Marie.

A hotelt a barátaim ajánlották, afféle szerény kis szálloda volt – maison meublée – a Rue Victor Massé-ban, nem messze a boulevardtól és egészen közel a Montmartre minden vidámságtanyájához. Mikor a kocsim megállott előtte, egy barna pamutbluzos szolgaféle ember szedte le a kofferemet. A kapuban egy jóképü, nevető, kövéres úr fogadott: monsieur Bodouin, a gazda, a hoteltulajdonos. A jövetelemet tudta, a nevemet jól mondta ki, a barátaim azt is megírták, melyik szobát akarom, Bodouin úr barátságosan kezelt velem, bekalauzolt a büróba, bemutatott a feleségének, megmutatta a tízéves kisleányát, azután karonfogott és vitt fel az első emeletre.

A szobától el voltam ragadtatva, az ágy bársonymennyezetére tisztelettel bámultam fel, a kandalló pedig egyenesen elbűvölt, mert akkor fogalmam sem volt még róla, mennyivel többet ér az ilyen romantikus szobadísznél egy közönséges, banális, de buzgó vaskályha. És Bodouin úr ehhez még egyre ilyeneket mondott:

– Marie felhozza a holmit… Marie rendben tartja a szobát… Marie gondoskodik a reggeliről…

Marie… Elkábított a neve. Tizennyolcéves voltam, négy hete álmodtam már szomjas álmokat a párisi nőről, – nem, a parisienne-ről… És ezt Marienak hívják. Milyen más ez, mint az otromba és formátlan Mari. Csak egy e betü. De mennyi grácia, mennyi kedvesség, mennyi szellem és báj…

Azután egy keserves kiábrándulás jött. Az ajtón kopogtattak, bejött egy alacsony, zömök, csontos arcu, barnabőrü, hosszukaru és nagy, erős kezü nő. Hozta a kofferemet. Lehetett harmincötéves. Mosolygott, biccentett a fejével és barátságosan bejelentette:

– Én vagyok a Marie…

Egy ütést éreztem a szívemen. Marie azonban mosolygott, barátságos volt, segített elrakodni, praktikus tanácsokkal látott el, nyugodtan és jóindulatúan magyarázta, hogy a Café Blanche-beli lányoktól nem szabad magamat becsapatnom, keressek csak valami becsületes, tisztességes fiatal leányt. Belenyugodtam abba, hogy Marie nem képviseli a francia asszonygráciát és hogy nem minden párisi nő az a mámorító parisienne, amelyről rossz regényeken táplált fantáziám álmodozott.

Ezen a téren azután még egy csalódást tartogatott számomra a Bodouin-hotel.

Érdeklődni kezdtem madame Bodouin iránt, aki egész nap a büróban ült és akinek legalább is köszönnöm kellett, ha a kulcsomért bementem. Harmincéves asszony volt, virágzó, teli, érett asszony, finom, okos fejjel és – úgy gondoltam – szomoru szemekkel. Boldogtalan lehet – véltem – Bodouin úr mellett. Egy szellemes, szép asszony és ez a közönséges, kövér bourgeois, hogy ne mondjam: bugris!…

Beszélgetéseket kezdtem vele, finom, művelt, fordulatos és szellemes voltam, igyekeztem a francia kulturához és a francia esprit-hez méltóvá lenni. Igy azután furcsa dolgok derültek ki. Madame Bodouinnek például fogalma sem volt róla, hogy mi a milói Vénusz, az egész Louvre-ról csak mint áruházról tudott, – ez volt a francia kultura. Ha a hódolatomat egy Musset-vers segítségével tolmácsoltam, zavartan mosolygott, – ez volt a francia esprit. Egyébként pedig imádta Bodouin urat.

