XVIII. FEJEZET.

Hogyan járt el küldetésében Sancho Panza.

A levélvivő fegyvernök sok botorkálás s kalandozás után végre valahára kijutott a Sierra Morena rengetegéből, s a mint a síkra ért, megindult valamerre Toboso felé. Másodnap azonban ismerős tájék merűlt fel szemei előtt. Vendéglő, magas kőfallal kerítve; nézte, nézte mindegyre jobban, végre ráismert, hogy ez ugyanaz a balzsamos fogadó, a hol ama nevezetes éjen oly hatalmasan megrakták őket s őt még ráadásul a levegőbe is fellódítgatták.

Éhes volt kegyetlenül; napok óta nem evett egy falat főtt ételt. Bemenni se mert, félve attól, hogy ráismernek s talán megint megtapogatják az oldalát ott, a hol a multkor még elmulasztották. Ezen kétségekkel tusakodott magában, bemenjen-e vagy ne menjen, midőn egy egészen váratlan esemény szakasztotta egyszerre ketté bizonytalansága tovább szövődését.

Két férfiú lépett ki ugyanis a fogadóból, a kik a tájékon szerteszét tekintettek, mintha az utat kémlelnék. A mint a magas, hosszú lovon a gömbölyü, potrohos kis csatlóst megpillantották: látszék, hogy szóltak egymásnak valamit, majd még jobban szemügyre vették, s aztán az egyik mindjárt oda kiálta:

– Holla, Sancho Panza, hová atyafi?

Sancho úgy megijedt neve hallatára, hogy majd hanyatt esett Rocinanteról. Képzeletében már a lepedőt is látta, a melybe majd ismét belefektetik, hogy aztán ujra röpitsék szárny nélkül. Ebben azonban ez alkalommal nagyon csalódott, mert épen nem roszakaratú ellenséggel, hanem gazdája legjobb indulatú két jó barátjával, a falubeli lelkészszel és Miklós mesterrel, a borbélylyal áll szemközt. Ezen örvendetes esemény láttára nagyobb teher esett le a szivéről, mint az egész Sierra Morena kőszirtjeinek súlya összevéve. Mihelyt ezen sejtelem valóságáról meggyőződött, tüstént odarugtatott hozzájok, leugrott Rocinantérol s örömében, majdhogy sirva nem fakadva ezt kérdezé:

– De hát mit keres itt tisztelendő atyaságod, meg Miklós mester ezen a vidéken?

– Két szökevényt – viszonzá a lelkész jóindulatú mosolygással, – a kik egyikét Don Quijotenak, másikát meg Sancho Panzának hivják. Az egyiket hálaistennek ime megtaláltuk, de hát a másik hol van?

Sancho Panza erre hegyiről tövire elmondta Don Quijote utóbb viselt dolgait, a mik a Sierra Morenába való elvonulást tették tanácsossá, hol azonban ura a lovagrend törvénye szerint egy időre kissé megbolondult, s ott kell nekie őrjöngenie míg Señora Dulcinea del Toboso meg nem engedi, sőt meg nem parancsolja, hogy megint eszére térjen.

A két férfiúnak – a kik csakugyan Don Quijote keresésére indultak, – szemök, szájok elállt ezen tenger ostobaság hallatára. Alig tudták magokat összeszedni, s alig tudtak Sanchotól mit kérdezni.

– Tehát Señora Dulcinea del Tobosot kéri – mondá végre a lelkész – az parancsolja meg, hogy eszére térjen?

– Igen bizony – viszonzá Sancho Panza – s én viszem hozzá ezt a levelet.

S azzal kebelébe nyult, hogy a könyvecskét elékeresse; de nem találta s nem is találhatá még ha mind a mai napig keresné is, mert a jegyzékkönyvecske a nagy készülődés közepette szépségesen ott maradt Don Quijotenál.

Látva már most Sancho, hogy semmikép se tudja megtalálni, ábrázata egészen halálnak vált, s jobbra-balra forgott nagy gyorsasággal, folytonosan keresgélve; arról kelle azonban végre is meggyőződnie, hogy a könyv csakugyan elveszett. Ekkor aztán mind a tiz körmével neki esett a szakállának, tépte, marta magát s közbe-közbe öklével nagyokat ütött homlokára.

– Mi baja az istenért? – kiálta fel a borbély – talán a kóbor fegyverhordozóknak is az a kötelességök, hogy megbolonduljanak?

– Mi a bajom? – kiáltá viszont Sancho is majd nem kétségbeesve – hát az a bajom, hogy egy szuszszal elvesztettem három olyan szamárcsikót, melyek közül egy-egy többet ért egy várkastélynál!

– Hogyan értsük ezt? – kérdé a borbély.

– Elvesztettem azt a jegyzékkönyvet – viszonzá Sancho, – melybe a Dulcineanak szóló levél bele volt irva, de bele volt irva uramnak még egy sokkal fontosabb váltója is, melyben unokahugának meghagyja, hogy nekem három szamárcsikót szolgáltasson át abból a négy vagy ötből, melyek nála otthon vannak.

S ezzel elmondá, hogyan vesztette el szürkéjét.

A lelkész megvigasztalá, azt mondván neki, mihelyest urát megtalálják, ő magára vállalja, hogy azzal ujra kiállíttassa a váltót, még pedig olyan papiroson, a mint illik és szokás, mert a jegyzékkönyvecskékbe irt váltók nem érvényesek és az ilyeneket nem kötelesség kifizetni.

