III. FEJEZET.

Hogyan ütötték lovaggá Don Quijotét.

S minthogy ez a gondolat folytonosan bántotta, nem időzött sokáig kocsmai sovány vacsorájánál, hanem alighogy elköltötte, azonnal félrehívta a fogadóst s vele együtt az istállóba zárkozván, térdre esék előtte s így szólott:

– Nem látsz addig felkelni e helyről, hős lovag, a mig kegyességed azon jótéteményben nem részesít, melyért esedezni szándékozom, s mely mind reád, mind az egész emberi nemre dicsőséget árasztand.

A fogadós alig tudott hová lenni ijedtében s meglepetésében. Csakhogy megszabaduljon tőle mentül előbb, talán még azt is megigérte volna neki, hogy egy álló helyéből egy ugrással fen terem a padláson.

– Csak tessék parancsolni – viszonzá – megteszek én mindent, a mit csak megtehetek!

– Nem is vártam kevesebbet igazi nagylelkűségedtől, drága uram – viszonzá Don Quijote – s íme kimondom, hogy azon nagy kegyesség, a melyre kérni akarlak, s melyre most már adott szavad lekötelez, nem egyéb mint az, hogy holnap reggel lovaggá üss engemet. Én pedig ez éjjel, az újoncz-lovagok kötelessége szerint, itt várad kápolnájában megtartom a fegyverőrzést, s holnap reggel – a mint mondám – be fog teljesülni, a mit oly forróan óhajtok, s ha egyszer lovaggá ütöttek, mehetek aztán, a mint illő, a világ négy tájára, kalandokat keresni, segíteni a gyámoltalanokat, jót tenni a szükségben szenvedőkkel, a mire oly nagy hajlandóságot érzek magamban.

A fogadósnak egész nagy malomkő esett le a szivéről. Ezt a kivánságot ugyan könnyü lesz teljesíteni. De a furfangos ember most már igen jól belátta, kivel van dolga, s a házbelieket is részesíteni kivánta abban a mulatságos tréfában, a mit e különös vitéznek bohósága fog mindnyájoknak nyujtani.

Komolyságot tettetve azt mondá tehát: bizony szép és nemes szándék, a mit a lovag úr feltett magában s a szenvedő világnak csakugyan semmire sincs nagyobb szüksége annál, hogy a már-már egészen elhanyagolt kóborlovagságot valami lelkes ember megint újra felállítsa a maga régi épségében. Ő tehát szives készséggel lovaggá üti, mihelyt hajnalodik; de a mi a fegyverőrzést illeti, erre nézve csak az a baj, hogy az ő várában mostanság nincsen kápolna, mert épen tegnap végezték el lebontását, hogy holnap újra kezdjék építeni. De ha tudta volna, hogy kihez lesz szerencséje, le nem bontatta volna azt a kápolnát, ha dőledező fala minden iastul-fiastul ott nyomta volna is, – vagy ha már lebontották: a fél ország kőművesét összecsődítte volna, hogy a lovag úr eljöveteléig fölépítsék. No de sebaj! ha nincs, hát nincs, – s azt a fegyverőrzést ez éjszaka meg lehet tartani az isten szabad ege alatt is az udvaron, a hol a fényes csillagok lesznek tanúi az újoncz lovag hűségének. Mihelyt pedig hajnalodik: úgy lovaggá üti ő, hogy tudja igaz lelkére, soha senkit még jobban lovaggá nem ütöttek a világon.

Kérdezte aztán van-e pénze?

Don Quijotet ez a kérdés egészen meglepte.

– Nem hordok én magamnál egy garast se! – viszonzá ép oly büszkén a mily őszintén.

– Öreg hiba – jegyzé meg rá a vendéglős – akkor ugyan sokszor nagy zavarba jöhet nagyságod.

– Soha sem olvastam egyetlen egy regényben sem – felelt a lovag – hogy akármelyik kóborlovagnak valaha pénze lett volna.

– Csalódik nagyságod – mondá amaz – mert ha a regényirók nem mondják, bizonyosan azért nem mondják, mert úgy is fölteszik minden okos emberről, kiki el tudja gondolni, hogy pénz nélkül s fehér ruha és más egyéb ilyes szükséges holmi nélkül a kóbor lovagok el nem lehettek. S ha talán nem ők magok czipelték is magokkal, volt mindegyiknek fegyverhordozója, a ki egy takaros tarisznyát akasztott a hátára, s abban hordozta mind azt, a mire gazdájának szüksége lehetett. Tépést, flastromot a sebek bekötésére, s valami csoda-balzsamot, a mi a legsulyosabb kardvágásokat vagy dárdadöféseket is egy szempillantás alatt meggyógyította. Csodálom is, hogy nagyságod csak így egyedűl kalandozik, s nem gondoskodott valami derék fegyverhordozóról. Kérem ne mulaszsza el ezt, mert a nélkül a kóborlovag nem is igazi lovag.

