IV.

Hazaértünk, kierőszakoltam, hogy behivjon. Bemutatott a családjának. Az apja egy száraz, hosszú ember, mosolygott, motyogott és egyre a szivarzsebem felé nézett. Rá volt irva az arczára: «ugyan kinálj meg, idegen fiatal ember, nem szivaroztam még ma és rettenetesen unalmas itt ülni az ablaknál napokon, hónapokon, éveken át!» Az anyja, egy öreg – talán a férjénél is idősebb – asszonyság, a konyhában kotyvasztott valamit, egy tizenegy éves leány és egy kamasz fiu roppant érdeklődése mellett. A titkos nyomoruság – a mely tiszta – suttogott hozzám a lakás minden zugából: «itt ma nem reggeliztek még, itt ma nem vacsorálnak, itt nincs min leülni, hol egyet nyugodtan aludni!?»

Az ismerkedés után a nyugalmazott számtiszt, minden restelkedés nélkül rátámadt leányára:

– No, szerencsével jártál? Biztos már!?

– Nem! – felelte szárazon a leány.

Erre a szóra édes anyja is, testvére is kifutottak a konyhából és körülvették. Valamennyiöknek az arcza egyszerre elsötétült, a számtiszt sápítozott:

– Bizonynyára, nem beszéltél a nyelvükön. Gőgösködtél, fontoskodtál, mintha te volnál Valéria…

– Igy nem lesz belőlünk semmi! – szólt az anyja és hozzám fordult, hogy pártoljam őket, a szerencsétleneket én is. Protegáljam a lányukat?

A számtiszt nagy nehezen föltápászkodott a széken és szólt:

– Igy végünk van!

A leány rám nézett, aztán maga elé tekintett és egyszerre elkaczagta magát. Erőltetve, hamisan, fáradtan, nevetve szólott:

– Megtréfáltalak benneteket, – hiszen meg van!

– Meg van! – ismétlé mégegyszer szárazon, ridegen.