Vilma.

Dormándy unatkozva sétálgatott befelé az Andrássy-úton. A liget messze mögötte volt már, a nap melegen sütött, egészen jól érezte volna magát, csak azt nem tudta, hogy mit csináljon. Unatkozva és lassan kanyargott a faltól a gyalogjáró széléig és egyszerre eszébe jutott, hogy éhes is lehet. Még nem volt tizenegy óra; az órájáról egy süteménnyel teli kirakatra esett a szeme, gondolkozott egy percig, azután benyitott a cukrászdába.

Leült egy asztalhoz és érezte, hogy ebben a percben csodálatos és kellemes változáson megy át. Fölemelte a fejét, kiegyenesítette a derekát, az arcát mintha egy friss és illatos kéz végigsimította volna, az unalom ráncai egyszerre eltüntek róla, bent a mellében bizsergő, langyos pezsdülést érzett: egy fiatal leányt, egy kedve szerint való szép asszonyi lényt látott meg. Karcsu, magas lány volt, tizenhét vagy legfeljebb tizennyolc éves, feketehaju, a haja a középen kétoldalra volt elválasztva, de a fülei szabadon voltak; kerek, meleg, lágy, bársonyosan puha bőrü, mosolygó arcocskája és nagyon-nagyon bizalmas, feketén sugárzó, hosszupilláju, nagy szemei voltak. Dormándy nevetni tudott volna a boldog elragadtatástól.

A lány odalépett hozzá és megkérdezte, mit akar. Dormándy mondott neki valamit. A lány udvariasan és engedelmesen kiszolgálta, azután visszament a bolt hátsó részébe. Dormándy nyugodtan ült és nem vette le róla a szemét. A lány járt-kelt, dolgozgatott, beszélgetett és Dormándy folyton növekedő örömmel és boldog tetszéssel nézegette.

Egyszerre a faliórára esett a pillantása. Tizenkét óra volt. Kelletlenül és bosszankodva fizetett.

– Itt tudnék ülni – mondta magában – estig. Nincs gyönyörűségesebb és szebb dolog a világon, mint egy ilyen most kivirágzott asszonyi szépség. Átkozott berendezkedés, hogy nem állhatok rögtön szóba vele.

Másnap reggel jókedvüen ébredt föl. Programmja volt, tudta, mit fog csinálni.

– Tizenegy órakor – mondta magában – megyek a kis lányhoz.

Tizenegy órakor beült a cukrászdába és egy óra hosszat nézte a lányt. Azután megint fizetett és derülten, megelégedetten, boldogan elment.

Két hét múlva egy este megvárta, míg becsukják a cukrászdát. Várt a szomszéd kávéházban és nézte, mikor kezdik oltogatni a bolt előtt a lámpákat. Mikor az első lámpa elaludt, akkor kiment az utcára és a bolt ajtajával szemben sétálgatott. Öt percig várt, akkor kijött a lány. Hosszu, férfias szabásu kabát volt rajta, a termetét csak sejteni lehetett benne. Dormándy csak a járásának az eleganciájában és a fejének a szépségében gyönyörködött. Egyideig mögötte ment, amikor azután a lány befordult az első mellékutcába, akkor odalépett hozzá.

A lány hirtelen sietni kezdett. Összevont homlokkal és elszánt arccal nézett maga elé, a fejét hátraszegte, az állát leszorította a kabátja gallérjára, sietett és hallgatott. Dormándy erőlködött, hogy lépést tudjon vele tartani, mindenáron el akarta fogni egy pillantását és idegesen és gyorsan beszélt hozzá. A lány nem nézett rá és nem válaszolt. Öt percig futottak így egymás mellett; a lány végre hazaért; be akart fordulni a kapu alá; Dormándy ekkor őszinte ijedelemmel, komoly megdöbbenéssel és fájdalommal mondta:

– Hát így hagy itt?

A hangja olyan fájdalmas volt, hogy a leány ekkor ránézett, megállt egy percre és elmosolyodott. Dormándy fölhasználta ezt a másodpercet, villámgyorsan megfogta a kezét, megszorította, azután a karját hódította meg, azután megölelte volna a leányt, de a leány ekkor kiszakította magát a kezei közül és beszaladt a kapu alá.

