nevettek?

Nem akarják megmondani. Cukrot igérek nekik. Haboznak. Lilinek van egy feltétele:

– Add becsületszavadat, hogy senkinek sem mondod el.

Becsületszavamat adom. Lili odahúzódik hozzám és folytonosan kacagva és a Marianne kacagásától kísérve elmondja:

– A kisasszony szerelmes Géza bácsiba… A mama albumából ellopta a képét és ha lefekszik, magával viszi az ágyba… Mi úgy teszünk, mintha aludnánk… De nem alszunk… Akkor ő sóhajtozik: oh amour, amour, oh mon amour!… Mi a paplan alá bújunk, úgy nevetünk… Ha Géza bácsi itt van, kilopózik az előszobába és szorongatja a kabátját… Egy zsebkendőt is lopott már tőle… Néha a szívére szorítja a kezét és kiszalad… Mi utána lopózunk… Hallgatózunk az ajtó előtt… Ő meg sóhajtozik és nyög bent: Géza, Géza, mon amour!

A Lili csengő gyerekhangja egy hisztérikus nyögést utánzott. Elhülve bámultam rájuk. A két lány hempergett a nevetéstől. Nemsokára azután elbúcsúztam tőlük. Lelkemre kötötték a cukrot és a titoktartást. Megigértem mind a kettőt. Kissé meg voltam zavarodva. Ezek a kis lányok! Lili tizenegyéves, Marianne tíz lesz.

Két hét mulva azt mondtam Olgának:

– Nincs-e mégis Gézának igaza? Roche kisasszony talán mégsem a gyerekeknek való társaság.

Olga nyugodtan és felsőbbségesen válaszolt:

– Gézának most már nincs oka panaszra. A kisasszony nem imádja többé. De ha még mindig üldözné is a szerelmével, az én két lányomnak az se ártana. Ezek olyan ártatlan, naiv és tiszta teremtések még, hogy az ilyesmit meg sem látják. Nincs szemük, nincsenek fogalmaik az ilyen dolgok számára.

Válaszolni akartam, de Olga felemelte a kezét és kissé sértődötten mondta:

– Ezek olyan lányok lesznek és olyan asszonyok lesznek, mint én.

Nem akartam bosszantani és nem szóltam többet. Később vendégek is jöttek és azokkal beszélgettünk. Beszélgetés közben egyszerre csak ránéztem Olgára. Amint felemelte a szemöldökét és a két ajka mosolyogva nyilt szét, nagyon hasonlított a lányára, Lilire. És nagyon hasonlított a maga gyerekkori képére. Ilyen volt húsz évvel ezelőtt, amikor egész nap velem játszott. Egy csomó emlékezés rebbent fel a fejemben, egy csomó nyüzsgő emlékezés: játékok, bujkálások, suttogások, egy okos, merész, mozgékony fejecske, a tízéves Olga. Ez az asszony – mondtam ebben a percben magamban – a világ legtisztább asszonya. De elfelejtette, milyen volt lánykorában, kislánykorában. Ezt minden asszony elfelejti.

Nem volt okom rá, hogy a dologról beszéljek. Nem is beszéltünk róla. A Roche kisasszony szerelmi ügyei három hónapig nem foglalkoztatták azután a családot. Három hónap mulva azonban egy napon izgatott beszélgetésben találtam Olgát a férjével.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– A kisasszony…

– Mi baj van a kisasszonnyal?

– Ez a szerencsétlen teremtés megbarátkozott egy fiatalemberrel itt a házban. Azt hiszem, valami szabó. Gézát hiába ostromolta, hát meghallgatta ennek az ostromát. Felszökdösött hozzá a harmadik emeletre. Most gyereke lesz. Már nem tagadhatta le. Már negyedik hónapja… El akartam küldeni. Térdre borult előttem. Hogy ne dobjam ki. Ő így nem talál helyet. Pénze sincs, mind odaadta a szabólegénynek. Ha kidobom, egyenesen a Dunának megy. Hadd maradjon itt még két-három hónapig, amíg valami pénzt gyüjt.

Ekkor jött Géza. Neki is elmondták a dolgot.

– Szegény állat! – mondta Géza. – Hát engedjétek meg neki, hadd maradjon itt még három hónapig.

– De a gyerekek! – mondta Olga.

– A gyerekek!… Hisz azok észre sem vesznek az egészből semmit. Azok nem is látják ezt.

– Ez igaz, – mondta Olga.

