XIX. FEJEZET.

Micomicona királyi herczegkisasszony jelenik meg Don Quijote előtt.

– Ha már a mi szerencsétlen barátunk ennyire megháborodott – kezdé a borbély – csakugyan alig hiszem, hogy balgatag vezeklése helyéről egyenes uton ki lehessen hozni. Nekünk magunknak is a lovagság ostobaságaihoz kell folyamodnunk.

– Osztozom nézetében, komám uram, – de a kérdés csak az: hogyan?

– Épen arra akarok felelni. Ugy-e tetszik emlékezni, hogy a mikor tegnap este ide a vendéglőbe megérkeztünk, milyen szeretetre méltó utitársaságot találtunk együtt a nagy szobában, a kikkel aztán egy asztalnál együtt is vacsoráltunk.

– Nos? – kérdé a lelkész – tudom, hogy az az utitársaság még ma is itt van, de hát mi köze Don Fernandonak és bájos nejének Dorottyának a mi lovagunkhoz?

– Mi köze? – folytatá a borbély – csak egy kevés türelmet kérek. Tetszik úgy-e arra is emlékezni, hogy mind Don Fernando, mind igazán méltán bájosnak mondott neje, Dorottya, mily szivesen kérdezősködtek utunk szándékáról, czéljáról?

– Hogy ne emlékezném, hiszen csak tegnap este történt.

– S tetszik emlékezni arra is, hogy e szép és nemeslelkű asszonyság mily igazi részvéttel sajnálkozott a mi közös szerencsétlen barátunk fölött, s mily jártasságot tanúsított a lovagság dolgaiban, abban a fellengzős, czikornyás kikacskaringózott beszédmódban, a mi a lovagregényekben oly gyakran eléfordúl s a melyet szegény Don Quijote barátunk is annyira elsajátított, hogy majdnem mindig olyan válogatott, czifra szavakban beszél?

– Mindenre, mindenre jól emlékszem, Miklós mester – mondá a lelkész türelmetlenül – de még ebből mind nem tudom mi közük azoknak mi hozzánk.

– Mindjárt megtudja, tisztelendő komám uram. Csak egy pillanatnyi türelmet kérek. Tetszik ugy-e végre arra is emlékezni, hogy az a kedves asszony, mily szíve szerint sajnálta az elbódítottat, s mily melegen mondá, hogy a mit csak megtehetne kigyógyítására, örömmel és készséggel megtenné.

– Emlékszem; ugy volt; hiszen e szeretetteljes nyilatkozatáért még én mondtam neki hasonló melegen kifejezett köszönetet.

– No már most – folytatá a borbély – van tehát itt a közelünkben egy igazán előkelő, nemes gazdag, bájos és mindenek fölött jó szivű fiatal urnő, a ki oly jártas a lovagregényekben, hogy akár maga is irhatna, a mitől ugyan Isten mentse meg mind őt, mind a világot. Én tehát átmegyek hozzájok; megkérem férjét, engedje meg – s megkérem az asszonyságot magát, tegye meg azt: keresse fel magányában Don Quijote urat; adja ki magát előtte Micomicona, vagy akármi manó királyi herczegkisasszonynak, a kit országából az óriások elűztek, kérje fel a lovag urat, hogy szálljon síkra azon óriással vagy óriásokkal az ő szent és igaz ügye érdekében: s ha Dorottya ő nagysága ilyen módon megkéri: itt a nyakam, ezt is elhagyom metszeni, ha Don Quijote úr rögtön lóra nem pattan s ugy ki nem repül a vadonságból mint a pinty!

– Ördöge van komám uramnak, ezt jól eltalálta! – mondá a lelkész – ki a manó is gondolta volna, hogy ez a terv süljön ki abból az imént említett Micomicona névből. Ha valami, csakugyan ez lesz a legjóbb mód szerencsétlen barátunkat elcsalni.

Első dolgunk tehát, hogy Don Fernando urat és kedves nejét e furfangos tervnek megnyerjük.

– Kérelmünkkel pedig ne is késsünk – jegyzé meg a borbély – jerünk oda rögtön.

Ugy is tettek. Átmentek mind a ketten azon vendégszobába, a hol Don Fernando volt szállva nejével, s eléadták kérelmüket.

– Mindössze is néhány napi késedelmünkkel jár – mondá Don Fernando a hozzá intézett kérésre – minthogy azonban úgy is csak mulatság és szórakozás végett utazunk, e kis késedelem semmi komolyabb ügyben nem fog bennünket akadályoztatni. Ha kedves nőm rááll a tréfára, én szivesen beleegyezem.

– Hogy ne állnék – mondá Dorottya két kis kezével tapsolva örömében – ki ne örülne királykisasszonynyá lehetni, – és tevé hozzá komolyabban – egy nemes szivű emberen ily csekély szolgálattal talán még segíthetni is.

Miután ekképpen Don Fernandónak és nejének beleegyezése meg volt nyerve, ujabb tervezés kezdődött, hogy a szándékolt tervet hogyan lesz legczélszerűbb életbe léptetni. Először is abban állapodtak meg, hogy Sancho Panzát fogják megnyerni magoknak, mint a ki nélkül semmire sem mehetnének, mivel egyedül az tudja, hogy Don Quijote jelenleg hol tartózkodik a hegységben. Ezt a borbély vállalta magára s a mint azonnal meglátjuk, szerencsésen ki is vitte. Don Fernando megigérte, hogy ő lesz nejének, vagy is jobban mondva, e mostani kalandban Micomicona királyi herczegkisasszonynak udvarmestere. A borbély meg a lelkész is elkisérik őket egy darabig, s azután majd csak utközben találkoznak velök, mintha éppen véletlenűl találkoznának. Ők azután majd utvezetőkül ajánlkoznak, s Micomicon királyságba arra vezetik Don Quijotét az ő szülőfaluja és lakóhelye felé, ahol aztán lesz gondjok rá, hogy a kalandor lovag szépen otthon csöppenjen.

