A harmincnégyéves asszony.

Dobó, aki egész télen semmit se csinált, nyár elején úgy érezte, hogy pihenésre van szüksége. Fölkerekedett és néhány óriási kofferrel elutazott Budapestről egy felvidéki fürdőbe. Az első héten nagyon élvezte azt a csendet, amelyet saját programmja szerint élveznie kellett, a második héten unatkozott, a harmadik héten el akart utazni. Ekkor egy napon a szálló előcsarnokában találkozott Gervaynéval, akivel igen távoli rokonságban, ötödágon való sógorságban volt. Meglepetve köszönt az asszonynak:

– Kezedet csókolom, hogy kerülsz te ide?

– Szervusz, – mondta az asszony – meg vagy lepetve, ugy-e?

– Igen, mert a naplopást csak magamnál találom természetesnek.

Kimentek a parkba, az asszony nyujtózkodott, magas, erős, izmos és finom termete acélosan huzódott ki, a férfi egy percre szinte kisebbnek látszott nála.

– Hát barátom, – mondta – vedd tudomásul, hogy ezúttal én is napot lopni jöttem ide. Akármennyire meglep is másoknál ez a szándék.

– A szándék meglep, – mondta udvariasan Dobó, – de az eredménynek örülök.

Az asszony jóindulattal és némi leereszkedéssel mosolygott rá, azután a kérdezősködésére elmondta, hogyan került ide:

– Tizenkét év óta nem mozdultam ki otthonról. Mióta az uram meghalt. Dolgoznom kellett. De most már rendben van minden, a birtok, a malom, a gyár, már tavaly úgy éreztem, hogy megakad a lélekzetem, ha minden reggel beülök az irodába; és most már nyugodtan is jöhettem; a lányomat elvittem a nagyanyjához, a fiamat elküldtem Jánosékhoz; én fölkerekedtem és eljöttem.

Megint nyujtózkodott, diszkréten, óvatosan, de a nyujtózkodása mégis csupa feszülő erő és hullámzó szépség volt; nagyot lélekzett; a szeme csillogott.

– Kedves Bandi, – mondta jókedvtől sugárzó arccal és nyájas leereszkedéssel, – neked fogalmad sincs róla, milyen jó pihenni.

– Marika, ha szabad téged még Marikának szólítani, te vagy a legokosabb asszony a világon. Hallom, hogy a tőzsdei árjegyzéseket is érted.

– Hisz abból élek, – mondta nevetve az asszony.

Dobó is nevetett, de meg volt zavarodva. Az asszonyt túlságosan szépnek találta; évek óta úgy gondolt rá, mint egy munkába beleszürkülő és bánatba belesoványodó özvegyre; és most egy teli, érett, de sugárzóan friss és hamvasan üde asszonyszépség állt eléje. Zavarodott volt, mert nem tudta gyorsan elhatározni, hogyan viselkedjék ezzel a váratlanul elébe állott szépséggel szemben. Előbb ezzel próbálta lehűteni magát:

– Azért vagyok úgy oda tőle, mert három hét óta nem láttam szép asszonyt.

A zavarodottsága azonban tovább tartott, az asszonyt nagyon szépnek találta és ekkor elhatározta:

– Udvarolni fogok neki.

Ez az elhatározás megnyugtatta. A következő napokban reggeltől estig együtt volt az asszonnyal és udvarolt neki. De egészen eredménytelenül. Az asszony nevetett azokon, amiket neki mondott, néha ki is nevette; szívesen volt a társaságában, mert jól mulatott vele és jól mulatott rajta, de arról szó sem volt, hogy az udvarlásnak eredménye lehetne. Ellenkezőleg: minden nap világosabbá vált, hogy az asszony okosabb, műveltebb, józanabb és élesebb gondolkozásu a férfinál, az asszony felsőbbsége egyre biztosabbá vált és akármilyen jól érezték magukat együtt, – ebédnél, vacsoránál, kirándulásoknál, – Dobót már kezdte bosszantani az a mulattató szerep, az az egészen másodrangu hely, amelyre leszorult. És voltak órái, amikor úgy érezte, hogy szerelmes az asszonyba; bosszúságában egyszer-kétszer már arra gondolt, hogy elutazik.

