XIV. FEJEZET.

Azon rettenetes kalandról, melyet a hős Don Quijote de la Mancha szerencsésebben átélt a világ akármelyik kóbor lovagjánál.

– Már akárki mit mondjon is, uram, ez a zöld fű annak a jele, hogy itt valahol a közelségben forrásnak vagy pataknak kell lenni, mely ezt a gyepet nedvesíti; s igy igen jó lesz ha kissé elébbre megyünk, hogy találjunk valamit, a mivel ezen rémítő szomjuságot olthassuk, mely bennünket tikkaszt s a mely kinosabb magánál az éhségnél is.

Don Quijote helyeslé a tanácsot s Rocinantet kantáron fogva, Sancho pedig szamarát kötőféken, minekutána erre a vacsora maradékát felvetették, a rétségen előbbre nyomultak, de csak tapogatózva, mert olyan setét volt, hogy teljességgel nem láttak.

Alig mentek azonban mintegy kétszáz lépésnyire, midőn fülökbe olyan hang csapódott, mint a hogy valamely magas szikláról leomló zuhatag szokott morajlani.

Ezen zajnak kimondhatatlanúl megörültek; de midőn hallgatózni kezdének merről hangzik fel: időnként más neszt is vettek észre, mely a viz közelsége fölötti örömüket megzavarta, kivált Sanchoét, a kinek igen hamar inába szállt a bátorsága.

Időről időre folytonosan ismétlődő csapások hangzottak feléjök s közbe-közbe vasak és lánczok zörgése, mi a viznek rohamos zúgásával egyben bizony megdöbentette volna akárki fiát is, hacsak nem oly bátor mint Don Quijote.

Az éj, a mint már említettük, sötét volt, ők pedig véletlenűl néhány magas fa alá jutottak, melyeknek enyhe szél lengette levelei döbbentő halk rezgéssel susogának. Igy tehát a magány a környék, az éjhomály, a vizzúgás és levélsusogás mind rettegést s félelmet gerjeszte annyival inkább, mivel azt kelle tapasztalniok, hogy se az ütések nem szűnnek meg, se a szél nem csillapúl, se a hajnal nem érkezik, a mihez még az is járult, hogy semmikép sem tudhatták hol vannak.

Don Quijote azonban, kit rettenthetetlen szíve nem hagyott el, Rocinantera pattant, karjára ölté pajzsát, a dárdarudat előre szögzé s igy szóla:

– Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én hőstettek végezésére s nagy diadalok kiküzdésére születtem. Ime, hű és derék fegyvernök, jól láthatod ez éj áthathatatlan sötétségét, rendkivüli némaságát, e fák tompa és zürzavart susogását, ama viznek rémület gerjesztő morajlását, melynek felkeresésére indultunk, s ama szünet nélküli ütéseket, melyek fülünket sértik és sebzik. Mindezek együtt véve vagy egyenként, elegendők volnának félelmet, megrémülést s elszörnyedést gerjeszteni, magának a harczok istenének, Marsnak kebelében; mennyivel inkább tehát az olyanban, a mely nem szokott hozzá hasonló eseményekhez és kalandokhoz. Mindazonáltal mindezek, a miket előtted lefestettem, az én lelkemet csak inkább ébresztik és lángra keltik elannyira, hogy szívem már is ég a vágytól, belebocsátkozni e kalandba, lássék az bármily rettenetesnek. Igy tehát szorítsd meg kissé Rocinante terhellőjét és aztán Isten veled! Várj itt reám három napig, de ne tovább, mert ha azalatt itt nem leszek, akkor bátran visszatérhetsz falunkba, onnan pedig, – ha oly jó akarsz lenni hozzám, megteszed azt a szívességet, – menj el Tobosoba, s mondd meg a páratlan tökéletességü Dulcineának, hogy rabjává lett lovagja halált szenvedett, mert oly hős tettekre ragadtatott, melyek méltóvá tevék, hogy Dulcinea lovagjának nevezzék.