Megint szerettem volna szólni valamit, ekkorra azonban olyan általános lett a szánakozás és magam is olyan szomorúnak éreztem a kisasszony sorsát, hogy hallgattam.

A kisasszony megmaradt. Két hónap mulva elmentek nyaralni. Egy hónap mulva én is lementem hozzájuk pár hétre a Balaton mellé. Ekkor viszontláttam a kisasszonyt. Petyhüdt, szőke feje még elmállottabb, elnyűttebb, szivacsosabb volt, mint azelőtt. A járása is ingadozóvá lett. Szegény kisasszony nehezen viselte az anyaságot.

A többiek mind jól érezték magukat, a nagy, szép nyaralóban kényelmes és vidám élet volt, a két lány futkározott és hancurozott a kertben és harsogó örömmel fürdött a Balatonban. A kisasszony nem ment velük. Leült egy székbe a verandán vagy a parton és onnan nézte őket.

Egy napon a verandán ültem és olvastam. A veranda előtt egy karosszékben ült a kisasszony és nézte a két lányt, akik gyümölcsöt szedtek a kertben. Lent egyszerre megindult Lili. Elkezdett fölfelé szaladni. A karcsu lábai acélosan röpítették fölfelé, egyre gyorsabban száguldott; a kisasszony aggodalmasan kiáltotta neki: „plus lentement, plus lentement!“, Lili azonban röpült egyenesen a kisasszonyhoz, mikor odaért hozzá, akkor kitárta a karjait és felugrott az ölébe. Az erős, fiatal test suhanva és csattanva zökkent le a kisasszony ölébe, a kisasszony szegény teste roppant egyet, a kisasszony felnyögött, összegörnyedt és könnyek jöttek a szemébe. Letolta a kis lányt az öléből és behunyt szemekkel, fájdalomtól eltorzult arccal és félig ájultan hajtotta hátra a fejét.

Lili csillogó szemmel nézett rá, egy körtét húzott ki a köténye zsebéből és letette az ölébe.

– Ezt hoztam, – mondta.

A kisasszony nem tudott válaszolni. Lili letette a körtét az ölébe, megrázta a fejét, megfordult és elporzott. Egy félperc mulva lent volt Marianne-nál, átkarolta és elvitte magával a kert végébe. A kisasszony lasankint magához tért, sóhajtott egyet és szomorúan nézett le a kertbe.

Másnap a két kis lány a verandán pepecselt valami festékdobozzal. A kisasszony nézte őket. Lili odament hozzá, hogy megmutasson neki egy szépen festett virágot. A kisasszony a kezébe vette a füzetet. Lili ekkor hirtelen az ölébe ült és hátravetette magát. A kisasszony az ajkába harapott és letolta a kis lányt.

– Nem szabad olyan vadnak lenni, Lili, – mondta. – Ne vesd úgy magad mindig.

– Miért? – kérdezte a kis lány tágranyilt, ártatlan szemekkel.

– Mert megüthetsz valakit.

– Mama nem bánja, ha az ölébe ülök.

A kisasszony visszaküldte Lilit festeni.

Másnap megjött Géza. Hozott egy érdekes hírt. Olga a hírt a két kis lánnyal is közölte.

– Gyerekek, – mondta, – Ila néninek kis lányt hozott a gólya.

A két kis pofácska kiragyogott.

– Igazán? – mondta Marianne. – Milyen hercig lesz!… És Ila néni fekszik?

– És hol csípte meg Ila nénit a gólya? – kérdezte Lili kiváncsian.

Az anyjuk elnézően mosolygott.

– A vállán, – mondta, – azért kell feküdnie…

Azután elment. A két lány is lefelé indult a kertbe. Háttal voltak felém, de erősen figyeltem őket, láttam, amint Marianne meglöki a könyökével Lilit és láttam az út egy fordulójánál, amint a Lili naiv pofácskája elmosolyodva fordul Marianne felé.

Másnap azt mondtam az anyjuknak, hogy a kisasszonyt jó volna talán mégis elküldeni. Adjon neki inkább valami pénzt.

– Ugyan hagyd szegényt, – mondta Olga. – Olyan kényelmet nem vásárolhat szegény magának, mint amilyenben itt van része.

Mikor mondtam, hogy a kis lányok miatt kellene talán elküldeni, akkor nagy elcsodálkozás jött:

– A kis lányok miatt? Hová gondolsz? Hiszen azoknak fogalmuk sincs az ilyesmiről. Hallottad, mit kérdezett Lili Iláról? Hogy hol csípte meg a gólya!… Ő még azt hiszi, azért kell feküdni.

