XV. FEJEZET.

Mambrin sisakjának meghódítása.

E közben az eső cseperegni kezdett és Sancho szerette volna, hogy a kalló-malom alá vonuljanak. Don Quijote azonban a megesett tréfa után annyira haragudott az egész épületre, hogy még csak a tájára se akart nézni; így tehát az útról jobb kéz felé letérve, más irányban haladának tovább, mint a merről tegnap jöttek.

Nem nagyon sokára ezután Don Quijote egy lovas embert vőn észre, ki a fején valami csillogó tárgyat viselt, mely úgy tündökölt mintha aranyból volna. Alig pillantá meg ezt, s Sanchohoz fordúlva rögtön így szóla:

– Ugy látszik énnekem, Sancho, csakugyan nincs oly példabeszéd, mely igaz ne volna, mert valahány ilyes mondat csak köz szájon forog, az mind a tapasztalásból van merítve. Ily igaz főleg az, mely azt mondja: „Ha egy ajtó zárúl, másik ajtó tárúl.“ Ezt pedig azért mondom, mert ha a múlt éjjel a sors elzárta amaz általunk keresett kaland ajtaját s kijátszott a kallómalommal: most egy sokkal jobb és bizonyosabb kalandét oly tágasan kitárja előttünk, hogy ha be nem lépnék, a legnagyobb hibát követném el, melyet aztán sem a kallómalom fel nem ismerésével sem az éj sötétségével nem menthetnék. Ime, ha nem csalódom, egy férfiú jő szembe vélünk, kinek fején a Mambrin sísakja van, melyről a mint tudod, megesküdtem, hogy hatalmamba kerítem.

– Jól vigyázzon nagyságos uram, mit mond, de még jobban arra, mit akar – mondá Sancho – mert nem szeretném, ha megint kótisokat fognánk, a mik kezünket egészen összekallanák.

– Vigyen a manó, ember, – viszonzá Don Quijote – mi köze e sisaknak a kótisokhoz?

– Én nem tudom – felelt Sancho – hanem ha szabad volna annyit beszélnem, a mennyit azelőtt szóltam, tudnék egy-két olyan okot felhozni, a mivel bebizonyíthatnám, hogy nagyságod megint csalódik.

– Én csalódnám, te sehonnai kétkedő! – kérdé Don Quijote ingerűlten – hát vak vagy-e, hogy nem látod azt a lovagot, ki almás szürke ménen közelít felénk s fején arany sisakot visel?

– Én mindössze is csak annyit látok – viszonzá Sancho – hogy egy ember tart felénk szakasztott olyan szürke szamáron mint az enyim s valami fényeset visz a fején.

– Épen ez a Mambrin sisakja – mondá Don Quijote – eredj félre s hagyj magamra vele, majd meglátod, hogy időkimélés végett minden szó nélkül, míly gyorsan bevégzem e kalandot, melyben enyimmé lesz az a sisak, melyre oly nagyon vágyakoztam.

– Van eszem, hogy félrevonúljak – mondá Sancho – de még egyszer is azt mondom, hogy széna legyen s ne szalma.

S azzal Sancho csakugyan félrevonult, mig Don Quijote meg egész erővel támadásra készült.

A mi pedig a Don Quijote képzelte sisakot, paripát és lovagot illette, az egész dologban ennyi volt az igaz: két falu állt a környéken, de az egyik oly kicsiny, hogy sem gyógyszertárt, sem külön borbélyt el nem tarthatott, mig a szomszédságban levő másik faluban meg volt mindakettő s igy a nagyobbik falu borbélya szolgálta ki a kisebbet is, ha eret kellett vágni valamely betegen, vagy meg kellett valakit borotválni. A borbély most is ily járatban volt s természetesen magával vitte réztányérját is. Az eső azonban épen jöttekor eredvén meg, a borbély kimélni akarta új kalapját s fejére tette esernyő gyanánt a réztányért, mely a milyen fényes volt, csillogása felmértföldnyire is ellátszott. Szürke szamáron jött, s ez volt az, a mit Don Quijote almásszürke paripának, lovagnak és aranysisaknak tartott, a mint általában szokása vala mindent a mit látott meggondolatlanúl annak keresztelni el, a minek hóbortos lovagoskodása és kificzamodott eszejárása képzelték.

Mikor tehát a szegény lovag egészen közelökbe ért: Don Quijote se szólt, se beszélt, hanem a Rocinantétól kitelhető egész sebességgel dárdaszegve neki rontott azon szándékkal, hogy keresztülszúrja. Mikor azonban odaért hozzá, nyargalása hevességét meg nem szakasztva, rákiáltott:

– Védd magad, gyáva teremtés, vagy add ide önként, a mi jogosan engem illet!