Don Quijote megköszönte a jó tanácsot, s megigérte leendő lovagi keresztatyjának, az lesz jövendőre első gondja hogy mindazt beszerezze, s vele magát ellássa, a mit a várnagy ím tanácsolt.

Most azonban azt kellett legelőször is elhatározni, hol tartsa meg a lovag az első fegyver-őrzést. Ugyanis bevett szokás volt a lovagoknál, hogy az ujoncz, a lovaggá-üttetés napját megelőző éjszakán fegyvereit egy halomba rakja, s mellettök egész hajnalig őrt álljon. Ezzel bátorságát akarták kipróbálni, hogy szembe mer-e szállni azzal, a ki netalán vakmerő lenne ezen alkalommal fegyvereihez hozzányúlni.

Abban állapodtak meg a furfangos fogadós csintalan tanácsára, hogy a lovag ott őrizze fegyvereit a vendéglő tőszomszédságában fekvő baromfiudvarban. Don Quijote kész szívvel beleegyezett; összes fegyverzetét azonnal rakásra hordá a kút melletti vályura s pajzsát karjára öltvén, dárdáját felragadta s méltósággal teljes magatartással kezde fel s alá járni a vályu előtt. Midőn ez az őrséta megkezdődött, épen akkor fordult az idő éjszakára.

A fogadós magára hagyta, bement s a házbelieknek tüstént elmondotta, milyen furcsa bogara van ennek az ő úri vendégöknek, s milyen jó tréfára nyílik kilátás holnap reggelre. Persze hogy azok meg rögtön kisiettek a fogadó tornáczára mindnyájan, s onnan nézték az oszlopok mögül a szép, fényes holdvilágnál, milyen peczkesen strázsálja Don Quijote a vályura rakott nyergét, kantárát és fegyvereit.

Hanem ez a csendes őrállás nem tarthatott igy nagyon sokáig.

Öszvérhajtsárok is szálltak meg ez éjszakára a fogadóban, s ezek közül az egyik épen most akarta barmait megitatni, s mindegyik kezében egy-egy vödörrel tartott egyenesen a kútnak a melynek váluját Don Quijote foglalta el a rárakott limmel-lommal.

Alighogy a lovag a félhomályban meglátta ezt az alakot közelíteni, mindjárt azt hitte, hogy valami ellenséges érzelmü ember, a ki próbára akarja tenni az ő bátorságát.

Rá is kiáltott azonnal nagy harsányan:

– Ne közelíts fegyvereimhez, vakmerő, mert a ki azokat csak kis ujjal illeti is, halál fia!

De az öszvérhajcsár rá se hederített a lovag tiltakozó és fenyegető szavára, hanem szemügyre véve az akadékoskodó holmit, megkapott belőle egy szíjat, s az egész rakást egy rántással földre teremtette.

Ki tudná leirni azt a rettenetes elkeseredést, a mely e pillanatban Don Quijote szívét megszállotta! Igy meggyalázni az ő fegyvereit!

Szemét az égre mereszté előbb, s azután egy keserves sóhajtással felkiálta:

– Páratlan szépségü Dulcinea del Toboso, szivem drága menyasszonya, légy segítségül a te hű lovagodnak, hogy diadalmasan megállhasson e rettenetes küzdelemben!

S e felkiáltás után két marokra fogva hosszú dárdáját, előre rontott s akkorát huzott az öszvérhajcsár vállára, hogy annak még a szeme is szikrázott.

– Segítség! gyilkos! segítség! – lármázott a megtámadott fuvaros, s a kezében levő vödrökkel védte magát s támadott a mint lehetett. A nagy kiáltozásra az öszvérhajcsár czimborái is előrohantak az istállókból, s ki bottal, ki villával rontott neki Don Quijoténak, ki azonban meg nem rettent egy morzsányit se, hanem szurkált, döfködött, suhogtatta a nagy dárdanyelet, s úgy döntögette az embereket mint a megriasztott macska a tejes köcsögöket. Annyi bizonyos, hogy bátorság dolgában ritkította párját.

A néző sereg által gúnyos megjegyzésekkel kisért fegyverőrzés tehát csakhamar igen komoly csetépatévá fajult, úgy hogy a fogadós is lélekszakadva rohant oda a viaskodókhoz s kéréssel könyörgéssel csitítá majd az egyik, majd a másik felet, s bizony nagy erőmegfeszítésébe került a míg le tudta őket csendesíteni, hogy az öszvérhajcsárok végre mégis csak visszavonúltak az istállóban.

