II.

Két hónapig siratta férjét az asszony, azután szólt:

– Lássuk, miből fogunk megélni!

Végig nézte férje iratait és mindjárt a fiókban felül rátalált a biztositási kötvényre.

A kötvény ötvenezer forintról szólott és két év előttről kelt, tehát akkorról, a mikor anyagi romlásuk még nem kezdődött.

Az asszony egész világosan emlékezett még arra a napra. A biztositási intézet orvosa jött megvizsgálni férjét és egészségesnek találta. A férj még tréfálkozott is:

– Mégis van valami bajom doktor… itt, itt! és oldalzsebére mutatott. Irjon ellene reczeptet: százezer forint…

Nevettek. A férfi szólott tréfásan…

– No asszony, most egyszerre gazdag lennél, ha meghalnék egy kicsinyt… ötvenezer forint! A gyerekeknek is juttatnál belőle tiz-tizet, maradna még harmincz. Milyen pompás parthie volnál ujra…

Az asszony méltatlankodva fordult el, hanem akárhogyan is haragudott a csinizmusért: szivébe valami sajátságos érzés nyillalott. Egy érzés, melynek nyomán egy másik férfi képe és egy uj élet homályos gondolata támadt fel. Mindez csak egy pillanatig élt, aztán nem is ébredt fel többé azalatt a két esztendő alatt, amig együtt éltek.

Pedig az ötvenezer forintos biztositás sok gondot okozott nekik. A férj alig tudta fizetni a köteles részleteket. Anyagi viszonyai mindegyre romlottak, az utolsó esztendőben megtörtént nem egyszer, hogy délben még nem volt pénz húsra. A férfi mindegyre apró kölcsönök után szaladgált, nagyra már reménye sem lehetett.

Régi találékonysága tökéletesen elhagyta. Csak sóhajtozni tudott; és mint valami bűnös, úgy csókolta a felesége kezét. A gyermekeire rá sem mert nézni.

Az utolsó hónapban, isten tudja honnan szerezte azt a summát, melylyel a biztositási részletet kellett törlesztenie. Végre is kiteremtette, sőt a mikor haza hozta a szelvényt, még jó kedve is volt.

És a mi kis pénze maradt, azon felment Budapestre, «valami dolog után nézni.»

A dolog a mi után nézett, az volt, hogy hôtelbeli lakásán főbe lőtte magát.

Miért? azt nem mondta meg senkinek, nem irta meg sehol. Az okát mégis bizonyosra vette mindenki. A törvényszék ép az nap mondta ellene ki a csődöt, vagyona nem volt, passzivája sok, nem akart becstelenül tovább élni.

Az asszony, a mikor az értesitést vette, a férj már kint feküdt a kerepesi temetőben. Mégis felment, imádkozott a friss sirnál, aztán visszatért két kis gyereke mellé – sirni.

Két hónap után könnyei elfogytak, rémülete, fájdalma eltompult, az életre gondolt.

Friss volt és fiatal. A férjébe nem volt szerelmes soha, úgy ment hozzá, mint a fajtájabeli lányok szoktak.

Apja s anyja mondta:

– Derék ember, el fog tartani. Jó dolgod lesz mellette, a pénzt a kezébe lehet adni.

Hozzá adták, hát hozzá ment, daczára hogy egy kissé ügyetlennek találta. Ennél jobban zavarta az, hogy még rövidruhás lány korában ő is szeretett valakit. De az nagyon fiatal volt még. És a mikorra készen lesz, ő már vén lány. Az is igaz, hogy egy kissé fura volt neki feleségévé lenni egy olyan embernek, a kit egy hónap előtt látott először, de belátta, hogy ez már így van, nem lehet várni egy valakire, a ki szerelmes lesz belé. Isten tudja, mikor jön az, ha eljön-e, és ha el: hozzáadják-e, lesz-e benne kellő garanczia?

Egy kissé rosszul érezte magát az esküvőn, de aztán egészen jól – egy évig. Reggel is olvashatott az ágyban – otthon takarítania is kellett – nyáron a Salzkammergutban volt, télen egy párszor theát adtak. Cselédje volt kettő. A férje figyelmes, hű és munkás.

Csak néha fogta el valami sajátságos unalom. Majd valami vágyakozás ismeretlen érzések után. A lelke éhezett valamire, de maga se tudta, mi az.

Aztán egy kis gyermeke született és annak a sirása elnyomta azt a sajátságos titokzatos zsongást, mely néha-néha fölébredt elaltatott szive mélyén.

Még egy gyermek. Anyagi gondok.

Egészen megszokta a férjét. Nagyon ritkán támadt fel benne a titokzatos vágyakozás. Alig beszél idegen férfiakkal. Egyszer, kétszer mindösszesen.

Az élet – melybe a szülők juttatták – egészen természetszerü kezd előtte lenni, a mikor hirtelen megszakad. A férfi, a kit úgy megszokott már, mint magát, erőszakosan elválik tőle, a becstelenség elől a halálba menekül és őt ott hagyja özvegyen, de gazdagon.

Az özvegy magához vette a kötvényt és maga ment fel a fővárosba a pénzért.

Kupé ablakában ülve, tavaszszal, a mikor az útat mindenfelé virágzó gyümölcsfák szegélyezik: nem foglalkozott többé a halállal. Kezdetben egy kissé félénken ugyan, de végre is jelentkezett benne az élet friss ösztöne.

– Élni kell, ha itt maradtam.

Aztán:

– Szép élni, élni jó!

Végül:

– Nem akarhatta ő sem, hogy elássam magam elevenen!

Mennél jobban közeledett a vonat Budapesthez, annál hangosabb lett ez a vágyakozó fölkiáltás: élni, élni!