Dormándy másnap megtudta, hogy Krausz Vilmának hivják; az apja pénzbeszedő valami betegsegélyző-egyletnél, hatan vannak testvérek, a leány a legidősebb és olyan szegények, hogy szinte nyomorban vannak. Ezen az estén már az Andrássy-úton hozzácsatlakozott, bizalmasan és melegen beszélt hozzá és az első mellékutcában karonfogta. A leány gömbölyü, meleg karja idegeskedett, makrancoskodott, remegett egy kicsit, azután csendesen, szeliden és alázatosan belesimult a Dormándy karjába. Eleinte hallgatott is, azután halkan válaszolgatott. Eleinte összevonta a szemöldökét, azután mosolygott.

– Te drága, te édes, te meleg gyönyörüség, – mondta neki Dormándy – boldog vagyok, hogy itt vagy végre, hogy közel vagy hozzám, hogy az én kis lányom vagy, hogy az enyém leszel.

A lány megreszketett.

– Ne beszéljen így, – válaszolta tördelt és elfojtott hangon.

Dormándy nyolc napig kísérte haza. A kilencedik napon nem ment haza a lány. És a tizedik nap reggelén is nála maradt. Dormándy ekkor kivett a számára egy kis lakást, elkísérte a lakásba és elhelyezte benne.

– Ha a ház úrnője megengedi, – mondta – akkor alázatos szolgája mindennap tiszteletét fogja tenni nála.

A lány nagy, nedves, meghatott szemekkel nézett rá és meg akarta csókolni a kezét.

– Ugyan, – kiáltotta Dormándy nevetve – mit csinálsz az Isten szerelmére…

– Letérdepelek maga előtt, – válaszolta halkan a lány.

Dormándy nevetett és megölelte. Mindennap nála volt ettől fogva. Szinte az egész napját vele töltötte el. A lány úgy imádta, mint egy istent, és ő boldogan, derülten, megelégedetten élvezte ezt a fiatal lángolást, ezt az alázatos odaadást, az egész édes forró, szép, boldog fiatal asszonyt.

Három hónap múlva a leány hosszas habozás, nagy gyáva nekikezdések és bátortalan abbahagyások után azt mondta, hogy egy nagy-nagy kérése van.

– Mi az a nagy kérés? – kérdezte mosolyogva Dormándy.

A leány megint habozott, újra nekiindult és újra riadozott egy kicsit; végre kimondta:

– Én szeretnék egy cukrászdát…

Dormándy elámult.

– Mit? – kérdezte meglepetve.

A leány vörösre pirulva, zavarodottan, szégyenkezve és dadogva magyarázta meg, hogy egy kis cukrászboltot szeretne, egy önálló üzletet, amely egészen az övé volna, egy egészen kicsi üzletet, amelynek ő lenne a gazdája…

– Hát annyira vágyódol vissza az Andrássy-útra? – kérdezte Dormándy sértődötten.

A leány könnyes szemmel, izgatottan és hevesen magyarázta, hogy ő nem ezt akarja. Ő azért akar egy önálló üzletet, hogy a maga ura legyen. Ő nem szereti azt, hogy pénzt kap… és hogy ennyi pénzbe kerül… Egy üzletet olyan olcsón lehetne berendezni… És akkor ő megkeresné azt, ami neki kell… Ő ért az üzlethez… Még meg is gazdagodhatnék…

Dormándy hahotázott.

– Kis lány, – mondta – ne legyenek neked miattam gondjaid… És ha pénz kell, én majd adok neked annyit, hogy félre is tehetsz belőle.

A lány másnap újra kezdte a dolgot. Hallgatott, azután kért, könyörgött, megfogta a férfi kezét, nagy, lágy, könyörgő, nedves szemekkel nézett rá.

– Nem, nem, nem, – kiáltotta Dormándy haragosan – én nem akarom, hogy két hatosért minden pimasz szemtelenkedhessen veled.