Mikor Sancho urának e szavait hallá, sírva fakadt mint senki még keservesebben a világon, s így szóla:

– Ugyan miért is akar nagyságod ebbe a rettenetes kalandba keveredni? Ime éjszaka van, nem lát bennünket senki, bízvást utra kerekedhetünk, s elkerülhetjük a veszedelmet, ha három napig nem iszunk is. S minthogy senki sincs, a ki látna, senki se nevezhet bennünket gyáváknak. De nem is jó az Istent kisérteni! Elég csoda már az is, a mit az ég nagyságoddal tett, hogy ment maradt a levegőbe lódítástól, a mi engemet ért, s győztesen, szabadon és sértetlenül távozott annyi ellenség közül, a hány azt a holttestet környezé. S ha mind ez meg nem indítja s el nem lágyítja még e kemény szivet: indítsa meg az a gondolat, hogy mihelyest nagyságod ismét eltávozik, én félelmemben mindjárt rögtön szörnyet halok. Eljöttem onnan hazulról, elhagytam feleségemet, családomat hogy, nagyságodat szolgáljam, mert azt gondoltam állapotom majd jobbra s nem roszabbra fordúl. Hanem, valamint a kapzsiság kirepeszti a zsákot, nekem csakugyan tönkre tette minden reményemet, mert a mikor legelevenebben képzeltem már, hogy enyim az az átkozott pokolsziget, melyet nagyságod oly sokszor igért: most azt kell látnom, hogy ennek fejében és díja gyanánt nagyságod magamra hagy ebben az ember nem lakta pusztaságban. Mindenre kérem, a mi szent, kedves gazdám, ne tegyen ily szerencsétlenné; s ha már semmikép se akar elállni azon szándékától, hogy e dolgot elköveti, halaszsza legalább reggelre, mert a mint pásztor koromból tudom, nekem úgy látszik két-három óra mulva hajnalodik már, mert a kis medve szája feje fölött áll, mig éjfélkor még a bal karja irányában szokott lenni.

– Hogyan láthatod te azt, Sancho, – mondá Don Quijote – hogy a kis medve feje, lába merre fekszik, hiszen az éj egészen korom setét s az egész égboltozaton egyetlen csillag se látható.

– Az igaz – viszonzá Sancho, – de a félelemnek sok a szeme, s ha még azt is meglátja, a mi a föld alatt van, hogy ne látná meg azt, a mi az égen van? Egyébiránt azt az ember különben is kitalálhatja, hogy nemsokára okvetetlenűl hajnalodik.

– Hajnalodjék vagy se – folytatá a feleselést Don Quijote – soha ne mondhassa senki én rólam, hogy könnyek és esdeklések eltántorítottak attól, a mit mint lovag, cselekedni tartozom. Igy tehát kérlek Sancho, hallgass; – az Úr majd gondot visel mind a kettőnkre. Most pedig szorítsd meg jól Rocinante terhellőjét s maradj aztán itt, majd meglátsz engem vagy élve vagy halva nemsokára.

Sancho látván gazdájának teljes elhatározottságát, valamint azt is, hogy könnyei, tanácsai és esedezése mind csak falra hányt borsó: olyan cselhez kivánt folyamodni, a melylyel talán sükerülhetett gazdáját egész reggelig visszatartóztatni. Igy tehát, midőn a paripának terhelőjét megszorítá, szamara kötőfékével Rocinante két lábát egészen csendesen és észrevétlenül megnyügözé, ugy hogy a midőn Don Quijote indulni akart, nem tudott, mert a paripa csak ugrálva volt képes megmozdulni.

Sancho Panza látván, hogy a furfangosság jól sült el, igy szóla:

– Lám, señor, nem hiába sírtam-ríttam, az ég könyörült rajtam, s az akarja, hogy Rocinante meg se tudjon mocczanni; s ha nagyságod fel nem hagy azzal, hogy a lovat még tovább is üsse, verje, majd magára haragítja a sorsot, vagy is, a mint mondani szokták: neki rúg a tövisnek.

