II. FEJEZET.

A nemes Don Quijote első kirándulása.

A mit az ember nagyon óhajt, azt – ha csak lehetséges – siettetni is szokta. Szakasztott így volt utrakelésével Don Quijote is. Mihelyt a szükséges előkészületeket megtette, bizony nem volt ő neki többé maradása, hanem julius havának egyik legforróbb napján, még a nap felkölte előtt összeszedte minden sátorfáját, fejére nyomta toldott-foldott sisakját, pánczélját, kardját felcsatolta, dárdáját, pajzsát karjára fűzte, s hogy senki észre ne vegye nagy csendesen odalopódzott Rocinantehoz, megnyergelte maga, kivezette az istállóból egy hátulsó kis baromfi-udvarra, ott felpattant a paripa hátára, s a kis ajtón nagy ügygyel-bajjal kimenekült a mezőre, mert ő maga is elég szálas ember levén, a lova is a milyen sovány, olyan magas, bizony egészen két-rét kellett hajolnia, hogy az alacsony kis ajtó szemöldök-fája valahogy le ne marasztalja a nyeregből.

Mihelyest künn volt a szabadban, szíve örömtől dobogott fel, részint azért, hogy az ajtón észrevétlenül kimenekülhetett, részint azért, hogy tervezett diadal-utját valahára csakugyan megkezdhette.

Azonban alig koczogott előre egy darabra a nyílt mezőn, imé egy rémítő gondolat ragadta meg s pedig oly erővel, hogy kevésbe múlt, hogy lova kantárát vissza nem fordította, s ujra be nem bujt dárdástúl, mindenestül a baromfi-udvar kis ajtaján. Az jutott eszébe, hogy ő nincs lovaggá ütve; vagyis más szavakkal, semmiféle igazi lovag előtt nem térdelt le még, a ki aztán kivont karddal gyengén vállára ütött volna, annak jeléül, hogy mostantól kezdve föl van véve a lovagrendbe s fölszabadítva a lovagok minden kötelességének gyakorlására s minden jogának élvezésére. Igy még nem szabad semmiféle lovag ellen fegyverre kelnie, s mint ujoncz lovagnak egészen tündöklő fényes fegyverzetet kellene hordania, már pedig az övé, mi tűrés tagadás, minden surolás és csiszolás daczára még most is szinte piroslott a rozsdától.

De az okos ember megtalálja a jó tanácsot. Eszébe jutott, van arról szó az ő kitűnő könyveiben, hogy egyik-másik nagyhírű lovag, a kiből utóbb a lovagság dicsősége vált ha a szükség úgy hozta magával, azzal üttette magát lovaggá, a ki épen legelőször keze ügyébe esett. Ha azoknak szabad volt, ki tilthatná meg ő neki?! Megnyugodott tehát abban a gondolatban, hogy a legelső emberrel, a kivel találkozik, ugy lovaggá ütteti magát, hogy csakúgy ropog; a mi pedig fegyverzetének fényességét illeti, mihelyt alkalma nyílik, úgy kikeni-feni minden darabját, hogy fehérebb lesz a cseppentett tejnél és vakitóbb fényű a ma esett hónál.

Ezen elhatározásával eloszlatá aggodalmát, s már most vigan folytatta tovább utját, de hogy merre, azt egészen lova akaratára s tetszésére bízta, mert bölcs könyveiből azt tanulta meg, hogy a lovaknak sokszor több eszök volt, mint a rajtok ülő gazdáiknak.

Ekképen teljesen megnyugtatva a lovaggá ütés felől, eleven képzelő tehetsége egyszerre azt a dicsőséges jövendőt festette a legfényesebb színekben lelke elé, a mi majd rá várakozik, mikor hős tetteit arra is méltónak találják, hogy épen ugy megirják könyvben, a mint a többi kóbor lovagokét. Ekkor a nagy dicsőség boldogító érzelmétől elragadtatva igy kiálta fel:

– Semmi kétség, hogy jövőben, ha majd nagyhirü tetteimnek igaz története napvilágot látand: az a tudós, a ki megirja, igy fog szólani midőn e korán reggel történt első távozásomat elbeszéli:

„A rózsás arczú hajnal alig teríté még szélylyel szépséges hajának arany szálait a téres és tágas föld ábrázatára, s a kisded tarka madárkák zengzetes nyelvük elbájoló és mézédes hangicsálásával még alig üdvözölték csicseregve a nappal érkezését: midőn a nagyhirű lovag, Don Quijote de la Mancha, megválván a tétlenség puha ágyától, hires lovára Rocinantera felpattant és büszke várlakának tágas kapujából kirobogva, utazását a rég időktől fogva nevezetes Montiel sikságán, nagy merészen megkezdette.“ Azután hozzá tevé:

