VIII.

A kupéban ültek. Már egy félórája valának férj és feleség.

Este lett. Szebbnek, kivánatosabbnak látták egymást ebben a homályban, mint valaha. Reszkettek a gyönyörüségtől s a vágytól, de alig érinthették meg egymást: rajtuk kivül még öt útitárs ült velük együtt, szíva ugyanazt a villamos levegőt.

Legfeljebb csak beszélgethettek. A nyugodt, a szótalan leány beszédes lett. A férfinek is heves vágya támadt megvallani, elbeszélni mindent. Úgy érezte, hogy addig nem vallhatja teljesen a magáénak Helénát: a mig az meg nem ismeri szive legbensőbb érzését, legtitkosabb titkait is. Mint mikor a bűnöst valami mondhatatlan presszió arra kényszeríti, hogy friss bűnét bevallja annak az embernek, a kivel legelsőbb találkozik, őt is a gyónás vágya sodorta magával.

Egy kis mezővárosban esküdtek esti hat órakor, öt óra mulván valami nagyobb városba kellett érkezniök, a hol meg akartak pihenni.

Még egy órának kellett eltelni tizenegyig. Ez alatt az idő alatt a férj mindent elbeszélt a feleségnek. Elmondva, hogyan alkudtak meg háta mögött anyjával az ő kezére. Vádolta a haszonleső anyát, vádolta magát könyörtelenül, gúnynyal szólt a szegény leány történetéről is, nem feledte el elmondani azt sem, hogy tulajdonképpen a munka megunása vezette hozza, s hogy kezdetben éppen nem szerette, s hogy egy kissé sokalta az anyának fizetendő summát. Hanem most! Most szereti, imádja, a mint nem imádtak még leányt. A leány szó nélkül hallgatta vallomását, néma volt áradozásaira is. – Lehetetlen volt kivenni, mit érez, mit gondol?

Olyan csendes volt, mintha aludnék, olyan mozdulatlan volt, mintha meg volna halva.

– Valami bajod van? – kérdé a férfi, a mint kiszálltak.

– Semmi… sincs… – szólt Heléna.

A férfi kocsi után nézett, mely a szállóba vigye őket, az asszony addig a váróteremben leült. Egy öreg, kopasz, alacsony ur ült mellette, a kit egy másik ur ügyvédnek nevezett.

Úgy látszott, mindaketten idevalók voltak, beszédjökből azt is kivette Heléna, hogy várnak valakire.

A férj késett, hanem bejött egy harmadik ur, a ki azt jelentette a másik kettőnek, hogy a kire vártak, nem jelent meg.

Az ügyvéd társai kifelé indultak. Ekkor lépett a terembe a férj. Egy pár lépésre Helénától, a ki az ügyvéd mellett állt s a mint Heléna megpillantotta a belépő Pethes Antalt, egy elhatározó mozdulattal hirtelen az öreg ur karjába kapaszkodott s szinte higgadtan igy szólt hozzá:

– Uram! Gold Helén vagyok, Károlyból. Megszöktem, megbántam, vezessen el, mentsen meg!

… A két fiatal ember minden gondolkodás nélkül karonfogta Gold Helénát s az ment velük, nyugodtan, éppenséggel nem tüntetően, mintha rokonaival menne. Egyetlen egyszer sem nézett vissza férjére, a ki úgy állott ott, mint egy hegy: notizált. Csak nézte, nézte s nem volt ereje ahhoz, hogy utána iramodva, megfogja kezét és igy szóljon hozzá:

– Asszonyom! ön az enyém egészen, örökre!

Nem volt az övé, egy cseppet sem, soha többé.