Ekkor – két héttel azután, hogy együtt voltak – egy este fölment az asszony szobájába. Félkilenc elmúlt; a vacsorához akarta lehivni. Bement a szobába; a szoba sötét volt.

– Marika, – kérdezte, – itt vagy?

A szoba baloldalán ekkor ruhasuhogást hallott.

– Te vagy az, Bandi? – kérdezte az asszony hangja. – Hány óra van?

– Félkilenc elmúlt. Vacsorázni hivlak.

– Istenem, hogy elaludtam.

Dobó újra ruhasuhogást hallott, ezúttal maga mellett. Egy lépést lépett bele a sötétbe és a kezei ekkor hozzáértek az asszonyhoz. Megdobbant a szíve a saját merészségétől, de nem tehetett másképpen: fölemelte a karját és megölelte az asszonyt.

Másnap reggel idegesen járt a parkban, aggódva rugdalta a kavicsokat. Úgy érezte, hogy boldog; büszke is volt és megelégedett, de félt az asszonnyal való találkozástól. Mit mondjon neki? Az is probléma, hogy hogyan köszönjön. Hát még az, hogyan beszéljen, mikor a tegnapi dolgokra kerül a szó? Talán illenék, hogy meg is kérje?

Ekkor jött az asszony. Nyugodt volt, jókedvü, csendes, biztos és tiszta pillantásu, az arca sima és fehér, a hangja izgalom és reszketés nélkül való.

– Szervusz Bandi, – mondta – siessünk reggelizni. Éhes vagyok.

Dobó ijedten és zavarodottan nézett rá; az asszony nem várakozott, míg ő is megindul, előre sietett, Dobó szégyenkezve és bosszankodva trappolt utána. Az asszony pompás étvággyal evett, nyugodtan beszélt a délelőttről, kirándulást tervezgetett délutánra és a pillája sem rezdült meg és egy percre sem fordította el a fejét és egyetlen egyszer sem pirult el. Dobó elképpedve nézett rá.

Nem tudta, mit kellene csinálnia. Nem tudta, mit jelent ez a viselkedés. Nem tudta, mit akar az asszony. Nem tudta lesz-e folytatása a tegnapnak. Minthogy azonban az asszony nyilvánvalóan nem akart arról beszélni, ami tegnap történt, ő is hallgatott. Átmérgelődte az egész napot és nem tudta, mihez fogjon és mit csináljon és mi jön már most.

Este várta az asszonyt, hogy jőjjön vacsorázni. Elmúlt nyolc óra, azután negyedkilenc és félkilenc. Ekkor egyszerre világosság támadt az agyában. Fölkiáltott, fölugrott és fölrohant az asszonyhoz.

A szoba sötét volt. De amikor szólni akart, az asszony rátette a szájára a kezét.

Beszélni nem volt szabad. Ez így lett azután mindennap. Az asszony a sötét szobában várta; Dobó türelmetlenül és vágyódva rohant hozzá, minden nap mámorosabbá lett, a találkozásaikban és a csókjaikban forróság lüktetett, mohó öröm és tomboló vágy; de beszélni nem volt szabad. Dobó egy délután megfogta az asszony kezét és a szerelmesek hangján mondott néhány szót, a harmadik szónál fölállott az asszony, kiszabadította a kezét és otthagyta.

Dobó ebbe is belenyugodott. Eleinte félt tőle, hogy az asszony talán el akarja magát vétetni vele; azután belenyugodott ebbe az eshetőségbe; végül kivánatosnak és szépnek találta. Az asszony hallgatása és tartózkodása pedig nyilván csak egy nagy szemérmesség; annál jobb feleség lesz belőle.

– Szép asszony, jó asszony, gazdag asszony – mondta – és engem imád. Őrültül szeret.