Don Quijote majdnem kétségbe volt esve, mert mennél jobban sarkantyuzta a lovat, annál kevésbé mozdúlt, s így a nélkül, hogy nyomára jutott volna a nyűgözésnek, kénytelenségből megadta magát s kész lőn bevárni, mig kihajnalodik vagy Rocinante képes lesz megmozdúlni, mert szentül hitte, hogy az akadálynak sokkal magasabb hatalom az oka, semmint Sancho furfangossága. Így tehát ekkép szóla:

– Ha már így van, Sancho, hogy Rocinante nem tud megmozdúlni: isten neki, bevárom hát nyugodtan a mig megvirrad, habár szívemből meg tudnám síratni, hogy a hajnal még oly messze van!

– Azt ugyan kár volna tenni – mondá Sancho – majd elmulattatom én nagyságodat s mesélek akár reggelig, ha ugyan nagyságod nem akar talán leszállani s kissé leheveredni a zöld gyepre s aludni egyet, mint a kóbor lovagok szoktak, hogy annál pihentebbek legyenek, ha majd a veszedelembe bele kell rohanni.

– Leszállani s aludni én? – kérdé Don Quijote – avagy olyan lovagnak gondolsz-e engemet, a ki pihenni tudna a veszély idején? Ám aludjál te, a ki alvásra vagy teremtve, vagy tedd a mit akarsz, én azonban azt fogom cselekedni, a mit állásomhoz legillőbnek látok.

Ne gerjedjen haragra, nagyságos uram, – mondá Sancho – nem rosz szándékból mondottam.

S azzal odamenvén hozzája, egyik kezét rátette a nyeregkápára, másikat a nyereg hátuljára, ugy, hogy urának lábát egészen átkarolta, mert egy hajszálnyira se merészelt volna eltávozni tőle, annyira borsózott a háta amaz ütésektől, melyek szakadatlanúl még mindig felhangzottak.

Don Quijote felszólítá, hogy ám beszéljen tehát valami mulattatót, a mint igérte, mire Sancho viszonzá: megtenné szivesen, csakhogy ettől a szűnni nem akaró átkozott zajtól annyira meg van rőkönyödve, hogy a nyelve se forog a szájában.

– De azért majd csak összeszedem minden erőmet – tevé hozzá – s mesélek egyet, és ha senki félbe nem szakaszt, a mig a végére érek: mondhatom, hogy helyre egy mese lesz. Vigyázzon hát nagyságod, kezdődik már: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Estremadura egyik falujában egy kecskepásztor, akarom mondani olyan ember, a ki kecskéket őrzött, mely nyájőrt vagy kecspásztort, mint mesémben ezután nevezem, Lope Ruiznak hívták, s ennek a Lope Ruiznak, a kecskéket őrző pásztornak, de egyszersmind nyájtulajdonosnak…

– Ne szaporítsd a szót annyira! – kiálta fel Don Quijote már Sancho meséjének elején is majdnem kétségbeesve az elbeszélő hosszadalmasságán – ha tovább is így folytatod elbeszélésedet, hogy minden szavadat kétszer ismétled, el nem végzed holnaputánig se. Mondd egy folytában, mint értelmes emberhez illik, ha pedig ugy nem tudod, akkor inkább hallgass.

– Az én szülőföldemen – mondá Sancho – így szokás mesélni, a hogy én kezdtem; én máshogyan nem tudok, az pedig nincs rendén, ha nagyságod azt követeli tőlem, hogy egészen új szokást kezdjek.

– Mondd tehát a mint akarod – szóla Don Quijote – mert ha már egyszer úgy is arra vagyok kárhoztatva hogy téged hallgassalak, akkor hát csak folytasd.

