I.

Ott feküdt előttem a halott bátyám. A mi ritusunk szerint a földön, teste fekete takaróval leterítve, sötétben. A feje fölött gyertyák égtek csendesen, mozdulatlan lánggal.

Nem szégyellem bevallani, hogy a metsző fájdalom daczára észre tudtam venni egy pár külsőséget. Valamelyik kis leány babája ott feküdt a sarokban. Tegnap még itt játszhatott a beteg szobájában, itt feledte és azóta nem vették észre. Egy nagy légy zümmögött az ablaktáblán, ki akart szállani az utczára vagy fel akart mászni az üvegen… A halottvirrasztók befüstölték a szobát és most égő pipájukat dugdosták előlem.

Ezek a sajátságos megfigyelések csak egy pillanatig tartottak, aztán nem láttam semmit, csak a halottat.

Leültem egy székre, egészen közel hozzá és néztem arczát, melynek vonásait nem változtatta meg a halál. Ugyanaz a jóságos arcz, a régi naiv, majdnem gyermekes ajk, a barátságos kicsiny, de derült homlok, mely alatt rossz gondolat, vagy eszme nem fogamzott meg soha. Csak kicsiny gondok azokért, a kiket szeretett és egyszerü gondolatok, melyek egy tiszta, de kicsiny eszü embert foglalkoztatnak: hogy lehessen egy kis vagyont szerezni, egy kis fekvőséget, házat, és hogy a gyermekeknek legyen becsületes pályája és valami vagyona is, ezt a pályát megkezdeni. A leányok jóravaló férfihez menjenek nőül, a ki el is tudja őket tartani…

Ezek a gondok ott ültek most is a halott arczán és a sárgafényü vonásokból szomoruan világoltak felém. Éreztem, tudtam, hogy megvannak, de erő nélkül. És ez az érzés jobban átjárt, inkább szivembe nyillalott, mint az a tudás, hogy az az ember, a ki velem egy vér, kinek élete és alakja össze van fonódva az én életem és alakommal: eltünik látóhatáromról, nincsen többé. Úgy vélem, hazudnak azok az emberek, kik megállnak a szeretett kihült teteme fölött és igy szólnak: rettenetes, hogy nem vagy többé!

Ez a fogalom felfoghatatlan volt nekem, akármennyire kinoztam is magamat vele. Hiába néztem az arczot, a mely szinte megkövült volt, hiába idéztem fel ama alakokat, a kiket szerettem, mégis eltüntek szemeim elől mindörökre. Sanyargatni vágytam eszem és szivem, zokogni szerettem volna, a legnagyobb fájdalmat és borzalmat felidézni, a mi csak alaktalan masszáival imbolyog az emberek fölött. Imádkozni nem tudok, hát szenvedéssel akartam áldozni a halottnak – mindhiába.

A mit igy elértem, csak az volt, hogy lassan-lassan elvesztettem – magamat. Érzékeim épek, de öntudatosságom meggyengül és egyszerre ugy látom, hogy a földön fekszem, kiterítve, holtan.

Az élettelen test, az erő nélküli gondolat, itt a földön én vagyok. Az én arczom, az én testem, egészen én, csakhogy egy oly élet után, melyről nem tudok magamnak pontosan számot adni. Mi történt velem addig, a mig megőszültem? Mind ama tervek, sejtelmek, álmok melyeket ébren és álomban a jövendőről álmodtam, gondoltam: egygyé olvadva feléledtek lelkemben. Ime ezt éltem át, a mig ide jutottam. De családom, gyermekeim? Egész világosan láttam különös, de kedves arczukat, a kik az én véremből eredtenek.

A fantasztikus gondolatok rohantak velem tovább. A hasonlóság, mely bátyám és köztem az életben is nagy volt, most egyszerre csodálatosan megnövekedett és egészen suggerált. Nem tudtam tekintetemet elvonni a halottról – magamról. Mondhatatlan kín fosztott meg akaratomtól. Mintha valami feneketlen mélységbe zuhantam volna alá.

Az egyik öreg zsidó végre megsokalhatta ezt az elmerülést és megérinté a vállamat:

– Nem szabad így nézni… ez bűn… jöjjön imádkozni.

Hanem az öreg még sem igen ragaszkodott az imádkoztatáshoz, inkább beszélgetni akart. Megkinált pálinkával, megkérdezte, mi vagyok és mennyit keresek havonta? Aztán a bátyám anyagi ügyeiről kérdezősködött: «volt-e biztositva?»

Helyeselte, hogy a megboldogult ezt nem cselekedte. És egész fanatizmusával kikelt azok ellen, a kik megszentségtelenítik a halált, mert üzlettel kötik össze.

– Az Isten – mondá – gondoskodik arról, hogy az özvegyek meg az árvák ne legyenek koldusok. Az bűn, nem bizni a Bizodalomban.

És a vén fatalista – mintha csak az ó-kor valamely feltámadt alakja volna – hosszú példálózgatások után valami történetet beszélt el nekem egy meghalt férjről és egy itt élő asszonyról.

Megpróbálom rendet hozni az elbeszélés kaoszába és leirni ugy, a mint a halottas szobában, a zord és sajátságos környezetben előttem kibővült, élt, megelevenedett a modern szomorújáték.