III.

Az utolsó a levél volt, melynek maradványát még mindig ott szorongatta a kezében, mintha iróját meg akarta volna fojtani.

Elkértem tőle, magam se tudom, hogy mertem és azt még kevésbbé: hogyan adhatta ide! Megszédült, egy pillanatra elhagyta szemérme, idősebb bátyját látta bennem nehány perczre? Mit tudom én, csakhogy a kezemben volt a szép, öreges, hegyes irás. Végső sorai egy levélnek, mely egy kereskedelmi ajánlat hangján szerelemről szólott. Az elejét kiolvastam a végéből, bár az sem volt teljes, megszakadt, kúsza szavak és befejezetlen mondatok: «nincs már… nem lehet hozzáférni… Rettentő fáradtság, nem érdemes… Havonta száz forint… évekre biztosítva, letéve közjegyzőnél… Egy kis téa néha, este, gondolja meg kisasszony… Kisasszony, gondolja meg!» A levél alatt szemérmetlen bátorsággal kiirva egy név, a kinél a kisasszony protekczióért járhatott talán ma reggel másodszor…