– Boldog kor és szerencsés század, melyben e nagyhirű én hőstetteim világot látnak, hőstettek, méltók arra, hogy érczbe öntsék, márványba kifaragják, vászonra fessék, – örök emlékezetűl a jövendő századoknak! Oh te bölcs férfiú, a ki e történetet majd megirod, csak arra kérlek, ne feledkezzél meg én mellettem az én jó Rocinantemról se; e büszke paripáról, mely madár könnyüségével repül át a legmagasabb szirtormokon, s merész szökései közben majd a csillagokat érinti lobogó sörényével!

Az ármányos sors úgy akarta, hogy a mint Don Quijote e nagy dicsérettel halmozta el büszke paripáját, a szegény gebe akkorát botlott egy fris vakand-turásban, hogy majd a derekát törte magának is, de még gazdájának is. Isten csodája volt, hogy Don Quijote a nagy zöttyenés daczára rajta tudott maradni a csillagokat rugó büszke paripán, s a könyveiből tanult szóáradozás közben a nyelvét el nem harapta. Sem az egyik, sem a másik szerencsétlenség nem történt meg rajta, s igy aztán összeszedvén magát, nemsokára megint folytatta fellengző szószaporítását, szakasztott olyan válogatott, czikornyás kifejezésekben, mint hóbortos könyveiben olvasta.

Igy a jövendő dicsőséggel eltelve, minden megállapodás nélkül folytatta utját, mi közben a nap az égre emelkedék s oly forró sugarakat lövelt alá a földre, hogy a kemény vas süveg alatt ugyancsak volt a lovag fejének mit szenvednie. Ő azonban csüggedetlenül haladott mind tovább, s egyre nézte, egyre vizsgálta, nem akad-e valami rendkivüli kaland, nem jön-e még szembe véle valami nagyfejü óriás. De, – egy madár, vagy egy szunyog kevés, – s egész estig még csak az se repült a levegőben. Hanem azért jött egy hatalmas ellenség, nem kivülről, hanem belülről; jött az éhség, s a jó lovag oly kegyetlenül megéhezett az egész napi hosszú, fárasztó és lankasztó utazás közben, hogy majd leszédült már lováról.

Most már nem is kalandokat, nem is óriásokat keresgélt többé, hanem jobbra balra széttekingetett, nem pillanthatna-e meg valami várkastélyt, vagy legalább egy pásztorgunyhót, a hol kissé megpihenhessen s egy-két falattal az éhség óriását lekenyerezhesse.

Végre egy hajlék tünt fel az ut mellett a távolban.

Lehetetlen azt az örömet leirni, a mit Don Quijote ez épület megpillantásakor érzett.

– Ott a várkastély! – kiálta föl büszkén és boldogan, s a mennyire fáradt dereka engedé, fölegyenesedett a nyeregben, Rocinantet pedig sebesebb koczogásra sarkantyuzta, – hiába!

Szegény Don Quijote várkastélynak nézte azt az épületet, a mi pedig egy mákszemnyivel sem volt nagyobb, sem egyéb, egy egészen közönséges, útszélre épített vendégfogadónál. De hiszen merte volna csak valaki azt mondani neki, hogy ez nem várkastély, hanem fogadó!

A milyen gyorsaság Rocinantetól kitelhetett, Don Quijote oly sietve folytatá utját a ház felé, de az idő már jóformán bealkonyult mire odaérkezék.

A fogadó kapujában két szolgálóleány állt, a kik épen most végezték az udvaron valami házi teendőjöket, de a kapun kitekintve az érkező Don Quijotét megpillantották messziről s azonnal kisiettek a szokatlan fegyveres alak csodájára.

– Bizonyosan a várur két leánya lesz – mondá magában Don Quijote – a kik elém sietnek, hogy udvariasan fogadjanak. Csakugyan velem is minden úgy történik, mint a könyveimben megirt lovagokkal történt.

S a fogadót most már képzelődésében még sokkal inkább várkastélynak gondolta, mint az imént. Hát még a mikor ugyan ebben a pillanatban a fogadón túl fekvő tarlón egy ott legeltető kanász a tülökbe fujt, hogy ez ismeretes hangra az egész csürhét összeterelje; most már Don Quijote szentűl elhitte, hogy valamely nagy úr várához érkezett, mert ime a toronyőr is a kürtjébe fú, hogy a várbeliek az érkező lovag elfogadására siessenek. Most már kétszeresen összeszedte minden délczegségét, hogy egészen lovagosan rugtasson oda a szép kisasszonyok elé.