Dorottya azonnal kész volt hozzáfogni az átöltözéshez. Igen díszes ruhát öltött magára, felrakta ragyogó ékszereit, s igazán oly szép, oly fejedelmi alak volt, hogy valósággal is beillett volna királykisasszonynak. Ekkor átüzent a borbélyhoz, hogy most már hívhatja Sancho Panzát, ő királyi herczegsége kész a kóbor lovag fegyvernökét elfogadni. A borbély tehát rögtön kiment Sancho Panzához, a ki a kiküldött izletes ebéd végeztével a fogadó körüli árnyas fák hűvesében tartotta délutáni pihenőjét.

– Megbocsásson, barátom, hogy pihenésében zavarom – kezdé hozzá intézett szavait a borbély – de nagy dolgok vannak készülőben. Micomicona herczegkisasszony akar beszélni Sancho Panzával, Don Quijote de la Mancha kóbor lovag úr fegyvernökével.

– Velem? – kérdé Sancho nagy szemeket meresztve – s ugyan mi lehet a kivánsága?

– Bizonyosan nem tudom megmondani – viszonzá a borbély – csak annyit tudok, hogy az ügy igen fontos lehet, mert alig hogy arról értesült ő királyi fensége, hogy mi Don Quijote urat ismerjük, azonnal hozzánk küldé udvarmesterét azon üzenettel: kérve kér a nagy egekre, vezessük őt e jeles lovag elé. Mi azt feleltük, igen szivesen megtennők, de magunk sem tudunk felőle többet, mint azt, hogy valahol a Sierra-Morena vadonában tartózkodik; ámde hol és merre, arról csak fegyvernöke, a szerencsénkre épen itt időző Sancho Panza tudna felvilágosítást nyujtani. Ujra átizent tehát hozzánk: kérjük meg azt a derék fegyvernököt, mert neki igen fontos beszéde van mind véle, mind főleg gazdájával. Én magamra vállaltam, hogy kegyelmedet azonnal tudósítom; jöttem is tehát s ezennel szívből kérem, jőjjön velem azonnal a királyi herczegkisasszony elé.

Sancho Panza egy ideig gondolkozott. Mindazon igéretek, csodás meseszerű történetek, nagy kitűntetések, gazdag megjutalmazások a miket előtte gazdája oly gyakran emlegetett barangolások közben: mindazok egyszerre megelevenedtek lelke előtt s mindazok egyhangulag azt tanácsolták, azt javasolták neki: „Menj, hátha most ragyog föl szerencséd fényes csillaga!“

S követte intésöket, és vele ment a borbélylyal; Rocinantet bátran ott hagyta magára a legelőn, tudva, hogy sem el nem szökik, sem senki el nem lopja még csak a bőriért sem.

Don Fernando, mintegy őrt állva, sétált fel s alá Micomicona herczegkisasszony szobája ajtaja előtt.

– Ez az a fegyverhordozó, udvarmester úr – mondá a borbély odaérve hozzá Sanchoval – a kivel ő királyi fensége szólni óhajt.

– Igen örvendek a szerencsének, testvér – viszonzá Don Fernando; barátságosan kezet szorítva a fegyvernökkel – azonnal jelenteni fogom asszonyomnak.

S tüstént bement Dorottyához.

– A cselédje igen becsülettudó – jegyzé meg Sancho e nyájas fogadtatásra, – a milyen az úr, olyan a szolgája; ha ez megfordítva is áll, akkor a herczegkisasszony nyájassága ellen sem lesz kifogásom.

– Magam is azt hiszem – mondá a borbély – mert eddig mindig csak a legjobbat hallottuk felőle.

Alighogy e szavakat mondá, Don Fernando, a helyettes udvarmester ujra megjelent, s belépésre kérte föl Sancho Panzát.

Sancho Panzán kívűl csak Don Fernando lépett be ismét, de a borbély, nagy kiváncsisággal, az ajtó előtt várta be a fegyverhordó visszajöttét.

Sancho majd egy óranegyedig időzött a herczegkisasszonynál. Mi történt ezen idő alatt odabent s mi nem, milyen igéretek s ajánlatok tétettek: nem tudjuk megmondani. De annyi bizonyos, hogy a mint Sancho Panza a szobából kilépett, arcza úgy csillogott, úgy ragyogott az örömtől, hogy egy puskalövésnyiről észre lehetett volna venni rajt, hogy szíve boldogságban uszik. Odaugrott a borbélyhoz, átölelte, megcsókolta, azután meg a bokáját ütötte össze örömében s oly fenhangon, hogy alkalmasint a szobában is meghallották, igy szóla:

– Eb megy már most Tobosoba, várhat én rám Dulcinea! Oda se nézek neki, a mióta herczegkisasszonyok szorúlnak segítségemre.

– No’s, no’s? – kérdé a borbély hatalmasan tettetve a csodálkozást – mi dolog történt Sancho?

– Jó! – viszonzá a kérdezett s egy teli erszényt csörgetett meg a borbély előtt – ez a pecsétje, hogy jó dolog történt, s hogy jó emberekre akadtunk.

– Hát a királykisasszony ő felsége?