Így telt el négy hét. A negyedik hét végén az asszony bejelentette:

– Holnap utazom.

Ezen az estén mindenáron beszélni akart Dobó; de az asszony nem engedte. A találkozásuk egy lángoló, mohó csóku, őrjöngő búcsúzás volt; de sötétnek kellett lennie és nem volt szabad szólni.

Másnap délelőtt Dobó bement az asszonyhoz. A szoba közepén kofferek és skatulyák állottak, a kofferek és a skatulyák között uti ruhában állott az asszony. Nyugodt volt, vidám és jókedvü, Dobó idegesen, remegve és bosszankodva várta, mikor lehet a beszélgetésükbe belekapcsolni azt, amit ő most végre mindenáron ki akart mondani; a beszélgetés azonban közömbösen folydogált előre, az asszonynak mindig akadt valami dolga, segítségre is volt néha szüksége, telt az idő, már csak háromnegyed óra volt hátra, azután csak félóra, azután csak tíz perc. Az asszony föltette a kalapját, vette a köpenyegét. A tükör elé állott és fátyolt akart a kalapja elé kötni. És látszott, hogy semmiféle alkalom nem lesz többé rá, hogy a beszélgetésbe szövődjék bele az estéik, a találkozásaik és – Dobó annak érezte – a szerelmük ugye.

Dobó fölállott, előre lépett egyet és kétségbeesetten és remegő hangon mondta:

– Marika… hát így válunk el mi egymástól?

Az asszony válla megrándult; visszafordult a tükörtől; elpirult és megzavarodott. Nem tudott szólni.

– Haragszol, – kérdezte Dobó gyöngéden – hogy erről beszélek?

Az asszony elfordította a fejét és nagyon halkan mondta:

– Azt hittem, hogy… Azt hittem, hogy megérted… Hogy én nem akarok erről beszélni… Hogy nem szabad beszélni.

Dobó most egészen megnyugodott. Az asszony zavarodottsága jól esett neki. Visszaadta a saját nyugalmát. Úgy érezte, hogy most minden föltevése megerősödik és bebizonyosodik. Az asszony azért akart mindvégig hallgatni, mert nem is remélte, nem is álmodta, hogy ő hajlandó feleségül venni. Most tehát egy nagy meglepetés és egy nagy diadal jön. Nyugodtan és felsőségesen mosolygott és büszkén, de mégis szerényen, öntudatosan, de áldozatkész nagy jósággal mondta:

– Marika, gyere hozzám feleségül.

Az asszony fölkapta a fejét, ránézett, jól a szemébe nézett, gondolkozott, azután elmosolyodott. Ez megint a régi biztos mosolygás volt, megint a régi nagy nyugalom volt; Dobó érezte, hogyan tünik el a biztossága; az asszony pedig csendesen és nyugodtan mondta:

– Köszönöm, édes Bandi, nagyon szép tőled, hogy ezt mondod, te nyilván a legjobbat akarod vele, tőled ez igazán gavalléros dolog, látom, hogy nagy áldozatkészség is, de köszönöm, én nem megyek hozzád feleségül.

Dobó megint kínos zavarba jött. Látta, hogy az asszony kineveti az ő nagylelküségét; rút felsülésnek érezte azt, amit diadalnak várt; elpirult és hebegett:

– Marika… nem értem… nem értelek…

Az asszony nem szólt, felkötötte a fátyolát, megnézte magát a tükörben, azután megfordult.

– Gyere, – mondta – kísérj át a vasúthoz.

Lementek; a szálló előcsarnokában még utasításokat adott a portásnak az asszony, borravalókat osztott szét, azután a parkon át megindult az állomás felé. Dobó megszégyenülten, megsemmisülten, tehetetlenül ment utána és később mellette.

– Kedves Bandi, – mondta a parkban az asszony – én jobban szerettem volna, ha az egész dologról nem beszéltünk volna. Szebb lett volna. Stilusosabb lett volna. Én azt hittem, te megérted, hogy én így szeretném. De te egy kicsit félreértettél.