Mikor azonban ezek közelíteni látták ezt a csoda-alakot, szinte megijedtek hosszú dárdájától, ijesztő sisakjától s futni, menekülni akartak a kapun befelé. A mit Don Quijote látva, sisakjának papirrostélyát fölemelé, s porlepett sovány arczát fölfedvén, udvarias modorban s illedelmesen igy szóla hozzájok:

– Ne fussanak nagyságtok s ne tartsanak semmi bántódástól, mert az a lovagrend, melyhez én tartozom, a legtávolabbról sem akar senkit ís megsérteni, legkevésbbé pedig az ily előkelő kisasszonyokat, a milyeneket nagyságtokban van szerencsém tisztelhetni.

A leányok rá bámultak s szemeikkel arczát kezdék keresni, melyet a toldozott sisakrostély félig még födve tartott; de a mint azt hallották, hogy szolgálólétökre előkelő kisasszonyoknak czimezi, meg nem állhatták, hogy hangosan fel ne kaczagjanak, még pedig oly erősen, hogy Don Quijote egészen megsértődve s haragra lobbanva igy szóla:

– A szépséghez szendeség illik, mig csekély dolgokon szerfölött kaczagni valóságos esztelenség; ezt azonban nem azért mondom, mintha talán sértegetni akarnék, sőt ellenkezőleg az én hivatásom épen az, hogy a sérelmeket megorvosoljam.

Ez a szokatlan beszédmód a leányokat még nagyobb nevetésre, ezek illetlensége meg a lovagot még nagyobb haragra ingerelte, s bizony nem lehetetlen, hogy boszujában a hosszú dárdával még meg is egyengeti őket, ha mindnyájok szerencséjére a fogadós oda nem vetődik, ki a versenygőket egymással végre mégis kibékítette. Ez ugyanis maga is megszeppent a tetőtől talpig fegyverben álló lovagtól, s jónak látta inkább udvariasan fordúlni hozzá, a miért is igy szólott:

– Ha kegyelmességed, lovag ur, szálló helyet keres, egészen jó helyen kopogtat, mert mi a legteljesebb készséggel elfogjuk látni mindennel a világon, a mit csak a kényelem követel. Igaz ugyan, hogy külön szobát nem adhatunk, meg ágyunk sincs, a miben az éjszakára lefekhetnék; de azonkivül mindent, a mi szükséges, a legnagyobb bőségben feltalálhat nálunk.

Don Quijote meg sem álmodta, hogy ez az alázatos ember vendégfogadós legyen: ő szentül hitte, hogy ez maga a vár ura vagy legalább is annak első főtiszte, a várnagy. Ilyen értelemben felelt is aztán szavaira:

– Én tisztelt várnagy úr, akármivel is beérem, mert az én tagjaim meg vannak edzve s nem szoktak puha párnákhoz. Nekem „ékesség a fegyver, nékem nyugovás a harcz!“

Don Quijote ez utóbbi szavakat egy régi vitézi énekből vette, a mely éneket a fogadós is könyv nélkül tudott, miért is mindjárt a lovag által felhozottakra következő sorokkal felelt, s igy szóla:

– Akkor tehát nagyságodnak „Ágya kemény szikla s alvása a virasztás!“ s már ha igy van, bizvást leszállhat lováról, mert ebben a mi házikónkban akár egész esztendőn át mindig ébren maradhat, ha kedve tartja.

E szavai után odament a most már teljesen kibékült Don Quijotéhoz, hogy kengyelszíját tartsa a leszállásnál. Don Quijote nagy nehezen le is szállt a magas gebéről, mely az egész napi lovaglás alatt egészen megtörte.