– Olyan jó az, a szentem, mint a falat kenyér! Szépnek meg olyan szép, mint a mennybéli angyalok! Ejnye de csak is takaros egy fehércseléd!

S azzal szó nélkül indult kifelé.

– Hová, hová ily sietve, atyafi? – szólítá meg most Sanchot a lelkész, a ki a félig nyitott ajtó megől hallgatá Sancho szavait.

– Nyergelni, tisztelendő atyám – viszonzá a fegyverhordozó – megyünk, indulunk, repülünk mindjárt gazdámhoz.

– Hogyan? – kérdé az előbbi – hát a tobosoi ut? A levél? Meg a felelet?

– Az az én gondom! – felelt Sancho hamis szemhunyorítással – azt csak tessék rám bizni!

S azzal elsietett Rocinantehoz.

Félóra mulva uton voltak mindnyájan a Sierra-Morena felé. Sancho volt a vezető, Dorottya lovagolt nyomában, Don Fernando e mellett, a lelkész és a borbély meg csekély távolságban nyomukban, mintha nem is hozzájok tartoznának, hanem csak esetleg ők is azon az uton mennének.

Az első éjszakát ott töltötték egy völgyi kis falucska igen tiszta házikójában, a hol az egyszerű hegylakók, a legőszintébb s szivesebb vendégszeretettel látták az utitársaságot. Don Fernando megkérte Sancho Panzát, hogy utközben senkinek se említse a királykisasszony nevét és magas méltóságát, mert az ilyen előkelő uraságok sokszor egészen ismeretlenűl szeretnek utazni. S jó volt Sanchot erre figyelmeztetni, mert bizony majd kifurta az oldalát még igy is, ki az, a ki az ő társaságában utazik.

Másnap aztán jó reggel megint utnak indultak s még e nap dele táján odaérkeztek, a hol a Sancho által elpotyogatott rekettyék kezdődtek.

– Most már egészen jó nyomon vagyunk – mondá Sancho – s nem sokára czélnál leszünk.

Itt tehát a lelkész meg a borbély egészen elmaradtak a társaságtól s csak messziről kisérték szemmel az előttök haladókat.

Valami háromnegyed mérföldnyire nyomultak még előre, mikor aztán Don Quijotet csakugyan megpillantották a szirtes, sziklás, zordon vadonságban.

– Ott van, ő az! Sugár alakjáról is ráismerhet fenséged – mondá Sancho, mutató ujját Don Quijote felé tartva.

Mihelyest Dorottya a lovagot megpillantotta, rögtön megcsapkodta paripáját, a miben férje is követte példáját, úgy hogy nemsokára egészen ott voltak a lovag előtt.

Don Quijote ámult-bámult érkezésökön, de még jobban azon, hogy a mint odarobbantak eléje, az udvarmester leugrott paripájáról. Dorottyát leemelte, a ki nagy illedelmesen leszállt s oda térdelt Don Quijote lábaihoz.

A lovag minden áron fel akarta emelni, a királyleány azonban folyton térden állva ekkép szóla hozzája:

– Nem kelek föl előbb, oh bátor és nagyhatalmu lovag, míg jóságod és udvariasságod egy olyan kegyben nem részesít, mely saját személyed dicsőségére és becsületére, valamint más részről javára fog válni azon hajadonnak, kinél szorongatottabb és megkeserítettebb nincs a nap alatt! És ha a te hős karodnak ereje csakugyan oly hatalmas mint halhatatlan hired hangja hirdeti: nem fogod elutasítani magadtól azon szerencsétlen hölgyet, kit oly nagy messze földről vonzott ide dicsőséges neved illatárja s ki balsorsának te nálad keresi vigasztalását.

Ez már olyan beszéd volt, a mi Don Quijote szivét, fülét egyaránt a legeslegteljesebben gyönyörködteté.

– Egy szó kevés – viszonzá a lovag – de én annyit sem fogok mondani, szépséges urnő, sem panaszodból többet meghallgatni mindaddig, a míg a földről fel nem kelsz.

– Nem fogok fölkelni, señor – felelt a királykisasszony – míg a te udvariasságod meg nem igéri azt a jotéteményt, a melyért esedezem.

– Megigérem és megfogadom – viszonzá Don Quijote – azon feltétel alatt, ha beteljesítése nem válik kárára és ártalmára királyomnak, szülőházamnak és azon hölgynek, a ki szívem és szabadságom kulcsát tartja kezében.

A míg ezen hosszadalmas udvariaskodások és illedelmeskedések folytak, ezalatt Sancho Panza is odaérkezett, leszállt Rocinanteról s urához lépve, tiszteletteljesen kezet csókolt; egyszersmind azt susogta:

– Én is megjöttem, jó hirrel. A mi pedig azt a kérelmet illeti, bátran megigérheti nagyságod, a miért ez a kisasszony könyörög, mert az egész csak gyerekség. Mindössze is egy silány óriást kell a lábáról leütni, s a ki ezt kéri, az a magas Micomicona herczegkisasszony, az étiopiai nagy Micomicon birodalomnak királynője.

– Bárki legyen is – viszonzá Don Quijote – megteszem a mi kötelességem s a mit lovagtisztem megenged vagy parancsol.

S ezzel a királyleányhoz fordulva így szóla:

– Keljen fel bájoló szépséged, mert ime én kész vagyok megtenni mindazt, a mit tőlem kérni méltóztatik.