Lemondtam arról, hogy megvígasztaljam. Azonban megbarátkoztam vele, megbarátkoztam Bodouin úrral is, megbarátkoztam Lucienne-nel, a kis leányukkal is, egyszer-kétszer velük ebédeltem, megismertem azt a francia életet, amelyről sem a regények, sem a párisi ujságtudósítások nem beszélnek és megszerettem őket. Becsületes, derék, munkás emberek voltak, a legjobb férj és a legjobb feleség; semmi sem volt tőlük távolabb, mint az a francia erkölcstelenség, amelyet Franciaországon kívül annyit emlegetnek a buták; még szinházban sem voltak soha. Az egyetlen kis lányukat imádták és fanatikusan dolgoztak érte, és nem is ismertek az életből mást, mint a munkát, legfeljebb még a bő ebédet egy kis borral. Tizenkét éve jöttek fel Párisba délről, a Dordogne mellől, a hotelt bérelték eleinte, akkor sokat dolgoztak mind a ketten, öt évre megvették a házat és nyolc évvel ezelőtt szerencsére hozzájuk került Marie; most már lehet egy kicsit pihenni is. Bodouin úr mellékesen borügynökséggel is foglalkozik, itthon Marie ellát mindent.

Megszerettem őket. Megszerettem az egész házat, a szobát, a rossz kandallót, a rosszul záródó ablakot, Mariet, aki reggel pontosan jött a csokoládéval és a pamutkabátos embert, akit később egyszer – a szekrényt eltolni – Marie behozott és szeretetreméltóan bemutatott:

– Joseph, a férjem.

Marie és Joseph látták el az egész nagy házat; az első és a második emelet szobáit Marie takarította hihetetlen gyorsasággal és mindig ragyogó jókedvben, a felső két emelet Josephnek jutott. Derék, munkás egy emberpár volt ez is, jóindulatu, békés, meghatóan szorgalmas. Egyszer beteg voltam és Marie úgy ápolt, mint egy anya. Máskor elmondta nekem, hogy ő normandiai. Ha elegendő pénze gyült össze, hazamegy, földet vásárol, gazdálkodik…

Nagyon szerettem őket. Mikor hat hónap mulva jönnöm kellett, meghatva búcsúztam tőlük. A kis Lucienne-t megcsókoltam, madame Bodouin-nel kezet szorítottam, Bodouin úr meg belém kényszerített egy pohárral a legjobb borából, aztán megölelt, kinn a kocsi mellett ott állott Marie és Joseph, kérges tenyérrel megszorongatták a kezemet, Marie meg volt hatva, én is meg voltam hatva…

Ha azután rájuk gondoltam, elérzékenyültem. Eltelt négy év és ahányszor eszembe jutottak, megmelegedett a szívem. A legderekabb, a legbecsületesebb emberek; a világon a legkedvesebb helyek egyike a Bodouin-hotel… Négy év mulva, május végén Londonból jöttem hazafelé. Párisnak vettem az utamat, az érkezésemet előre bejelentettem Bodouin úrnak és egy szép napos párisi reggelen megint ott voltam a Rue Victor Massé-ban. Bodouin úr kövér volt, mosolygott és megölelt. Madame Bodouin szintén meghízott egy kicsit, de szép volt, friss és megelégedett és mind a két kezével megrázta a kezemet. Lucienne, aki után rögtön kérdezősködtem, három év óta zárdában volt, ott marad még két-három évig, azután hazajön és férjhez megy, különben szépen nő, fejlődik, tanul, jól van. És Marie? Marie is itt van még, dolgozik, egészséges, jól érzi magát.

Bodouin úr felkisért a régi szobámba; amikor kiment, hallottam, hogy beszól egy szomszéd szobába Marienak, aki ott takarított, hogy megjöttem, jőjjön be hozzám. Egy kis robaj, portörlőkefe vágódik a földhöz, egy szemétlapát csörömpöl, a szomszéd ajtó becsapódik, az ajtómon gyors kopogtatás, még gyorsabb benyitás, itt van Marie. Zömök, erős, kövér, meghatott. Szorongatja a kezemet. És hogy hogy vagyok? És mit csináltam azóta? És sokfelé jártam-e? És jól mennek-e a dolgaim? És nem voltam-e beteg? Milyen borzasztó volt, mikor olyan nagy lázam volt és ő rakta a nyakamra a borogatásokat. És gondoltam-e néha rájuk? Ők annyiszor emlegettek.

Ez a kedves, derék, jó Marie… Milyen megható, milyen melegszívü, milyen hűséges egy teremtés. Válaszoltam a sok kérdésre, azután én kérdeztem meg igaz érdeklődéssel:

– Et vous? Ça va bien?

