VII.

Kezdődjék tehát a munka!

Munka is az, szerelemre kelteni egy friss, fiatal, életerős leányt, a kinek a könyveken s a cselédeken kivül még senki sem beszélt szerelemről.

Egy nyugodt, romlatlan, fantázia nélkül való leány, a ki az ablakból nézi a világot, melyről sejtelme sincs: egyszerre azon veszi magát észre, hogy valaki, egy férfi ül mellette, a ki szépen és reszketve beszél vele.

Ha egyedül találja, megcsókolja kezét s pillanatok telnek el, a mig beszélni tud hozzá. Elfogult, izgatott, félénk, majd heves előtte. Mással szemben pedig kihivó vagy közönyös. Gyülöl mindenkit, rosszat beszél mindenkiről, csak őt látszik szeretni, csak neki mond minden szépet, jót.

A leány kiejtette kezéből a horgolást.

A férfi azt mondá: «szeretem!» és a mint a leány lehajolt kézimunkája után – megcsókolta a nyakát.

Egy pillanatnyi csend. Helénát valamely érzés remegtette meg. Talán a harag volt, mert a következő pillanatban rendszerint szelid, majdnem lanyha szemei szikráztak.

A férfi megszégyenülve igyekezett az ajtó felé – újra csend. Aztán hirtelen felhallatszott a Heléna hangos, édes sóhajjal teli sirása.