Negyednapra kikönyörögte a lány a beleegyezését. Tíz nap múlva kibéreltek egy üresen álló üzletet és egy hét múlva készen volt az egész berendezés. A következő napon reggel hét órakor elindult otthonról a lány.

– Hová mégy? – kérdezte Dormándy megdöbbenve.

– Megyek az üzletbe, – válaszolta a lány komolyan.

– És ez így lesz ezentúl mindennap?

– Igen.

Dormándy déltájban elment hozzá. Senki sem volt az üzletben, a lány egyedül állott a süteményei között.

– Mindig így leszel, majd meglátod! – jósolta Dormándy haragosan. – Nem lesz vevőd.

A lány nyugodtan és biztosan válaszolta:

– Majd lesz.

– És egy hatosért minden pimasz szemtelenkedhetik veled.

– Nem kell engem félteni, – mondta mosolyogva a lány.

Dormándy meglepetve nézett rá. Újnak találta, másnak, mint eddig, különösnek, biztosnak, bátornak. A régi alázatossága, zavarodottsága, kislányossága eltünt, a fejét biztosan és nyugodtan emelte föl, bátran és felsőbbségesen mosolygott, olyan volt, mint egy nyugodt, idegen szép asszony, akit még csak most kell majd meghódítani.

Két hónap múlva a lány egy este bejelentette Dormándynak, hogy a jövő héten kiköltözik a lakásból.

– Miért? Minek? Hová? – kérdezte Dormándy megdöbbenve.

– Az üzlet mögött van egy kis lakás, – mondta a lány. – Odaköltözöm. Ott kell lennem az üzlet mellett.

Dormándy káromkodott, de bele kellett nyugodnia ebbe is. A költözés napján nem ment el a lányhoz, csak másnap este látogatott el az üzletbe. Két-három vendéget talált bent és a két-három vendéget nagy meglepetésére egy fehérkötényes, idegen kisasszony szolgálta ki. A bolt hátsó részében ott volt a lány is; odament az asztalához.

– Tegnap nem akartam terhedre lenni a költözködésnél, – mondotta Dormándy halkan.

A lány hálásan mosolygott.

– Ki ez a kisasszony? – kérdezte azután Dormándy.

– A testvérem, – válaszolta a leány. – Magam nem birom már az egész üzletet. Idevettem…

Dormándy megrőkönyödve nézett a fehérkötényes kisasszonyra. A lány azután otthagyta, mert dolga akadt. Dormándy türelmesen várt. Eltelt másfél óra, elment az utolsó vendég is, a két lány irogatott, számolgatott, pénzt olvasott, de a fehérkötényes kisasszony csak nem akart elmenni.

Dormándy egy szempillantással odakérte a lányt az asztalához.

– Végezz már ezekkel a csacsiságokkal, – mondta, – szeretném megnézni a lakásodat.

– Nem lehet… A testvérem…

– Hát küldd már haza. Úgyse jön már senki.

– Nem lehet, – mondta halkan a lány. – Velem lakik.

Dormándy elképedve bámult rá; a lány ártatlanul nézett vele farkasszemet. Dormándy összevonta a homlokát, beleharapott az ajkába, a lány nyugodtan, tiszta szemmel, meleg és ártatlan tekintettel pillantott le rá.

– Vilma, – mondta végre haragosan Dormándy – azt jelenti ez, hogy én nem mehetek ezentúl hozzád?

A leány szeliden válaszolt:

– Hát mondja meg maga, – szólt halkan, – hogy lehetséges-e ez.

Dormándy elvörösödött.

– Így persze nem lehet, – mondta rekedten a méregtől. – De küldd el. Vagy gyere te hozzám.

– Hogy gondol ilyet, – mondta a leány szeliden. – Hogy gondolhat ilyet…

Dormándy felugrott, fogta a kalapját és elment. Nem köszönt és bevágta maga után az ajtót. E miatt az ajtóbevágás miatt egy perc múlva szégyenkezett már, a szégyenkezés gyorsan lecsillapította a dühét; idegesen rohant előre, csendesen mérgelődött, azután egy furcsa bánkódást kezdett érezni, végül lassu sétálgatásba fogott és nyugodtan gondolkozott.