– Azért esedezem tehát – mondá a királykisasszony, – nagylelkű személyed jöjjön velem azonnal oda, a hová vezetendem, de egyszersmind igérje meg, hogy mindaddig semmi más kalandba, sem kérés teljesítésébe nem bocsátkozik, míg boszut nem áll helyettem azon árulón, a ki minden isteni és emberi jog megvetésével, álnokúl bitorolja királyságomat.

– Ugy legyen, kész vagyok e kivánságot teljesíteni – viszonzá Don Quijote – s e pillanattól kezdve, señora, bátran elűzheted leverő busongásodat s új örömre és erőre keltheted hervadó reményedet, mert Isten és az én karom segítségével nem sokára vissza lészsz helyezve királyi birodalmadba s elfogadhatod ujra ősi és terjedelmes királyságod trónusát, daczára és megszégyenülésére mind azon gazoknak, a kik csak egy szóval is ellenmondani akarnának. Most pedig rajta! Dologra, mert a mint mondani szokás, – késedelem veszedelem.

A megvigasztalt királykisasszony váltig tusakodott, hogy kezet csókol neki; azonban Don Quijote, a ki csakugyan illedelmes és udvarias lovag volt, ebbe semmi áron bele nem egyezett s a helyett fölemelte a hölgyet, odavezette paripájához, majd urias hangon megparancsolá Sanchonak, hogy abban a nyomban nyergelje meg Rocinantet s szolgáltassa kezéhez fegyvereit.

Sancho levette a fegyvereket, melyek diadal-jelvények gyanánt az egyik fára voltak akasztva, azután megszorítá Rocinante terhellőjét, nyomban reá fölfegyverezte gazdáját, ki is, mihelyt fegyverben állt, azonnal így szóla:

– Isten nevében előre tehát, hogy e nagy urnő baján segíthessünk.

Azzal felpattant Rocinantera, valamint Don Fernando is, ki mindeddig némán, szótlanul, de azért igen jól játszotta a részvevő udvarmester szerepét, – s csak a szegény Sancho maradt gyalog, a ki most ujra keservesen megbánta, hogy a szürke oda van, melynek újfent nagyon érezte hiányát.

Mindazáltal csakhamar kiverte fejéből a szomorúságot, a mikor arra gondolt, hogy ura már útban van, de sőt talán már a markában is tartja a császári méltóságot, mert még csak el se képzelhette, hogy a majd diadalmas lovag nőül ne vegye ezt a királyi herczegasszonyt s legalább is Micomicon királyává ne legyen. Csupán egy dolog ütött szeget a fejébe, nevezetesen az, hogy az az ország a szerecsenek földén fekszik, s így tehát mindazok, a kik jobbágyai gyanánt esnek, bizonyára mind feketék lesznek. Azonban a mily találékony elméjü volt, csakhamar kieszelte hogyan lesz legjobb ezen a bajon segíteni, s így szóla magában:

– Törődöm is én azzal, ha az én alattvalóim mind csupa merő szerecsenek is! összenyaláboltatom az egész csomót s áthozatom minden pereputtyostól Spanyolországba s itt eladom; megveszik készpénzen s árukon olyan tisztességes birtokot vagy hivatalt vásárlok, hogy bú nélkül megélek holtom napjáig. Nem vagyok én sült bolond, sem pedig olyan tökkel ütött fejü, hogy el ne tudnék adni egy füttyre tiz-tizenkét ezer alattvalót; istenemre mondom, öregit apraját úgy tovaröpítem mint a pinty s ha olyan feketék is mint maga az ördög, majd tudok én csinálni belőlök fehér tallérokat, sárga aranyokat. Csak ide velök, már is viszket a tenyerem!

Igy aztán annyira belemerűlt a gondolkozásba s a boldog megelégedésbe, hogy föl se vette a gyaloglás kellemetlenségét.

A lelkész és a borbély – jó távolról bár – holmi sűrű bokrok megől szemlélték mindezt, míg végre szükségesnek látták, hogy ők is elélépjenek s a társasághoz csatlakozzanak.

– Igen ám – mondá a lelkész – de nem lesz-e Don Quijote úrnak feltűnő s nem ád-e okot valami gyanura ha minket is egyszerre itt lát, mintha az égből cseppentünk volna ide.

– Bizza ezt rám, tisztelendő komám uram! – mondá a furfangos borbély – tudok én az ő nyelvén!

S azzal ők is előre rugtattak.

Alighogy aztán egymást az uton megpillantották, a borbély mindjárt teli torokkal elkiáltá magát:

– Oh hála, hála a nagy égnek, csakhogy megint elméjén van a nemes, a hős lovag, a mi tisztelt barátunk Don Quijote de la Mancha!

Don Quijotet rendkivül meglepte kedves barátainak e váratlan megjelenése. Odasietett hozzájok, megölelte őket s nagy csodálkozással kérdé mi hozta ide őket e rengetegbe?

– Hát Sancho Panza nem mondta meg nagyságodnak? – kérdé a borbély tettetést szinlelve.

– Sancho ép az imént érkezett e helyre – viszonzá Don Quijote – megérkezte óta pedig annyi rendkivüli esemény történt itt, hogy azóta rá sem értem vele a magam ügyeiről beszélni.