Köszöni, ó igen, nagyon jól van. És a férje:

– Et votre mari?

Ó, az is nagyon jól van. Kitünően vannak, dolgoznak, jól birják a munkát, jól élnek. És csak ez a kis kézitáskám van? Van még egy másik és az lent maradt? Majd a férje felhozza, most úgyis lent van; ő pedig búcsúzik, dolgozni kell.

Kiment. Hallottam, amint lekiált a lépcsőházban a földszintre és amint azután zakatolni kezd a szomszéd szobában a kefe és a porolópálca, azután kopogtatás hallatszott az ajtómon. Ah, ez a derék Joseph.

Odamegyek az ajtóhoz, az ajtón benyomul a kézitáskám, kinyujtom a kezemet egy barátságos kézszorításra, azután visszakapom. Hiszen ez az ember nem Joseph! Lehetetlen a tévedés. Joseph kicsi volt, széles vállu, fekete, ez pedig magas és szőke. Ez talán egy új szolga.

– Csak tegye le a kézitáskát! – mondom neki. Azután megkérdezem:

– Hát nem birták már ketten a munkát, ugy-e?

A szőke ember csodálkozva néz rám. Dehogy nem birták. Nagyon jól birják.

– Hát a Marie férje?

– Én vagyok a Marie férje.

A szőke ember kimegy, én pedig meghökkenve bámulok utána. Szegény Marie, azóta nyilván özvegy lett. No, de most már megint boldog asszony.

Délben beszélgetek Bodouin úrral. Megemlítem neki:

– Marie azóta özvegy lett.

– Dehogy! – mondja ő.

– Joseph meghalt, – mondom én.

– Dehogy! – mondja ő méltatlankodva.

– Vagy úgy, hát elváltak? – jövök én rá nagy örömmel a dolog nyitjára.

– Dehogy… azaz igen… azaz nem…

Bodouin úr összenéz madame Bodouinnel, felemeli a mutatóujját, egy magyarázó görbe mozdulatot kanyarít a levegőbe, beszélni kezd, magyaráz és lassankint megértem a dolgot. Nekik a hotelben szükségük van egy nőcselédre és egy férfira, egy szolgára. A nő: Marie. Több mint tíz éve Marie. A férfi: az változik. Nekik Marie a fontos. Marie dolgozik, Marie becsületes, Marie mindent rendben tart, Marie-ra mindent rá lehet bízni, Marie úgy vigyáz a gazdái érdekeire, mint egy oroszlán. Marie a fontos. A férfi, az mellékes. A férfi jön és elmegy. Marie megmarad. A férfi szobája ott van a Marie szobája mellett, itt mindjárt a lépcsőtől jobbra a földszinten. A férfi jön és férje lesz Marie-nak. Azután elmegy, Marie itt marad, jön az új ember; ha Marie-nak tetszik, itt marad, és az lesz a férje.

Megértettem. Bodouin úr meg volt elégedve a magyarázatával, felemelte a két kezét, fölfelé fordította a két tenyerét, a felesége felé fordult, mintha tanúnak akarta volna felhívni, azután hozzám fordult és természetes hangon és – mintha ellenzéstől tartott volna – kicsit méltatlankodva mondta:

– Hát csak kell, hogy egy embere legyen!

De én siettem hozzájárulni.

– Természetesen! – mondtam buzgón.

És madame Bodouin komolyan, egy szép fejbólintással hagyta jóvá ezt az itéletet.

Egy hét mulva eljöttem tőlük. Megint melegen búcsúztattak el, Bodouin úr megölelt, madame Bodouin megszorította a kezemet, Marie meghatva állott a kocsim mellett, ezúttal nem Joseph-fel, hanem Ernest-tel az oldalán, de Ernest – amint egy hét alatt megismerhettem – szintén derék, becsületes ember volt és én őszinte vonzalommal szorítottam meg hatalmas tenyerét.

Eltelt két év. A Bodouin-hotelről csak egyszer hallottam hirt egy barátom révén, akit én küldtem oda lakni. Minden rendben van, – ez volt a hír – mindenki jól érzi magát. Két év mulva azonban megint úgy fordultak a dolgaim, hogy kimehettem Párisba. Két hónapot akartam kint eltölteni. Bejelentettem az érkezésemet Bodouin úrnak.