Próbáltam meggyőzni, de nem lehetett. Szinte sértődötten tiltakozott a hallatlan feltevéseim ellen. Talán romlottaknak tartom a lányait?… Nem, de emlékezzék a saját gyermekkorára. Semmi ilyenre nem emlékszik.

Ingerült volt. Az asszonyok mindig ingerültek, ha valaki meg akarja nekik mutatni, hogy milyenek. Abbahagytam a dolgot.

A kisasszony tovább is ült a karosszékben és nézte a két gyereket. Lili fel-felszáguldott, mint egy forgószél és az ölébe hajította magát; csupa szeretetből és fiatalos szeleskedésből úgy odavetette magát rá, hogy csakúgy nyekkent. A szegény kisasszony állandó védelmi állásban volt, állandó harcot folytatott a Lili gyöngédségei ellen; Lili azonban mindig talált egy ravasz módot arra, hogy a nyakába repüljön.

Igy telt el két hét. Két hét mulva egy napon a kisasszony, aki éjszakánkint nem tudott aludni, elszunnyadt a karosszékben. Csendesen és fáradtan aludt. A kertből egyszerre suhogva közeledett Lili. Végigrepült az egész hosszu kavicsos uton, lábujjhegyen felszáguldott a lépcsőn, ott volt a kisasszony előtt. A kisasszony ebben a percben felébredt. Meglátta a veszedelmet, rémülten sikoltott egyet, védekező mozdulattal előre nyujtotta a karjait, de ekkor már késő volt. A kis lány egy hosszú ugrással, suhanva pattant fel az ölébe, lezökkent, megült, azután odasímult hozzá:

– Feljöttem egy percre hozzád, – mondta kedveskedve.

A kisasszony azonban nem tudott válaszolni. A szeme felfordult, a feje hátrahanyatlott, egy fájdalmasat nyögött, azután csendes, elnyujtott, kínos jajgatásba fogott.

Felugrottam. Ekkor már Lili is a földön volt és rémülten bámult a kisasszonyra. Odarohantam. A kisasszony félig ájultan feküdt a karosszékben, a teste vonaglott; ez a vonaglás – gondoltam – félreismerhetetlen.

A kertben láttam Gézát. Lekiáltottam neki. A kisasszonyt karosszékestől felvittük a szobájába. Én behívtam hozzá Olgát, Géza elszaladt orvosért. Olga ágyba fektette a kisasszonyt; ekkor kimentem; az ajtóban már találkoztam is az orvossal, akit Géza az utcán talált és felkisért.

– Hogy történt ez? – kérdezte Géza.

Elmondtam neki.

– De csak nem hiszed, – mondta ő, – hogy Lili szándékosan csinálta?

Fel voltam ingerülve, bosszantott az egész fájó és siralmas eset, ránéztem, nem válaszoltam semmit.

– Gyere csak, – mondtam azután neki.

Lementünk a ház elé. Ott volt Lili. Feléje mentünk. Rémült arccal várt ránk. Megfogtam a kezét.

– Lili, – mondtam, – gyere be a Géza bácsi szobájába.

A rémült kis arca egészen elfehéredett. A keze reszketett a kezemben. Beértünk a szobába.

– Lili, – mondtam fenyegető hangon, – tudod, mit csináltál?

– Nem, – válaszolta remegő szájjal.

– A kisasszony talán meg is hal! – kiáltottam rá.

Sírni kezdett. Ráordítottam:

– Akkor te ölted meg!

– Nem! Nem! – tiltakozott zokogva.

Megfogtam a kezét, a szemébe néztem és szándékos kegyetlenséggel, hogy a kínzással vallomást csikarjak ki belőle, belekiáltottam az arcába:

– Te ölted meg! Meg akartad ölni! Különben miért ugráltál volna az ölébe?

A kis lány fölemelte a fejét, a sugárzó pofácskáját könnyek szántották végig, az édes, ragyogó szeme ijedten bámult rám, azután gyorsan, meggondolatlanul, panaszkodva és védekezve sírta el:

– Én nem akartam megölni… Én csak azt akartam tudni, fáj-e neki… mert Marianne nem hitte… én tudni akartam, hogy fáj-e neki?… mert Marianne nem hitte, hogy kis babája lesz…