– Nagyságod fegyvernöke – folytatá most a borbély, a ki megigérte Sanchonak, hogy tisztára mossa gazdája előtt a tobosói út megszakasztásáért – Sancho Panza Tobosoba vitt valamely fontos levelet. Utközbe beszólott hozzánk is s szívreható előadásából értesültünk mind arról, hogy távozása óta mennyi hőstettet vitt nagyságod végbe, mind arról, hogy igazi lovaghoz méltón, most mennyire elment az esze, hogyan őrjöng e vadonban s milyen szörnyüséges bukfenczeket hány, bolondsága nagyobb bizonysága okáért. Meghallani e rém-híreket, nagyságodat szívünkből megszánni, s azonnal elhatározni, hogy kerüljön életünkbe bár, mi felkeressük nagyságodat s ha csak lehet megvígasztaljuk s maga kimélésére kérjük: ez mind egy pillanat műve volt, a mit aztán rögtön végre is hajtottunk. Jöttünk Sancho Panza utasítása nyomán s Istennek hála, hogy jövetelünk nem történt hiába, hanem csakugyan megláthattuk nagyságodat, még pedig sokkal épebben, semmint reménylettük.

– És sokkal fontosabb utban, semmint még csak tegnap akár én magam is gondolni mertem volna – jegyzé meg Don Quijote. Fogadják, uraim, szíves részvétökért forró köszönetemet, s azon kijelentésemet, hogy én is kimondhatatlanul örvendek, hogy utunknak legalább azon részén, melyen együtt haladunk, önök kedves társaságát élvezhetem.

S azzal néhány szóban, de igen büszke magatartással elmondta, hogy ő jelenleg Micomiconba készül, a hová ezen magasságos úrnő vezeti.

– Oh, hisz akkor egész hazáig együtt megyünk! – kiáltá fel a lelkész örömmel.

– Mert ugy-e a mi falunkon kell magosságodnak átmennie – vette át a szót a borbély – s onnan aztán Carthagena felé folytatja útját, a hol kinálkozó alkalommal hajóra szállhat s ha a szél kedvező lesz, a tenger csendes és vihartalan, nem sokkal kevesebb mint kilencz esztendő alatt ott lehet a nagy Meona, akarom mondani Meotis tavánál, a mely mintegy száz napi járó földre van az említett országtól.

– Uraságod csalódik – viszonzá Dorottya királykisasszony – mert nincs még két esztendeje sem, hogy hazulról eltávoztam, s igazán mondhatom az idő sohasem kedvezett, mindazáltal még is elértem azt, a mit annyira óhajtottam látni, tudniillik señor Don Quijote de la Manchát, a kinek hírét azonnal meghallottam mihelyt a spanyol földre léptem s ez a hír arra össztönzött, hogy nyomban fölkeressem s magamat udvariasságába ajánljam s az ő győzhetetlen karjának hősiségére bízzam igazságos ügyemet.

– Ne tovább, ne tovább, fenséges herczegné! – szóla közbe Don Quijote – én ellensége vagyok minden hízelgésnek. S bárha ez az elismerés nem hízelgés is, mégis csak sérti az én füleimet, én egyedül annyit mondhatok s igérhetek, kegyes úrnő, hogy akár legyen bátorságom akár se, azt, a mi megvan kész vagyok egész éltem szakadtáig magasságod szolgálatára felajánlani. Ezzel tartozom a szükségben szenvedőnek, ezt követeli s parancsolja lovag tisztem, mely épen azt rendeli, hogy a sanyargatottakat gyámolítsam s a gonosztévőket üldözzem, sőt irtsam a földszinéről.

– Ejnye, be kár tehát, – mondá most a borbély, a ki leczkét akart tartani Don Quijotenak – hogy azt a bolondot ki nem kergette nagyságod legalább ebből az országból, a ki a mi utazásunkat olyan bizonytalanná s olyan aggodalmassá tette.

– S ki volt az? – kérdé Don Quijote lovagias felgerjedéssel.

– Valami eszeveszett kóborló – folytatá a ravasz támadó – a ki elég balgatag volt egy csoport gályára kisért fegyenczet, czégéres gazembereket méltán reájok vert lánczaikból felszabadítani. Bizonyosan czimboraságban állt velök, máskülönben ilyen gonoszságot nem lehetett volna végrehajtani. Ezek a rablók azóta itt csatangolnak a vidéken, különösen valami Gines de Pasamonte egészen járhatatlanokká teszi az utakat, mert kifoszt, megrabol mindenkit, a kivel uton-utfélen szembe találkozik. Egész utunkon rettegnünk kellett tőle, s mi tagadás, pokolra kivántuk azt a hóbortos bolondot, a ki ezt az akasztófavirágot megérdemlett büntetése alól felszabadította s általa annyi ártatlan és becsületes ember nyugodalmát elrabolta.

A lovag minden szónál mássá meg mássá változott szinében. Egy világért sem merte volna bevallani, hogy azoknak a derék ficzkóknak ő volt a szabadítója.

Sancho Panza azonban, mihelyt a Gines de Pasamonte nevét említeni hallá, ugyanazon fájdalmat érzé egész erővel megujulni szívében, mely akkor hatotta át kebelét, mikor szamarának veszteségét észrevette, mely szomorú esemény felől azt sugta neki valami, hogy abba is a nevezett rabló van belekeveredve; nem is állhatta meg, hogy haragja és fájdalma megujuló rohamában igy ne szóljon:

– Ne fakadjon ki azon szabadító ellen oly keservesen, Miklós mester, mert az bizony senki más nem volt, mint az én tisztelt gazdám, Don Quijote de la Mancha. Eleget mondtam neki, jól meggondolja mit cselekszik, s hogy öreg hiba lesz azokat szabadítani meg, a kiket semmirevaló gazságok juttatott a gályára.