A régi szeretettel fogadtak, a régi derék, jó emberek voltak. És otthon volt a kis Lucienne is. A kis Lucienne-ből szép szőke leány lett, még emlékezett rám egy kicsit, egyébként pedig sokat tanult a zárdában, már tizenhatéves, egy-két év mulva férjhez megy. Megkaptam a régi szobámat és bejött hozzám Marie is. Olyan volt, mint két évvel ezelőtt és hat évvel ezelőtt. Nem öregszenek az ilyen nők. Ez lehet harmincötéves, de esetleg csak harminc és esetleg negyvenöt. A jósága is a régi volt, a kedves, meleg, barna szeme is a régi. A kezeszorítása is a régi, a barátságos, meleg kérdezősködése is. Én óvatosan kérdezősködtem tőle. A férjéről óvakodtam beszélni.

Hanem Bodouin urat megkérdeztem másnap.

– Jaj, kérem, – mondta Bodouin úr, – ezzel most furcsán voltunk. Volt itt egy ember, egy pyrenée-beli, a pyrenée-beliek mind nagy tolvajok, hát ez is lopott. Olyan ügyesen lopott, hogy egy darabig Marie se vette észre. Amikor észrevette, akkor az ember, a pyrenée-beli, osztozkodni akart vele. Marie erre nekiugrott, hogy kikaparja a szemét. Az ember ordított, kést hozott, rendőrök jöttek, borzasztó dolog volt.

– És… és az az ember… Marienak?…

– Hogy a férje volt-e? Igen, a férje volt. De mikor a csarnokból jött, mert ő vásárolt be, eladott a holmiból az uton. Más csalásokat is csinált. A férje volt. De mikor lopott!…

Elgondolkoztam. Hallgattam. Nem dicsértem meg Marie-t, pedig Bodouin úr várta. Hanem megkérdeztem:

– És hát… van már… új ember?

– Van. Három napja. Vidékről jött. A feleségem testvérénél szolgált a majorban. Ez becsületes ember. Járatlan még a munkában, Marie tanítja be.

Belenyugodtam a Marie családi ügyeinek ilyen szép, megnyugtató elintézésébe. Találkoztam az új emberrel is: magas, szikár, barna ember volt, harminc-harmincötéves paraszt, lassu járásu, izmos. Marie már felvétette vele a kötött barna kabátot. Egypár esztendőre – gondoltam – a Marie házi boldogsága rendben van.

Eltelt négy nap és egyszerre csak azt vettem észre, hogy Marie-nak rossz kedve van. Délután találkoztam vele a folyosón, köszöntem neki, alig fogadta a köszönést. Másnap reggel vártam a csokoládémat, amelyet Marie pontosan nyolc órakor szokott szállítani; a csokoládé nem jött. Csengettem, csengettem kétszer, csengettem háromszor; ekkor bejött Marie durcás arccal és villogó szemmel, a tálcát a csokoládés csészével odacsapta az asztalhoz, hogy csak úgy csörgött, azután rám se nézett, megfordult, kisuhogott és bevágta maga mögött az ajtót.

Mi baja van ennek? Megreggeliztem és lementem a büróba. Amikor beléptem, Bodouin úr éppen kifelé tartott, az arca piros volt, a haja összezilálódott, az egész nyugodt, mosolygós ember ki volt kelve magából. Meg akartam állítani, de egész udvariatlanul félretolt, kinyomakodott az ajtón és rohant fel a lépcsőn. Bementem. Ekkor madame Bodouin pattant fel a székéről és – mint akinek nagy izgalomban éppen most jutott eszébe valami megváltó ötlet – kipirulva és szokása ellenére kiabálva rohant a férje után.

El akartam menni. A szük kapualjban találkoztam Lucienne-nel, aki az utcáról jött fel. Ő is ki volt pirulva, izgatott volt. Megállítottam.

– Mi történik itt, Lucienne? Mi baj van itt?

Lucienne rám nézett és komolyan és fontosan mondta:

– Victor. Victorral van a baj.

– Victor? Ki a Victor?

– Az új ember. Akit a mama testvére küldött.

– Victornak híjják? Mi van vele? Beteg? Mi baj van vele?