Ezen aztán Sancho megnyugodott s azt modá, ha ez igy van: akkor nem sokat törődik azzal, hogy a Dulcineának szóló levelet elvesztette, úgy is majdnem szóról-szóra tudja könyvnélkül s ekkép leirathatja, a hol és a mikor csak akarja.

– Mondja el tehát, Sancho barátom – szólt a borbély – hadd irjuk le rögtön.

Sancho elkezdte a fejét vakarni, hogy a levél szavait eszébe juttassa; majd egyik lábára állt, majd a másikra; most a földre nézett, aztán meg föl az égre s már ujja bötykének majd felét elrágta, míg a szavaira várakozók már-már türelmöket veszték; végre, nagy sokára ezt nyögte ki:

– Isten engem, tisztelendő lelkész úr, vigye az ördög azt a levelet, ha én eszembe tudom juttatni; annyit tudok hogy így kezdődött:

„Nagyságos és vénséges Señora.“

– Nem vénséges – jegyzé meg a borbély, – ki az ördög irna olyan bolondot? Bizonyosan fenséges vagy felséges.

– Az az, hogy a part üsse meg! – viszonzá Sancho – azután pedig össze-vissza zagyvált benne heted–havat a sok jó egészségről és betegségről, a mit neki kivánt s a mivel az egész levél tele volt, míg utoljára is azzal fejezte be: alázatos szegény szolgája a Búsképű lovag.

Sancho Panzának kitűnő emlékező tehetségén a két utas nem kevéssé mulatott, dicsérték is nagyon ügyességét, s a levelet még kétszer-háromszor elmondatták vele, hogy ők is megtanulhassák könyv nélkül s majd annak idejében papirra tehessék. Sancho el is mondta készségesen, csakhogy persze minden ujabb alkalommal új meg új sületlenségeket toldott hozzá, a mik azonban a magok furcsaságánál fogva, kétségkívűl igen mulatságosak voltak.

Sancho elbeszéléséből egyébiránt azt is megértették, hogy Don Quijote micsoda bohó igérettel, a sziget kormányzóságának kecsegtető reményével birta rá Sanchot a kalandozásra, de kivették egyszersmind azt is, hogy Sancho ezt egészen komolynak, igaznak s lehetségesnek tartja. Látva ezt, fárasztani sem akarták magokat most azzal, hogy e badar igéret lehetetlenségét szavakkal bebizonyítsák előtte; első teendőjöknek azt tartották, hogy Don Quijotét tudják valami módon kicsalni utóbb még igazán veszedelmessé válható helyzetéből, a melybe hóbortossága sodorta.

– Uramat a hegységből kicsalni? – kérdé Sancho, – de hiszen abból semmisem lesz! Nem megy az egy tapodtat se onnét, míg én Tobosoból választ nem hozok!

– Dehogy is nem – viszonzá a borbély, – jőjjön be velünk a fogadóba Sancho; falatozzunk együtt s majd evésközben kitaláljuk valahogyan módját, hogyan csaljuk ki a rengetegből.

– Ments isten, hogy én ide bemenjek! – mondá Sancho – a kóbor lovagok fegyvernökeinek rettenetesen tiltva van, hogy vendéglőkbe szálljanak, ha levelet visznek. Csak arra kérem uraságtokat, küldjenek ki ide a mezőre valami kis ebédet, mert mi türés-tagadás, nálam bizony már nagyon delet harangoznak.

A gonosz csont nem akarta bevallani, miért vonakodik annyira e fogadótól.

– Sajnálom, hogy Sancho be nem jön – jegyzé meg erre a borbély nagyon komolyan – no de, ő tudja mi a kötelessége. Mindenesetre rögtön küldünk ki ebédet; mi pedig odabent bebocsátást kérünk Micomicona herczegkisasszonyhoz, a ki bizonyosan be is bocsát bennünket, ha meghallja mily jó hirt hoztunk.

Ezen szavakra nem csak Sancho Panza tátotta el szemit száját csodálkozásában, hanem még a lelkész is olyan bámuló arczkifejezéssel nézett Miklós mesterre, melyből világosan ki lehetett venni, ő sem érti szavait. Valami különös furfangosság lehetett azokban. Nehogy pedig e furfangosságot a netalán nyomban hozzá intézendő kérdések elárulják s lappangó tervét s szándékát meghiúsítsák: a borbély illedelmesen karonfogta a lelkészt, szemével hallgatást intett neki, s azután befelé vezeté a vendéglőbe.

– Hm – mondá Sancho Panza, mikor egyedűl maradt – Micomicona herczegkisasszony? Ki lehet az a Micomicona herczegkisasszony?

A lelkész talán ugyan e pillanatban épen ezen kérdést intézte már a kapun belől a borbélyhoz e szavakban:

– Mondhatom, kedves komám uram, nagyon kiváncsivá tett ama nyilatkozatával. Kicsoda az a Micomicona herczegkisasszony?

– Egy terv villant meg az agyamban, tisztelendő komám uram – viszonzá Miklós mester – a melytől igen sok jót várok szándékunk szerencsés kivitelére. Jerünk szobánkba, azonnal elmondom.

– Igazán kiváncsi vagyok hallani – mondá a lelkész.

Először Sanchonak rendeltek s küldettek ki valami ebédet, azután elvonultak a vendégszobába, melyben elszállásolva voltak, s ott főzték ki azon tervet, melynek sükeréről a következő fejezetben akarunk szólani.