– Nos tehát, a mint mondám, kedves lelkem uram – folytatá a fegyvernök, ki még szavainak vontatott kiejtésével is húzni akarta az időt – volt ennek a Lope Ruiznak háromezerháromszázharminczhárom kecskéje. Minekutána ez a tenger kecske igen hamar lelegelt egy-egy mezőt, a másikra kellett őket áthajtani, s így ért az a bizonyos Ruiz, a kecskepásztor és tulajdonos, egy folyócskához, melyen a kecskéket át akarta hajtani. Ez a folyócska pedig olyan folyócska volt, hogy nyáron át majdnem mindig egészen kiszáradt, úgy hogy száraz lábbal is át lehetett menni rajta, vagy legalább is könnyü szerrel meglábolni. A pásztor azt gondolta most is úgy lesz, s egész bátorsággal odahajtotta a háromezerháromszázharminczhárom kecskét egy átkelőhez, a merre rendesen gyalogok és lábas jószág a folyón át szoktak kelni. De ime mit s mit nem kell látnia? azt látja, hogy az átkelőnek se híre se hamva, mert a múlt napi esőktől a víz úgy megdagadt, hogy majd egy volt a partjával. Mit tegyen, hova legyen a sok kecskéjével, vissza nem hajthatja, bele sem ugrathatja, – hát lelkem adta, meglát a nagy töprenkedés közben a túlsó parton egy halász embert, a ki egy kis lélekvesztőn lubiczkol a viz színén. No e lesz az én emberem, mondá Lope Ruiz, ez majd átviszi az én háromezerháromszázharminczhárom kecskémet valamennyit. Meg is szólította, meg is egyeztek, de hát kincsem adta, a halász bárkája olyan iczunka-piczunka volt, hogy a gazdáján kívül egyetlen egy kecskénél több bele nem fért volna egy arany almáért se, de még ez ís csak úgy fért bele, hogy az árnyékát künn kellett hagynia. A halász hát egyenkint szállította a túlsó partra a kecskéket; de most vigyázzon nagyságos uram, s el ne téveszsze, hogy hányat vitt át, mert az ám a fő ebben a csali-mesében, hogy számon tudjuk tartani az átvitt kecskéket; mert ha a hallgató ezekből csak egyet is elvét, vége lesz a mesének s én egy kukkot se tudok aztán mondani. Vitt egyet, oda ért, letette: visszajött, vitt egy mást, oda ért, kitette; meg visszajött, vitte, – meg oda ért, letette, meg vissza, meg oda, még egyszer, meg egyszer… de még azt is meg kell ám mondanom, hogy ez az ide oda menés nem volt ám valami nagyon könnyü, mert a túlsó part igen meredek és csúszós volt, s minden kecskét ölben kellett felvinni rajt. De azért a halász ujra átjött, megint elvitt egyet, aztán megint…

– A Krisztus szerelmére! – kiáltá fel Don Quijote – mondd ki hát egy szóval hogy átvitte valamennyit, mert ha te is így evezgetsz egyenként ide meg oda azzal a háromezerháromszázharminczhárom kecskével, el nem végzed harminczhárom esztendeig!

– Hány ment át már eddig? – kérdé Sancho.

– Az ördög jobban tudja! – felelt a lovag türelmetlenül.

– No hát akkor az ördög mondja tovább – viszonzá Sancho – mert én előre megmondtam, hogy mihelyt nagyságod elvéti a kecskék számát, az én mesémnek is azonnal vége lesz.

– No az igaz, hogy ostoba egy mese – jegyzé meg Don Quijote – de hiszen a te eszedtől nem is lehetett mást várni. Azonban az is meglehet, hogy félelmed szakasztotta el meséd szálát, mert az ütések csakugyan nem akartak szűnni, s így alkalmasint azok zavarták meg elmédet.

– Az is meglehet – viszonzá Sancho – annyit azonban tudok, hogy az én történetemből nincs több elmondani való, mert annak ott van a vége, a hol az átvitt kecskék számának eltévesztése kezdődik.