Dobó szólni akart, az asszony azonban egy elegáns, kerek, udvarias mozdulattal elvágta a szavát.

– Te jót akartál, te a legjobb szándékkal csináltad; de félreértettél. Te azt hitted, én el akarom vétetni magamat veled.

– Nem, nem, – tiltakozott Dobó.

– Hát azt hitted, hogy én azért akarok hallgatni, mert abból, ami köztünk történt, nem lehet házasság. Így igazán jobb, ha beszélünk; így kell, hogy egyet-mást megmondjak neked.

Dobó komoran és megtörten hallgatott, az asszony pedig derüsen, csendesen és nyugodtan beszélt:

– Nézd Bandi, én tizenkét év óta dolgozom. Ez alatt az idő alatt én nem voltam ember; nem voltam asszony; gép voltam. Reggeltől estig a gyerekeimre, a birtokra, a gyárra, az adósságokra gondoltam. Most adtam magamnak hat heti pihenést; innen megyek vissza újra dolgozni. Megint jön olyan tizenkét év, mint amilyen elmúlt… talán az egész életem olyan lesz… most harmincnégy éves vagyok… e közé a két idő közé, amelyet én munkával töltök el, e közé esett ez a hat hét. Én tizenkét év óta nem töltöttem el egyetlen egy napot se munkátlanul. Most itt sok minden fölébredt a lelkemben, ami régóta alszik benne. Véletlenül veled találkoztam… és egyszer véletlenül megöleltél…

Dobó bosszankodva kapta föl a fejét, az asszony azonban nem nézett rá, maga elé nézett és halkan, de minden zavarodottság és minden szégyenkezés nélkül mondta tovább:

– Véletlenül megöleltél… És én azután sem huzódtam vissza tőled, mert az én életemben ez az utolsó öröm. Dolgozni fogok; nemsokára öregasszony leszek. Te jó voltál hozzám… szerettél is egy kicsit…

Dobó megint tiltakozni akart, de az asszony nem engedte:

– Szerettél egy kicsit… szép napok voltak… átengedtem magamat nekik… mert… mert…

Dobó ránézett az asszonyra. Az asszony kimondta:

– Mert olyannak képzelhettelek, amilyennek akartalak.

Dobó sértődötten huzta össze homlokát, az asszony békítően mondta:

– Nagyon jónak, nagyon szépnek, nagyon nagynak képzeltelek… Különben nem tudtam volna… És ezért nem volt szabad nappal beszélni és nem volt szabad egy szót sem szólni.

Kiértek a parkból. A vasútnál voltak. Dobó összetörve, összeomolva ment az asszony mellett. Eszébe jutott, hogy ő azt hitte: az asszony imádja őt. Hogy boldog lesz, ha feleségül mehet hozzá. Keserüen elhuzta a száját. Megértette, hogy csak eszköze, véletlen tárgya volt egy asszonyi ősz meleg vágyainak. De hogyan érthette ennyire félre? Úgy szégyelte magát, hogy szinte fájt.

Jegyet váltott az asszony számára; bementek a pályaudvarra, sétáltak a sinek mellett. Hallgattak. Messziről már látszott a vonat. Az asszony ekkor hozzáfordult.

– Én nagyon hálás vagyok irántad, – mondta melegen, a barátságnak a biztos hangján. – Egy szép hónapot, egy szép emléket köszönök neked. Az életem utolsó örömét.

Ott volt a vonat.

– Köszönöm, – mondta még az asszony. – Köszönöm, hogy jó voltál hozzám.

Kezet szorított vele, energikus, meleg, baráti kézszorítással.

– Köszönöm, – mondta még egyszer.

Szép volt, erős, karcsu, magas, acélos, vidám és üde. Fölszállt a vonatra. Elhelyezkedett. Még egyszer leintett. A vonat elindult. Dobó fanyarul, megcsaltan, kifosztottan és kijátszottan bámult utána.