– Te oktondi! – förmedt rá Don Quijote – szabad is a kóbor lovagnak azzal törődnie, hogy előbb fütesse-kutassa, valjon azok a szorongatottak, lánczra vertek és elnyomottak, a kikkel útközben találkozik, hibáik vagy szerencsétlenségök folytán jutottak-e ilyen állapotra? Neki csak az a kötelessége, hogy gyámolításukra siessen mint szükségben szenvedőknek s figyelmét kinaikra fordítsa, nem pedig gonoszságukra. Én elégedetlen és boldogtalan emberek egész csapatával találkoztam, s azt tettem velök, a mit a lovagrend törvényei követelnek. A ki pedig ezen cselekedetemet roszallaná, annak azt mondom, hogy a lovagság dolgához semmit sem ért, s hazudik mint valami sehonnai bitang, a mit kardommal is kész vagyok a lehető legérthetőbben bizonyítani.

S a mint ezt kimondta, lábát feszesen megveté a kengyelben, a vas süveget arczába nyomta, mert a borbélytányért a gályarabokkal való veszedelmes találkozás óta a nyeregkápára akasztva hordta, s dárdáját egyszerre támadásra feszíté hóna alatt.

Dorottya még valami kellemetlen összeütközéstől tartott a csintalan borbély s a tréfát nem értő szenvedélyes lovag közt, miért is a baj elhárítására azonnal így szólott:

– Ne feledje lovag úr a nekem tett igéretet, a mely szerint az én ügyem végezése előtt tilalmas egyéb kalandba keverednie, bármily sürgős legyen is az. Azért tehát csillapítsa le nagyságod e felgerjedést, mert ha ezen tisztelt utitársunk tudja, hogy ez a hatalmas kar volt az, mely a gályarabokat megszabadította, bizonynyal inkább háromszor a szájára üt s ugyanannyiszor a nyelvébe harap vala, semhogy csak egyetlen egy olyan szócskát is kiejtsen, mely nagyságodat annyira felharagíthatá.

– Akár megesküdjem rá – mondá a borbély – készebb lettem volna leharapni a fele bajuszomat.

– Lecsendesülök, kegyelmes asszonyom, – szólt Don Quijote – és elfojtom méltó haragomat, mely szívemben már-már felviharzott s nyugodtan és békén folytatom utamat, míg adott szavamat be nem váltottam. Hanem ezen engedelmes feltételem viszonzásáúl szabad-e azért esedeznem, mondja el nagyságod, ha nagyon terhére nem esik: milyen bánat keseríti; hányan vannak, kik és mik azok, a kiken kegyelmességedért nekem jogos, kielégitő és teljes boszút kell állanom?

– A legnagyobb készséggel megteszem – felelt Dorottya – ha panaszom és keservem nagyságodat nem untatják.

– Semmi esetre sem, kegyelmes asszonyom – bizonyítá Don Quijote; – mire aztán Dorottya így válaszolt:

– Akkor tehát kérem önöket, figyeljenek.

Mind oda tolakodtak közelébe, Dorottya pedig kényelmesen elhelyezkedvén a nyeregben, egyet-kettőt köhintett, s egyéb ilyes előkészületek után, igen sok ügyességgel így fogott hozzá az elbeszéléshez.

– Mindenek előtt azt kell megtudniok, uraim, hogy nevem… Itt azonban elakadt egy-két pillanatra, mert hirtelenében elfelejtette, hogy milyen névre is van ő elbérmálva.

Don Fernando mindjárt sejté a dolog bibéjét s nem is késett a hibát e szavakkal ütni helyre:

– Nem is lehet csodálni, kegyelmes asszonyom, hogy balsorsa elbeszélésinél magasságod megzavarodjék és kiessék sodrából, mert az ilyen szerencsétlenség rendesen olyan, hogy akár hány esetben még emlékező tehetségétől is megfosztja azt, a kire alásujtott, annyira, hogy az ember még a saját nevét is elfelejti. Ugyan ez esett meg felségeden is, a kinek alig jut eszébe, hogy Micomicona herczegasszonynak hívják, és törvényes örököse a nagy Micomicona birodalomnak. Ezzel a kis utbaigazitással most már könnyü szerrel visszaidézheti nagyságod megbántott emlékező tehetségébe mind azt, a mit előttünk feltárni szándékozik.