Sancho Panza ezzel a sületlen csali mesével mégis csak czélját érte. Kihúzta vele az időt a hajnal hasadásáig. Ekkor Rocinante lábairól levette a nyügöt, úgy hogy a nemes paripa már szabadabban tudta mozgatni nyargaláshoz nem igen szoktatott lábait.

Don Quijote látván, hogy Rocinante megszabadúlt már a varázs alól, ezt a legjobb jelnek tekinté s egyszersmind azt hitte, itt is az ideje, hogy ama rémítő kalandba belebocsátkozzék.

Most már a tárgyakat is világosan ki lehete venni, s Don Quijote úgy látta, hogy több magas gesztenyefa környezi őket, s ezek okozták amaz áthathatatlan sötétséget. Azonban azt is tapasztalá, hogy a csapdosás még most se szűnik, de annak okát világosan ki nem tudhatá; s nem levén képes magát tovább visszatartóztatni, még egyszer búcsút vett Sanchotól, s meghagyta neki, várjon itt rá legfölebb három napig, s ha – mint már előbb mondá – még ekkor sem látja visszatérni: bizonyosnak tarthatja, isten úgy akará, hogy életének e rettenetes kalandban legyen vége.

Sancho ujra sírva fakadt az érzékeny szavakra, a mi viszont gazdáját is meghatotta, azonban attól mégis tartózkodott, hogy valami gyengeséget árúljon el, sőt inkább a mennyire lehetett szilárdságot színlelve, útnak eredt azon irányban, honnét a vizzuhogás és ütés-zaj felhangzottak.

Sancho gyalog követte, szamarát – jó- és balsorsában rendületlen kisérőjét – szokása szerint kötőféken vezetve. S midőn ekkép jó darabig mentek ama gesztenye- s egyéb árnyékos fák alatt, egy rétecskére érkezének, mely magas szirtek lábainál terűlt, melyekről hatalmas vizesés zuhogott alá. A sziklák alján néhány rozzant viskó vala látható, inkább épületromok semmint házak, s most úgy tapasztalák, hogy ama szűnni nem akaró ütések zaja ezek közül hangzik ki feléjök.

Rocinantet nyughatatlanná tette a viz- és ütés-zuhogás, Don Quijote azonban lecsendesíté s halk-léptetve közelíte a házak felé, miközben magát szíve mélyéből Dulcinea kegyeibe ajánlá, kérvén, lenne segítségére e rettenetes utban és vállalatban.

Sancho egy arasznyira sem távozott ura mellől, sőt a mennyire csak tudta, annyira kinyujitotta nyakát, hogy Rocinante lábai közt keresztül kukucsálva, megláthassa, mi az, a mi néki e nagy aggodalmat és rémületet okozza. Alig mentek ujabb száz lépésnyire, midőn az utnak kanyarulatánál egyszerre kisült, a maga tiszta valóságában, mi okozta hát azt a borzasztó s őket oly szerfölött elrémítő zajt, mely az egész éjszakán át rettegésben tartá szívöket. Az bizony nem volt semmi más, mint egy kallómalomnak hat kótisa (kalapácsa) melyek váltakozó ütésétől ama zaj származott.

A mint ezt Don Quijote meglátta, elállt a szava s az egész ember oda lett. Sancho ránézett, s látta, hogy mellére horgasztja fejét, mintha restelné a dolgot.

Don Quijote hasonlókép Sanchora tekintett s észrevette, hogy a két arcza majd kipukkad a torkába szorított nevetéstől, mit alig tudott már elfojtani; s ő maga bármennyire elkomolyodott is, meg nem állhatá, hogy Sancho láttára fel ne kaczagjon. Sanchonak se kellett több; már erre elröhögte magát ő is, de oly rettenetesen, hogy öklével kellett tartania mind a két vékonyát, nehogy nevettében megpukkadjon. Négyszer hagyta abba s még ötödször is ujra rá kezdé ugyanoly rohamosan mint legelőször, mit aztán végre Don Quijote még is megsokalt s vitette az ördöggel, kivált midőn amaz – mintegy gúnyolódva – igy szóla:

– Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én hőstettek végzésére s nagy diadalok kiküzdésére születtem – s ily módon ismétlé Don Quijote minden vagy legtöbb szavát, melyeket gazdája akkor ejtett, mikor a félelemgerjesztő ütéseket legelőször meghallották.