Alig tudta volna megmondani, az éhség gyötri-e inkább vagy pedig a szomjuság? Mindazáltal igaz lovaghoz illőleg először hű paripájáról akart gondoskodni, a miért is szörnyen szivére kötötte a fogadósnak, hogy úgy ellássák ezt a dicső paripát, a mint valaha hires jó lovat elláttak a világon, mert ennél kitünőbb állat még nem volt ezen várnak istállójában. A fogadós szemre-fejre vette az egekig magasztalt paripát, de sehogysem tudta magával elhitetni, hogy gazdájának szava igaz legyen. A könnyen haragra lobbanó lovaggal azonban nem akarván feleselni, szörnyen kötötte az ebet a karóhoz, hogy e dicső harczi ménre jobban fog vigyázni, mint a tulajdon két szeme fényére, s azzal kantárszáron mindjárt vezetni is kezdé az istálló felé, Rocinante pedig ugyancsak nem kérette magát, hanem mint a bárány olyan szeliden követte a fogadóst, s alig hogy az istállóba értek, a csupa merő kifáradás folytán egyszerre úgy elterűlt a szalmán, hogy a fogadós majd halálra ijedt, mert azt hitte, a világ e legdicsőbb paripája ebben a nyomban mindjárt kileheli páráját. Ez azonban az egész ház szerencséjére még sem történt.

Mig a fogadós a fáradt gebével vesződött, addig a két szolgáló Don Quijote fegyvereit szedte el s még a sisakot is le akarták venni fejéről, a mi azonban nem sikerült, mert az zöld szalagocskákkal volt odakötözve a lovag nyakához, a mik úgy össze valának csomózva, hogy lehetetlen volt felbontani, hacsak ollóval darabonként s szálanként el nem vagdalják. Ebbe azonban a lovag semmi szin alatt sem akart beleegyezni, minek következtében a sisak egész este a fején maradt, a mi aztán különösen vacsorálását olyan furcsává tette, hogy a ki csak látta ezt az étkezést, majd megpukkadt nevettében.

Nemsokára a fogadós is visszajött az istállóból s szokott alázatosságával kérdezé a lovagtól: mivel szolgálhatna neki vacsorára.

– Megeszem akármit – viszonzá Don Quijote – mert nem tagadhatom, úgy érzem, hogy meglehetős éhes vagyok, az éhség pedig nem szokott válogatni az eledelekben.

A fogadós sem neheztelt egy cseppet se azért, hogy a lovag ily kevéssé válogatós, mert a szegényes vendéglőben aranyért se lehetett volna e napon egyebet találni egy pár sovány keszegnél. Ezeket azonban úgy eldicsérte, hogy a lovag már a puszta szóbeszédre is sűrűn nyelte a száraz kortyokat, és sürgetve kérte a fogadóst, csak hozzák mentül hamarább azokat a pompás keszegeket.

Mig a fogadós odajárt aztán az eledelért, a két szolgáló ott terített asztalt Don Quijote számára a fogadó ajtaja előtt, a hol a levegő frisebb volt, mint a nehéz szagu ivóban. Nemsokára a sovány keszegek is elékerültek, a mik mellé tett a fogadós az asztalra olyan penészes fekete kenyeret, hogy annál csak a lovag fegyverzete lehetett penészesebb.

Soha olyan nevetséges evést, mint e dőre manchai lovagé! A sisak fen volt a fején, mintha csak a nyakához lett volna odanőve; rostélyát két kézzel kellett feltartania, máskülönben – egy falat kevés – de annyit sem vihetett volna szájához. Az egyik szolgáló könyörült tehát rajta, s a világ leghősibb lovagját az a leány etette falatonként, mint valami kis gyermeket. Megitatni azonban még ez sem tudta, mert az ügyetlen sisak miatt semmiféle ivó-edény sem fért ajkaihoz. A fogadós leleményessége segített tehát e nagy bajon; az lyukasztott ki egy nádszálat, melynek egyik végét beletették a lovag szájába, másikat meg egy boros kupába, s a hős lovag a bizony kissé már megnyarasodott bort igy lopózta fel magába. De mindezt kész szívvel elviselte, csakhogy a sisak kötelékeit meg ne kelljen rongálni.

Történetesen ekkor vetődött a fogadó tájára valami rongyszedő, a ki jövet ötször-hatszor belefujt tilinkójába; már erre Don Quijote tökéletesen elhitte, hogy ő valósággal valami hires várban van, a hol tiszteletére íme most már a zene is megzendűlt.

A keszeget pompás, ízes kecsegének tartotta, a kenyeret kalácsnak, a fogadóst várnagynak, a szolgálókat úri kisasszonyoknak, a rongyszedő tilinkóját zenének: s így tehát útrakelésével s annak első sükerével teljesen meg volt elégedve.

A mi azonban még mindig bántotta, az vala, hogy még most sincs lovaggá ütve. Már pedig – hiába! – a mig a lovagrendbe annak rendje módja szerint föl nem vették, addig jogosan semminemű kalandba sem bocsátkozhatik.