– Tökéletes igaz – viszonzá Dorottya – s már ezután úgy hiszem, nem lesz többé szükségem semmi ujabb figyelmeztetésre s elejétől fogva el tudom mondani igaz történetemet. Ez pedig így hangzik. Atyám, kit a bölcs Tinacrionak neveztek, mélyen be volt avatva a büvészet mesterségébe, s tudománya által az esett értésire, hogy anyám, a kit Jaramilla királynőnek hívtak, előbb fog meghalni férjénél, azonban ő utána nemsokára néki is meg kell vállnia az élettől s én atyátlan és anyátlan árva maradok. Mindazáltal úgy nyilatkozott, hogy ez távolról sem busítja annyira, mint egy másik egészen bizonyosan tudott körülmény, hogy egy roppant óriás, a majdnem birodalmunk tőszomszédságában fekvő sziget ura, kit a mord-nézésü Pandafiladonak neveztek, – a kiről ország-világ tudja, hogy bárha szemei egészen a magok helyén vannak, s nem ferdék, még is mindig keresztbe néz, mintha kancsal volna, a mit csupa ravaszságból tesz, hogy megrettentsen és elrémítsen mindenkit, a kire csak rátekint – atyám, mondom, tudta, hogy ez az óriás, mihelyt árvaságra jutásomról értesül, nagy hatalommal ráüt országomra s nem hágy birtokomban semmit, még csak a legkisebb falucskát sem, a hol megvonúlhassak. Igaz ugyan, hogy mind e gyötrelmet és szerencsétlenséget kikerűlhetném, ha hozzá nőül megyek, de – a mint atyám jól tudta – én soha nem adnám beleegyezésemet ily egyenetlen házasságba: s ebben atyámnak teljesen igaza is volt, mert soha eszem ágába sem jutott, hogy hozzá menjek akár ehhez, akár mely más óriáshoz, ha még akkora és még oly izmos volna is. Atyám azt is szívemre kötötte, hogy ha majd az ő halála után látom, hogy Pandafilando rá akar már törni birodalmamra, semmi szín alatt se készülődjem védelemre, a mi vesztemre lenne, hanem adjam át neki önként az országot, csak így menthetem meg a haláltól és a teljes megsemmisüléstől jó és hűséges alattvalóimat, különben is lehetetlen lévén az óriás ördöngös hatalmának ellenállanom; inkább keljek azonnal utra néhányad magammal Spanyolország felé s ott fogom megtalálni bajaim orvoslását, mert lesz ott egy kóbor lovag, a kinek híre ez időtájt az egész országot eltölti s a kit Don Quijote de la Manchának neveznek. Minden úgy történt eddigelé, a mint atyám megjövendölte. Ebből, s a nagyságoddal való szerencsés találkozásból azt következtetem, hogy most már egészen bizonyos lehetek összes birodalmam visszanyerése felől. Nagyságod, udvariassága és nagylelküsége ösztönzésére megigérte, hogy követni fog, a hová csak vezetem; én pedig sehová máshova nem vezetem, mint egyenesen szembe a mord-nézésü Pandafilandoval, hogy foszsza ezt meg életétől, s adja vissza nékem mind azt, mit amaz óriás jogtalanúl bitorol. S mind ennek pontról-pontra így kell megtörténnie, mert jó atyám a bölcs Tinacrio így jövendölte meg. Ugyancsak ő hagyta meg irásban azt is, kaldeus vagy görög nyelven, úgy hogy én el sem tudom olvasni, hogy ha ez a megjósolt lovag az óriás lenyakazása után engem nőül akarna venni, én minden ellenmondás nélkül azonnal menjek hozzá törvényes hitvesül s országom birtokát saját személyemmel egyetemben juttassam az ő kezeibe.

– Nos, mit mondasz mindezekhez, Sancho barátom? – jegyzé meg erre Don Quijote, érted-e miről van szó? Nem megmondtam-e? Ugy-e hogy van már ország, a melyen uralkodjunk és királynő, a kit nőül vegyünk?

– Szent egy igaz! – kiálta fel Sancho Panza – s mindjárt fel kellene kötni a legelső fára azt a kóbor lovagot, a ki meg nem akarná hallgatni ennek az üldözött király kisasszonynak minden kérését. Nyiszszantsuk el annak a semmirekellő Pandahiladonak a gégéjét s aztán üljünk bele a fejedelmi uraságba!

S azzal, rendkivüli örömében két bakugrást tett a levegőbe, s bokáját összeütötte, majd odaszaladt Dorottya elé, megfogta az öszvér kantárját, megállította, letérdelt a királyi sarjadék előtt, s rimánkodva kérte, engedje meg, hadd csókoljon neki kezet annak jeléül, hogy elfogadja asszonyának s királynőjének.

Az ott lévők közül ki tudta volna megállani, hogy ne nevessen az úr hóbortosságán s a szolga együgyűségén?

Dorottya csakugyan csókra nyujtá kezét s megigérte Sanchonak, hogy nagy urrá teszi birodalmában, mihelyest az ég kegyelme megengedi, hogy azt ujra visszanyerhesse és birhassa. Sancho erre megint olyan szavakban mondott köszönetet, hogy a hallgatók majd megpukkadtak nevettökben.

– Idáig tart az én történetem, uraim – folytatá azután Dorottya. – S még csak azt az egyet kell hozzátennem, hogy bárha igen nagy számú népet hoztam is el magammal kiséretem gyanánt, mindnyájából csak ezen egyetlen hű udvarmesterem maradt, ki árnyékom gyanánt kiséri lépteimet; a többi mind a tengerbe veszett egy rémitő zivatar alkalmával, mely a tengerpart közelében ért bennünket. Ő meg én egy egy deszkaszálon jutottunk csodamódon a szárazra s valóban a mint észre is veheték önök, az én egész életem folyása csodálatos és titokszerű. S ha talán elmondásában imitt-amott hosszadalmas voltam, vagy egyet s mást elvétettem volna, tulajdonítsák ezt annak, mint történetem elején udvarmesterem megjegyezte, hogy a folytonos és rendkivüli viszontagságok még emlékező tehetségétől is megfosztják azt, ki ezeket szenvedni kénytelen.

– Engemet nem fognak megfosztani az enyimtől, óh magasságos és felséges urnő, – mondá Don Quijote – bár mennyit, bármily nagyokat és soha nem látottakat kelljen is kiállanom felséged szolgálatában. És most ujra megerősítem előbb tett igéretemet, és esküt is teszek rá, hogy kész vagyok követni felségedet egész a világ végére, mig kevély ellenségével szembe nem szállhatok, a kinek dölyfös fejét, a mint hiszem, isten és saját karom segítségével porba fogom gördíteni! S ha annak fejét levágtam, s felségedet országának békés birhatásába visszahelyeztem: teljes szabadságában álland magas személye felől tetszése és kivánsága szerint rendelkezni, mert valameddig Dulcinea él, – s pedig éljen örökké! – addig én nekem más menyasszony kezére még csak gondolnom sem lehetséges!