– Most vége van a számomra, – mondta előbb és csendes fájdalmat, gyönge nyomást érzett a szíve tájékán.

– Magam vagyok az oka, – mondta azután. – Miért voltam szamár!… Miért eresztettem ki a kezeim közül!…

Ezt a gondolatot ismét szégyenletesnek érezte.

– Hát csak a pénz füzte hozzám? – kérdezte magától. – Nem szeretett?

Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Az egész estéje keserü és dühös unatkozás volt; késő éjjel ment haza, hánykolódott, hajnalig ébren volt és azon törte a fejét, szerette-e a leány vagy csak a pénzeért volt jó és kedves hozzá.

Másnap este megint ott ült a cukrászdában.

– Vilma, – mondta a leánynak halkan – nem szeretsz engem. Sohasem is szerettél.

A leány könnyes szemmel nézett rá.

– Oh, – sóhajtotta fájdalmasan, – hogy mondhatja ezt. Le tudnék borulni és a lába porát tudnám megcsókolni.

Dormándy meg volt hatva. Érezte, hogy a leány igazat mond.

– Hát miért nem akarsz akkor hozzám jönni? – kérdezte halkan és lágyan.

– Azért… azért… Amíg én csak egy szegény buta kis lány voltam, addig ezt lehetett… Addig szabad volt… De most üzletem van… most nem szabad… most már szégyen volna…

Dormándy bámulva nézett rá. Nem beszélt többet, felállott, kezet fogott vele és elment.

– Oh én szamár, oh én tökfilkó, – mondta magában. – És én erre nem gondoltam. És én ezt nem láttam előre. Azelőtt szegény, rongyos kis leány volt, valamivel több a cselédnél, de sokkal nyomorúságosabb a cselédnél. Most a pénz védelme alá került, most egy kis tőkéje van, most a keletkező, a gyülekező, a szorgalmasan kuporgatott vagyon büszkesége és erkölcse beszél belőle. Most fontos már neki az erkölcs, az erény, a tisztesség, a jó hír… Most minden öreg családi tradició feltámadt benne…

Behuzta a fejét a gallérjába és ijedten, megrettenve a jóslásának a végzetes voltától, a fogai között elsziszegve, mondta:

– Most társadalmi állás kell majd neki…

Másnap ismét elment a leányhoz könyörögni. A beszélgetés közben egyszer a hálát is megemlítette. A leány szeme megint könnybe lábadt.

– Én – mondta reszkető hangon – olyan hálás vagyok magának, hogy az életemet odaadnám, ha kellene. És mindent visszaadnék, ami itt van…

Dormándy bosszankodva tiltakozott:

– Ne beszélj, kérlek, nem így értettem. Tudod, hogy nem így értem. Egészen másképpen.

A leány szótlanul csóválta meg a fejét.

Dormándy egy hét múlva fanyarul, szinte az akarata ellenére, szinte nem is teljes öntudattal mormogta oda neki:

– Hát mit akarsz, feleségül vegyelek?

A leány ajka fájdalmasan elhuzódott, a szeme elborult és a feje szomoruan lehajlott.

– Én úgyis tudom, hogy az lehetetlen, – mondta suttogva.

– Lehetetlen? Nem is képzeled, milyen kevéssé lehetetlen már, – mondta Dormándy csufolódva.

Mikor hazament, ezt mondta magában:

– Dormándy Péterné Krausz Vilma…

Elmondta egyszer, azután még egyszer, azután tízszer, azután százszor. Egész este ezt mondta, megdöbbenve, vonakodva, a saját gyengesége ellen tiltakozva, hipnotizáltan, kétségbeesetten.

Másnap riadtan pakolt és elutazott. Az úton keservesen gyötrődött, szomoruan kinlódott, szomjasan és eltikkadtan vágyódott a lány után. Két napig kibirta, a harmadik napon visszafordult.

Beállított a lányhoz. A lány alázatosan, de boldogan felsugárzó arccal fogadta.

– Gyere ebből a bódéból, – mondta neki. – Megszerezzük az írásaidat, azután a feleségem leszel.