A borbély, ki ily váratlanul látta magára rontani e kisértetet, nem menekülhetett másként a dárdanyél szúrásától, minthogy egyszerűen levetette magát szamaráról. Azonban alig érte a földet, rögtön talpra szökött s könnyebben akármi szarvasnál, ugy neki iramodott a síkságnak, hogy a szél se ért nyomába. A réztányért ott hagyta a földön, a minél Don Quijote nem is kivánt egyebet s kalandjával teljesen meg volt elégedve.

Megparancsolá Sanchonak, vegye föl a földről a pogány által elejtett sisakot. Sancho odament, fölvette s igy szóla:

– Bizony isten, takaros egy réztányér; testvérek között is megér ugy egy tallért mint annak a rendje.

Azzal odaadta urának, ez pedig rögtön fejére tette s ide-oda forgatta, a sisakrostélyt keresve; minthogy pedig nem találta, igy szóla:

– Kétségtelen, hogy annak a pogánynak, a kinek számára e híres érczsüveget először kovácsolák, bizonyára igen nagy feje lehetett; a legsajnosabb azonban az, hogy a fele hiányzik.

Mikor Sancho hallá, hogy a réztányért érczsüvegnek nevezik, nem tudta megállani a nevetést; azonban urának haragja jutván az eszébe, azonnal félbeszakasztá kaczagását.

– Mit nevetsz? kérdé Don Quijote.

– Hogy ne nevetnék – viszonzá amaz – ha elképzelem, milyen nagyfejű lehetett az a pogány, a kié ez a sisak volt, mely szakasztott olyan, mint valami borbély réztányér.

– Tudod mi az én nézetem, Sancho? Ama bűvös sisak e jeles darabja esetleg bizonyosan olyan ember kezébe jutott, a ki becsét sem felismerni, sem méltányolni nem tudta, s meg sem gondolva mit cselekszik; látván, hogy szinaranyból van, a másik felét bizonyosan összeolvasztotta, hogy értékesítse, a fennmaradt feléből pedig ezt készíté, mely, a mint mondod, csakugyan borbélytányérnak látszik. Egyébiránt bármint legyen is, engemet, a ki becsét ismerem, ez mind nem zavar; a legelső faluban, a hol kovácsot találunk, átalakíttatom, még pedig úgy, hogy ritkítani fogja párját a világon. Addig pedig úgy viselem, a mint van, mert jobb valami a semminél s ez már magában is elegendő lesz, hogy bármely kőzáportól megvédelmezzen.

A mig Don Quijote a réztányért illegette fejére, addig azonban Sancho szeme is megakadt valamin! Ez pedig nem volt csekélyebb, mint a borbély szamarának ujdonatúj sallangós nyeregszerszáma, a mibe Sancho Panza mód nélkül beleszeretett.

A szamarát, azt nem adta volna oda a borbélyéért, de arra a czifra, takaros új szerszámra úgy fájt a foga, hogy majd a szíve szakadt meg érette. Meg is kérdezte Don Quijotétól, szabad-e ezt az ő avult, kopott nyeregszerszámával fölcserélnie? Don Quijote a párbaj törvényeinek értelmében azonnal fölszabadítá rá, s így az özvegyek és árvák e védelmezői, a szükségben lévők gyámolítói, az elnyomottak e támaszai, egy ártatlan becsületes borbélyt ilyen módon, oly szépségesen kifosztának igaz tulajdonából, hogy a lovag a réztányért vette el tőle majdnem élte árán, semmiért; a fegyvernök meg a szamár új nyeregszerszámát egy olyan kopottért, hogy a kettő között ég és föld volt a különbség. Ezen zsákmánynyal aztán boldogan tovább vonúltak, Don Quijote örömre gerjesztve Mambrin sisakjának birhatása, Sancho Panza meg a sallangos gyönyörű szerszám által, melyről nagysokáig még a szemét sem tudta levenni.

A kalandot csak a szegény borbély átkozta egyedül, a ki úgy elinalt, hogy még talán a saját falujában sem mert volna megállani, ha mások meg nem állítják. Ide szépen haza ballagott aztán a szamár is magától, s beállt szokott helyére az istálóba. Gazdája észrevette csakhamar a szerszámcserét s a mennyire sajnálta veszteségét, annyira szidta és átkozta is a gonosz rablókat, kik ezt a sok istentelenséget elkövették.