Sancho, a ki ezen lemondással egyszerre füstbe mentnek gondolta kecsegtető egész uraságát, oly rosz néven vette urának ezen utósó szavait, hogy megfeledkezve minden illedelemről, egész haraggal kiáltott rá urára:

– Becsületem szentségére mondom, señor Don Quijote, nagyságodnak csakugyan elment az esze! Hogyan, de hát lehetséges-e hogy csak egy pillanatig is habozzék nőül venni ezt a felséges királyi herczegasszonyt?! Hát azt hiszi nagyságod, hogy minden bokorban terem ilyen szerencse mint a milyen most kinálkozik? És mindezt azért a toprongyos Dulcineaért! Azért, a ki ennek a királyi herczegkisasszonynak még csak czipő-talpa se lehetne! Akkor ugyan soha napján lesz ám az enyim az a várva várt grófság, ha nagyságod ily kötözködő. Vegye el, vegye el ebben a nyomban ezt a herczegasszonyt, ördög teremtette, s fogadja el azt a királyságot, a mi az égből pottyant a markába s ha királylyá lett, tegyen meg engem gróffá vagy helytartóvá, más különben elviheti az ördög az egész mesterséget!

Mikor Don Quijote hallá, hogy ilyen szidalmakat szórnak az ő Dulcineája ellen: neki sem kellett több, hanem fogta a dárdát s egy hangot se szólva, olyat ütött vele Sanchora, hogy az abban a nyomban hanyatt terült a földön. S ha Dorottya föl nem kiált, hogy rá ne üssön többet, kétségkivül azonnal életét vette volna.

– Azt gondolod talán – rivallt ekkor a lovag kis idő mulva Sanchora – otromba paraszt, hogy én majd mindig csak tétlenül összedugom a kezemet, te mindig szabadon sértegethetsz s én majd mindig csak megbocsátok? Ezt ugyan ne gondold, alávaló gazember, ki csakugyan az vagy, mert azt merészléd rágalmazni, a kinek fenséges magasságát te még csak fel sem tudod fogni ebihal szemeiddel! Mondsza csak, viperanyelvü tökfilkó, ugyan mit gondolsz, ki nyerte vissza azt az országot, ki vágta le amaz óriás fejét s ki tett téged gróffá vagy helytartóvá (mert mindezt olybá veheted mintha már is megtörtént volna) nemde nem Dulcinea hatalma-e, a ki dicső tetteinek eszközéül az én karomat választotta? Ő bennem küzd és bennem győz, én ő nélküle semmi vagyok. S te, oh alávaló, silány rágalmazó te, hogy lehetsz olyan háladatlan, hogy alig emeltelek fel a porból a néked adott ezen nagy úri méltóságra, te már is szidalommal illeted azt, kinek a nagy jótéteményt köszönheted!

Sancho még sem volt egészen annyira odáig, hogy ura minden szavát meg ne hallotta volna, a miért is meglehetős gyorsan feltápászkodott, odahuzódott Dorottya paripája mögé s innen mondá urának:

– Ugyan mondja meg nagy uram, ha nagyságod semmikép sem akarja elvenni ezt a magas herczegasszonyt, megkaphatja e akkor az ő országát? Ha meg ezt meg nem kaphatja, ugyan micsoda kegyelmet tudna osztogatni a semmiből? Ki adhat csak egy falat kenyeret is az üres tarisznyából? Lássa ez fájt ám nekem olyan nagyon, hogy talán többet is mondtam mint a mennyit szabad lett volna; de fájdalmas felgerjedésemben tettem, a mint hogy nagyságod is abban tehette azt, hogy úgy a nyakam közé sózott azzal a hegyes végü fakanállal, hogy majd letörött bele a derekam.

Dorottya, meg a többiek is kérlelék Don Quijotét, bocsásson meg a meggondolatlan fegyverhordozónak, a kinek nem a szíve rosz, csak a szája szokott néha-néha eljárni. Don Quijote végre lecsillapult, s hajlandónak látszott Sanchonak megbocsátani.

– Kegyelmed pedig, Sancho – mondá ekkor Dorottya – rögtön menjen oda urához, csókoljon kezet neki, kérjen tőle bocsánatot s mától fogva legyen óvatosabb mind a dicsérésben mind a megszólásban. Toboso kisasszony ellen pedig egy rosz szót se merjen szólani, kit ugyan nincs szerencsém személyesen ismerni, de a kinek kész szolgálója vagyok. Bizzék az istenben, s akkor ne féljen, hogy ne legyen olyan állása, melyből herczegi módon meg ne élhetne.

Sancho lehorgasztotta fejét, urának kezét kérte, a ki ünnepélyes komolysággal nyujtotta oda, s miután Sancho megcsókolta, ura pedig megáldá a fegyvernököt megbocsátása jeléül: egyszersmind azt is mondá neki, menjenek kissé előbbre, mert egy pár kérdést akarna intézni hozzá s igen fontos dolgokat kivánna vele megbeszélni.

Sancho engedelmeskedett s így ők ketten, a többiektől külön válva, valami kevéssel elébbre nyomultak, mikor aztán Don Quijote így szólott:

– Mióta visszatértél, nem volt sem időm, sem alkalmam, hogy körülményesen kikérdezzelek mind az üzenet felől, melyet vittél, mind a felelet felől, melyet hoztál. Most azonban van egy kevés időnk a beszélgetésre, én tehát kérdezősködni szeretnék.

– Csak kérdezzen nagyságod – viszonzá Sancho – én pedig felelek, a mi igaz s a mi kötelességem.