Lucienne felágaskodott és a fülembe sugta:

– Nem akar.

– Mit nem akar? – kérdeztem bámulva.

A kis lány egészen hozzám hajolt és komolyan és halkan és megdöbbent-panaszosan suttogta:

– Nem akar a Marie férje lenni.

Elhülve néztem rá, a kis lány komolyan bólintgatott a fejével. Nem kérdezősködtem tőle többet; de nem mentem el, visszafordultam. Mi lesz itt?

Egy negyedóra mulva berohant a büróba Bodouin úr. Izgatottan szaladozott fel és le; egy újabb negyedóra mulva azonban már lehetett vele beszélni. Ekkor bejött madame Bodouin is. Ketten panaszkodtak.

– A Victor itt van már egy hete, – mondta Bodouin úr. – Azt hittük, már minden rendben van. Hát nem. Hát nem. Hát nincs rendben.

– A Marie azt hitte, – mondta madame Bodouin, – hogy ez csak afféle tartózkodás. Afféle félénkség. Hát nem az volt. A Victor nem akar.

– Marie tegnap megmondta neki, – mondta Bodouin úr, – hogy az ajtaja nyitva van.

– És a Victor erre azt felelte, hogy tőle nyitva maradhat jövő husvétig! – mondta méltatlankodva madame Bodouin.

– A Marie felszólította, akar vagy nem akar.

– A Victor azt mondta, nem.

– A Marie azt kérdezte, minek jött akkor ide.

– A Victor azt felelte, hogy ez nincs benne a szerződésben.

– A Marie kicsúfolta.

– A Victor is csúfolta.

– A Marie berohant és azt mondta, hogy ő elmegy.

– Sirt és pakkolni kezdett.

– Kitelik tőle, hogy elmegy. Dult, fult.

– Toporzékolt. Ebben nem ismer tréfát.

Kétségbe voltak esve.

– Elmegy, – mondta Bodouin úr, – mi lesz akkor velünk?

– Elszoktunk már attól, hogy mindenre ügyeljünk, – mondta panaszosan madame Bodouin.

Azt hittem, szolgálhatok egy mentő ideával:

– Hát küldjék el Victort! – mondtam nekik.

Bodouin úr intett a kezével.

– Először is éves szerződése van…

– És Marie most már kapricirozza magát! – tette hozzá madame Bodouin.

Megértettem. Marie a jogainak az alapján áll. A gazda szerezze meg neki azt, ami neki jár. Ha nem, akkor pakol.

Bodouinék összeültek tanácskozni. Mint a család barátját, engem is belevontak a tanácskozásba. Délután Bodouin úr hivatta tehát Victort. Victor bejött, nehéz parasztjárással, tisztességesen, illemtudóan, de nyugodt, elszánt dacossággal. Bodouin úr beszélt vele. Hogy ez milyen jó hely lesz neki. Nem nehéz a munka. Sok a borravaló. Egypár év mulva hazamehet, földet vehet. Victor bólogatott a nagy, csontos fejével és amikor Bodouin úr elhallgatott, nyugodtan mondta:

– Igen. Én maradok is. Szívesen maradok.

Bodouin úr felkiáltott:

– De akkor kell… akkor kell, hogy… akkor Marie…

Victor megcsóválta a fejét; lassan elcsavarta a fejét jobbra, azután elcsavarta balra.

– Nem, – mondta csendesen, – nem, az nincs benne a szerződésben.

Bodouin úr kétségbeesve kapkodott a fejéhez és dicsérni kezdte Marie-t. Milyen derék. Milyen szorgalmas. Milyen jó. Mennyi pénzt gyüjtött már össze.

Victor csendesen csavarta a fejét jobbra, azután átcsavarta balra.

– Nincs benne a szerződésben.

Bodouin úr verejtékező homlokkal beszélt neki tovább. Hogy mit akar tulajdonképpen? Ha már itt összekerültek? Ha már itt egymás mellett, mondhatni: egymással laknak. Akkor az annak a rendje… Férfi és nő… Ugy kell annak lennie… Bűn volna másképpen.