Ott volt végre az intézetben. Némi nehézségek után fölvette a biztositott összeget is – és mehetett haza gyermekei közé.

De délután volt, és ha most ül gőzösre, csak éjszaka ér haza. Hát elhalasztotta útját reggelig. A délutánt majd csak eltölti valahogy; egy szegény rokona van itt az Erzsébetvárosban, elmegy, visz neki egy kis pénzt, valami édességet a gyermekeknek.

Elébb kocsira akart ülni, de aztán meggondolta a dolgot: olyan szép verőfényes, tavaszi nap van! Gyalog indult neki a külvárosnak.

Sehol sem találkozott semmi ismerőssel. Gyászruhája, friss piros arcza fel-feltünt egy-egy járó-kelőnek. Ezek a kiváncsi tekintetek egy kissé melegitették. Ő a tavaszi napot okolta és átment egy kis utczába, a hol nem volt napsütés.

Lassan, alig gondolva valamire, haladt előre. Egyszer valami férfit látott, a ki hasonlított az elhalt férjre: megdöbbent és ezuttal már erőszakos módon szabadította meg magát a halott emlékétől. De útközben is többször gondolt arra, hogy az «jó és derék ember volt». Valami babonás kötelességérzet parancsolta neki, hogy ezt minél többször elgondolja.

Végre is nyomát vesztette ennek a gondolatnak és a gyerekeire, ruhákra, egy vásárolandó új butor-garniturára, pénze befektetésére gondolt és ezen a nyomokon végre eljutott oda, hogy ujra feltámadt benne a régi titokzatos érzés.

Vágyakozott az új életre.

Egy utczasarokhoz ért és ott hirtelen valami jutott az eszébe. Beült egy bérkocsiba és az Erzsébetvárossal ellenkező irányba hajtatott. A belvárosban megállt egy ház előtt és az ott ácsorgó hordárt beküldte a házmesterhez, hogy egy lakásczímet megtudjon.

A mit kivánt, megtudta. A házmester megmondta, hol lakik az az orvosnövendék a ki két évvel ezelőtt itt lakott.

Az özvegy nem találta otthon azt, a kit keresett. Izgatott lett, most már ellenállhatlan vágyakozás fogta el: találkoznia kell vele akárhogyan is.

Este felé felment újra és szemben állott az egyetlen fiatal emberrel, a kit valaha szeretett.

Nem is köszöntek egymásnak, némán szorítottak kezet. Az asszony leült az egyetlen székre és felvette arczáról a fekete fátyolt. A férfi – sovány és sápadt ember – előtte állott az asztalhoz támaszkodva. Tán két percz is elmult addig, mig megszólalt.

– Tudom – mondá halkan.

– Jó és becsületes ember volt! – szólt az asszony, mintha csak egy beemlézett imádság refrainjét mondaná.

Aztán a mikor felócsudott, egy kissé önigazolásul hebegett valamit:

– Régen hallottam magáról… A régi barátság, meg akartam nézni…

Régi szerelmükről nem szólt egyikéjük sem. Talán öntudatlanul az elhunyt emlékét akarták kimélni?

Kezdetben alig tudták, mit beszéljenek egymással. Végre is az asszonyban érett meg a sürgető vágyakozás: megtudni, megnyerni, most, azonnal, mindent.

– Azért jöttem – mondá kevés zavarral – hogy leszek a felesége, ha szeretni fogja a gyermekeket…

És őszinte szóval megmagyarázott mindent a férfinak. Megmondta, hogy férje gondoskodásából gazdag lett, nem lesz kénytelen a férfi összekoldulni a vizsgapénzt. És itt hagyhatja ezt a várost, a hol csak a küzdelmekben és a nyomoruságban volt része.

Megértették egymást és nedves szemeikben kigyulladt a régi szerelem tüze. Ha szivükön mult volna, elmennek mindjárt most.

– De az asszony szólt: hat hónap mulva.

– Hat hónap mulva! – ismételte a férfi és megcsókolta a fekete kesztyüs kezet.

De arczon nem csókolták egymást. Forró ajkaik előtt, mintha valami hideg tárgy állott volna. És édes lázukat egy-egy pillanatra hideg borzongás váltotta fel.

Hirtelen váltak el egymástól. Az asszonynak csak a lépcsőházban jutott az eszébe:

– Reggel, holnap, megyek haza. A vasútnál látom!

Aztán – úgyszólván – elszaladt haza. Alig várta, hogy egyedül legyen; feküdni, pihenni akart, az izgalom egészen elgyengitette.

Talán álmos is volt, mert alighogy ledőlt a hôtel divánjára: elaludt. Késő éjjel ébresztette fel a szobalány. Express levelet hoztak, alá kell irni.

Otthonról irtak. Talán valami bajuk van a gyermekeknek? Nem volt semmi baj, éppen csak a kis leányról irtak: «Ujra foga jött… És ezt a levelet küldék ide tegnap, talán fontos.»

Csakugyan egy másik levél hullott ki a boritékból. A budapesti rendőrség küldte azzal a megjegyzéssel, hogy az öngyilkos férje asztalán találtatott, neki szól, hát most hozzája hivatalosan «áttétetik».

Az özvegy feltörte a levél pecsétjét és még álmos szemekkel olvasta a férj utolsó sorait:

«Még tavaly szeptemberben elhatároztam, hogy meghalok, te és a gyerekek nem láttok többet szükséget. Akárhogyan halok is meg; téged gazdaggá tesz a kötvény (a fiókban). Most megteszem; pedig jó lett volna élni veled. Hát nem lehet együtt, légy te magad boldog.»