Látván, hogy Sancho gúnyt űz belőle, Don Quijote oly méregbe jött s annyira fellobbant, hogy a dárdarudat felragadta, kettőt vágott vele Sancho vállára de akkorát, hogyha e két ütéssel nem vállba, hanem fejbe kólintja: bérét akár meg se adja néki, ha csak örököseinek nem.

Látta Sancho, hogy az ő tréfája mily nagyon zokon esik urának, megijedt, hogy a dolog még komolyabbá is lehet, a minek elkerülése végett tehát így szóla:

– Csillapuljon, nagyságos uram, Isten a tanuságom, csak tréfáltam!

– Ha te tréfálsz is, én ugyan nem tréfálok – viszonzá Don Quijote – s ám mondja csak, tréfás uracskám, azt hiszi talán, ha ez nem kalló-kótis, hanem más valami veszedelmes kaland: nem lett volna talán annyi bátorságom, hogy bele vágjak és véghez vigyem? Avagy kötelességem-e nékem mint kóbor lovagnak megkülönböztetni a hangokat s tudni valjon kalló malomtól származnak-e vagy sem? Egyébiránt, hogy is volna ez lehetséges mikor szent egy igaz, hogy ilyet soha életemben nem láttam, míg te bizonyára eleget, minthogy alacsony paraszt lévén, ilyenek közt születtél és nevelkedtél. S ha nem hiszed, ám változtasd e hat kalapácsot megannyi óriássá s hozzad őket szembe vélem egyenként vagy egyszerre valamennyit, s ha mindnyájokat földre nem terítem, akkor ám űzz gúnyt belőlem tetszésed szerint.

– Hagyjuk ezt, jó uram, – viszonzá Sancho – én pedig bevallom, hogy tréfámmal túl mentem a határon, de mivel már kibékültünk, szabad talán azt kérdenem, csak ebben marad-e ez az egész dolog?

Don Quijote nem értette hová czéloz.

– Mindig azt hallottam – folytatá Sancho – a kit az úr szeret, azt megdorgálja. Azt is tudom, hogy a nagy urak egy-egy feddő szó után egy-egy nadrágot szoktak adni szolgáiknak; hanem azt már nem tudom, hogy egy-egy hátba vágás után mit szoktak adni, ha csak a kóbor lovagok szárazföldön lévő szigeteket vagy holmi fia-királyságokat nem adnak.

– A koczka úgy fordulhat – mondá Don Quijote – hogy mindaz a mit említettél megvalósúl. Bocsásd meg azért a mi történt, van eszed s tudni fogod, hogy az első felgerjedés fölött nincs az embernek hatalma. Mostantól fogva pedig tartsd meg azt az egyet, hogy ezentúl mérsékeld magadat s ne beszélgess velem annyit, mert valahány lovagregényt olvastam s pedig számát sem tudom, egyetlen egyben sem találtam azt, hogy fegyvernök annyit beszélgetett volna urával mint te a tieddel, s nem tagadhatom, hogy ezt mind neked, mind nekem magamnak hibáúl kell felrónom; neked, mert nem tisztelsz eléggé, magamnak, hogy nem tudom tekintélyemet eléggé fentartani. Ennek tehát a mai naptól kezdve vége legyen. Nagyobb tisztelettel kell egymás iránt viseltetnünk s nem szabad egymást gúnyolnunk, mert ha én valamikép még egyszer megharagszom rád, meg lehet, hogy a korsónak nyaka törik.

Sancho, kinek vállán az előbbi ütés még most is sajgott, elhitte ezt a fenyegetést, s azért azt tartotta legnagyobb bölcseségnek, hogy szép csendesen hallgatott.