Madame Bodouin kipirulva helyeselte a férje fejtegetéseit; Victor szó nélkül csavarta meg a fejét. Bodouin úr kimerülten ejtette le a kezét, madame Bodouin elkeseredve szorította össze az ajkát. Hallgattak. Victor is hallgatott. Azután szedelőzködött, menni készült, félig megfordult és már így, félig elfordulva mondta:

– Nincs benne a szerződésben.

Megindult. Ekkor Bodouin úr felugrott, hozzápattant, megfogta a barna pamutkabátot, megráncigálta, visszafordította az egész embert és kipirulva és izgatottan mondta neki:

– Nincs benne. Hát csináljunk új szerződést.

Victor megállott és komolyan és várakozóan nézett rá.

– Fizetünk minden hónapban… – mondta izgatottan Bodouin úr, – fizetünk még… mondjuk…

– Öt frankot, – szólt közbe madame Bodouin.

Victor ránézett, azután ránézett Bodouin úrra, azután csendesen megcsavarta a fejét.

– Öt frankot! – mondta izgatottan Bodouin úr. – Az egy évben hatvan frank!

A Victor csontos feje csendesen ingott jobbról balra.

– Hát mit akar? – fakadt ki kétségbeesetten Bodouin úr. – Hát mit akar?

– Hát mennyiért? – kérdezte madame Bodouin.

– Tíz frankért, – válaszolta Victor megfontoltan.

Némi alkudozás keletkezett, Bodouin úr sokalta a tíz frankot, – százhúsz frank egy évben! – végül azonban megegyeztek.

Victor még egyszer ismételte a megállapodást:

– Minden hónapban kapok külön tíz frankot.

Bodouin úr bólintott, madame Bodouin pedig hozzátette:

– Mindaddig, amíg…

Victor komolyan bólintott. Bodouin úr ekkor kezelt Victorral, bort töltött neki egy pohárba, kocintottak, ittak, Victor tisztességtudóan köszönt és széles, nagy parasztlépésekkel eltávozott. Bodouinék ragyogó arccal néztek össze, nevettek örömükben és madame Bodouin jókedvűen mondta:

– Siess Marie-hoz, mondd meg neki.

– Megyek már. Jó, hogy közbeszóltál. Én tíz frankon akartam kezdeni.

– Akkor nem ment volna tizenötön alul.

Bodouin úr jókedvűen csettintett a kezével és elment Marie-t értesíteni.

Este – tíz órakor – amikor hazajöttem, még világosság volt a büróban. A vacsorázó-asztalnál ott ült Bodouin úr, madame Bodouin és a kis Lucienne. Szép egyetértésben, jókedvűen, egy boldog és megelégedett családnak a nyugalmával. Az asztalon bor volt. Mikor a kulcsomat levettem a szögről, behívtak. Igyam velük egy pohár bort.

– Tizenkettőig, – mondta Bodouin úr, – mi nyitjuk ma a kaput.

– Victort szabadságoltuk, – mondta madame Bodouin, – most feküdt le.

Kissé megzavart a Lucienne jelenléte. Dadogtam:

– És… és… minden… rendben… van?

Bodouin úr felpattant, kiment az ajtón, elkanyarodott a lépcső felé és egy perc mulva csillogó szemmel, jókedvűen jött vissza.

– Ott voltam! – mondta lelkesen. – Minden rendben van már.

Madame Bodouin mosolygott, örült, Lucienne is örült, én is örültem, kocintottunk, ittunk.

– Éljen az új pár! – kiáltotta Bodouin úr.

– Éljen! – kiáltotta madame Bodouin.

– Éljen! – kiáltotta Lucienne.

– Éljen! – kiáltottam én.

A kis lányt azután elküldtük aludni és mi többiek éjfélig vigadtunk. Éjfélkor jött Victor, elfoglalta a helyét a büróban a diványon és mindjárt meg is rántotta a zsinórt, hogy kaput nyisson valakinek. Mi ekkor hazavonultunk.

Másnap reggel pontosan hozta Marie a csokoládét. Csillogott a szeme, jó kedve volt, nemsokára hallottam, hogyan zakatol a szomszéd szobában. Dolgozott, mint egy gőzgép. Lementem. Bodouin úrnak is jó kedve volt. Madame Bodouinnek is jó kedve volt. Lucienne-nek is jó kedve volt. Az egész háznak jó kedve volt.