Elég volt ebből az egy sütésből egy kalács, s a fogadós elhatározta magában, hogy bizony be sem várja ő a hajnal hasadtát, hanem lovaggá üti ezt a hóbortos embert kivánsága szerint azonnal, hogy annál hamarább megszabaduljanak veszedelmes szomszédságától.

– Igen, igen, tegye meg várnagy úr – sürgeté Don Quijote – s én fogadom az élő istenre, mihelyt nagyságod lovaggá ütött, megöldösök minden embert, a kinek csak nagyságod halálát kivánja!

– Nem kivánom én, uram, egyiknek se! – szabadkozék a vendéglős – én csak azt kivánom, hogy nagyságodnak adott szavamat beválthassam, s megajándékozhassam a világot két olyan hős karral, melyek úgy tudják a dárdát pörgetni, forgatni, hogy az embernek még a haja szála is mind égnek áll láttára.

Don Quijote hiúságának nem kevéssé hizelkedett a várnagy ez elismerő nyilatkozata, s még csak ezután kezdett igazán lecsillapodni, hogy a lovaggá ütést illő nyugalommal elfogadhassa.

A vendéglős pedig csakugyan egy pillanatig sem késett ezt a furcsa czerimoniát végrehajtani. Persze hogy nem volt neki semmije a mi a szertartáshoz igazán kellett volna; hanem furfangossága segített azért a bajon. Megkérte Don Quijotet, várjon itt rá csöndesen, s mindjárt itt lesznek égő gyertyával, imádságos könyvvel, s azokkal az úri kisasszonyokkal, a kik derekára a kardot, lábára meg a sarkantyút illendő módon egész ünnepélyességgel felkötik.

Don Quijote hálás szívvel mélyen meghajolt a várnagy előtt s azután várakozott.

Nemsokára megjelent az ünnepélyes díszmenet. Mindössze négy tagból állt. Elől jött egy mezítlábos siheder, a ki kezében egy szál égő faggyú gyertyát tartott. Utána maga a vendéglős nagy könyvvel a kezében, melybe a fuvarosok számára kiszolgáltatott szénát meg abrakot szokta ügyetlen irással felkörmölni: ő utána pedig az a két szolgáló, a kik Don Quijote vacsorálásakor segítséget nyujtottak.

Mikor odaértek a rájok várakozó lovaghoz, akkor a fogadós megparancsolá Don Quijotenak, térdeljen le, a mit az rögtön híven teljesített. Erre a furfangos csaplár kinyitotta az abrakos lajstromot, s lassú hangon mormogott valamit mintha imádkoznék. Don Quijote a legnagyobb áhitattal hallgatta, míg a leányok alig tudták visszatartóztatni a nevetést. A mormogás egyszerre megszűnt egy pillanatra, s ekkor a fogadós jól képen legyintette sulyos tenyerével a sovány lovagot, – ezután megfogta annak kardját, kivonta hüvelyéből s miután megint mormogott egy-két szót, a rozsdás karddal kissé megütötte Don Quijote vállát, – s ezzel végbe ment az a szertartás, a mit a manchai hős oly rendkivül fontosnak tartott, hogy addig boldogtalannak érezte magát, míg a lovaggá ütés e szerencséjében nem részesült.

Most már egyéb sem maradt hátra mint az, hogy az egyik szolgáló felkötötte a lovag oldalára a kardot, a másik meg nem csekélyebb ünnepélyességgel lábára a sarkantyút, miközben a boldog vitéz a legudvariasabb szavakban rebegett mindegyre ujabb meg ujabb köszönetet e rendkivüli kegyességért s igérte, fogadta mindenre a mi szent, hogy e nagy jóságért hálával fog tartozni mind halálig.

Midőn így futtában, s a legnagyobb gyorsasággal véget ért e páratlan ünnepélyes szertartás, Don Quijote alig tudta bevárni a pillanatot, hogy most már mint felütött lovag pattanhasson lovára, s induljon kalandok keresésére.

S csakugyan alig szűrkült még a hajnal, már is felzavarta szegény Rocinanteját édes nyugalmából, megnyergelte s kivezette az udvarra. Házi gazdáját, a várnagy urat kéreté azután magához, hogy tőle illendőkép elbucsuzzék. Megölelte kétszer háromszor, vége hossza nem volt a czifránál czifrább hálálkodásnak, mit a furfangos fogadós hasonló czikornyás szavakban viszonzott, s csakhogy egyszer a vendéglőn kivűl tudja már ezt a furcsa embert, se a szállásért, se a fogyasztásért egy fillért se követelve, kaput nyittatott a lóra pattant vitéz előtt és menni hagyta Isten hirével.