XXII. FEJEZET.

Don Quijotenak és Sancho Panzának váratlanul nagyon meggyülik a bajok.

Másnap reggelre volt az indulás elhatározva, Micomiconország felé.

Az utitársaság fölkelt s fel is öltözött már, sőt Sancho épen az istállóba ment, hogy a nagy utra Rocinantet és a maga kedves szamarát fölnyergelje, midőn az ellenséges sors úgy akarta, hogy ép e perczben vetődjék oda a fogadóba az a borbély, a kitől Don Quijote a Mambrin sisakját, Sancho Panza pedig a szamár sallangos szerszámát vette el, melyet aztán a magáénak odaadásával akart némileg kárpótolni. A mint ez a megkárosított borbély az ő szürkéjét az istállóba vezette, megpillantotta Sancho Panzát, a ki épen a szamár-nyerget ígazítgatta. Mihelyt meglátta azonnal ráismert s abban a nyomban nagy hatalmasan rátámadt e szavakkal:

– Csakhogy megvagy, akasztófavirág! Ide a tányérommal, a nyergemmel, ide vele mindennel, a mit elraboltál!

A mint Sanchonak azt kellett tapasztalnia, hogy ilyen váratlanúl megtámadják, s hallania, milyen szidalmakat szórnak ellene: egyik kezével megragadta a szamárnyerget, a másikkal pedig úgy képen teremtette a borbélyt, hogy egyszerre eleredt az orravére. Hanem azért a borbély csak nem eresztette el a zsákmányt, melyet a nyeregben ejtett, sőt ellenkezőleg oly lármát csapott, hogy a fogadó összes népsége, házbeliek és vendégek mind oda futottak a nagy tusa és viaskodás csodájára.

– Ide, ide, a király és a törvény nevében! – kiáltá a borbély – én vissza akarom venni a mi az enyim, s ez a rabló, ez az útonálló még életemtől is megfosztana!

– Hazudsz! – viszonzá Sancho – nem vagyok én útonálló; ezt a zsákmányt az én gazdám Don Quijote becsületes harczban ejtette.

Don Quijote már ekkor szintén ott volt, s nagy örömmel szemlélte, mily derekasan helyt áll az ő fegyvernöke védelemben és támadásban egyaránt; ettől fogva úgy tartotta, hogy csakugyan ember a gáton, s fel is tette magában, hogy a legelső kínálkozó alkalommal mindjárt lovaggá üti, mert meg volt győződve róla, nem válik a lovagrendnek szégyenére.

A borbély a tusakodás folytában egyebek közt ezt is mondotta:

– Olyan igaz, uraim, hogy ez a nyereg az enyim, mint hogy most reggel van s nem éjszaka; úgy ismerem, mintha tulajdon magam készítettem volna, s itt a szamaram az istállóban, az legyen a bizonyságom, hogy nem hazudtam. Tessék felpróbálni rá, s gazember legyek, ha nem úgy áll rajta, mintha csak ráöntötték volna! S mi több, ugyanaz nap, mikor ettől megfosztottak, elvették még egy ujdonatúj réztányéromat is, a melyből még soha sem szappanoztam s a mely egy talléromba került.

De már erre Don Quijote sem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon, a miért is a két versenygő közé lépvén, őket egymástól elválasztotta, a nyerget a földre lökte, hogy szem előtt legyen, mig az igazság kiderül, s ily szavakra nyitotta ajkait:

– Hogy nagyságtok tisztán és világosan beláthassák, mennyire téved ez a jó fegyvernök, mikor réztányérnak mondja azt, a mi volt, és most is és mindörökre Mambrin sisakja lesz, melyet én becsületes párbajban vettem el tőle, s ez által jogos és törvényes módon tettem tulajdonommá. A nyereg ügyébe nem avatkozom, erről csak annyit tudok mondani, hogy fegyvernököm Sancho engedelmet kért rá, hogy e legyőzött pulyának nyeregszerszámát elvehesse s azzal tulajdon barmát ékesítse; ezt én megengedtem neki, ő tehát a kivánt tárgyat el is vette; hanem hogy a lószerszám hogyan változott szamárnyereggé, arra egyéb okot nem tudok felhozni annál, hogy az ilyen átváltozás igen gyakori szokott lenni a kóbor lovagság életében. Nagyobb bizonyság okáért tehát szaladj, fiam Sancho, s hozd ide frissen azt a sisakot, melyet ez a jó ember réztányérnak állít.

– No már uram, – viszonzá Sancho inkább súgva, mint fenszóval – ha a mi igazságunk mellett nem tudunk egyebet felhozni, mint azt a Mambrin sisakját, akkor csakugyan rosz lábon áll a szénánk!

– Tedd, a mit parancsoltam, – felelt Don Quijote – talán csak nem lesz ebben a várban minden tárgy varázslat által elváltoztatva?

Sancho tehát elment a borbélytányérért, oda hozta s mihelyt Don Quijote megpillantá, azonnal átvette tőle s igy szóla:

– Itéljenek nagyságtok magok, milyen vakmerőség kell ahhoz, hogy ez a ficzkó tányérnak állítsa ezt, nem pedig sisaknak, a mint én mondom. S esküszöm azon lovagrend törvényeire, a melyhez tartozom, ez volt az a sisak, melyet tőle elhódítottam, s azóta sem hozzá nem toldottam semmit, sem belőle semmit el nem vettem.

– Szent igaz, – erősíté Sancho is – mert azóta, mikor uram elnyerte, mind e mai napig mindössze csak egyetlen egy küzdelemben használta, tudniillik akkor, a mikor azokat a szerencsétlen rabokat megszabadította; s ha akkor ez a tányérsisak nincs, ugyancsak pórul járhatott volna, mert annál a komediánál úgy húllott a kő, mint a jégeső.

– Nos, uraim, – mondá a borbély – mit mondanak nagyságtok ahhoz, hogy ezek a tisztes férfiak még mindegyre azt erősítik, hogy ez sisak, nem pedig réztányér?

– S a ki ellenkezőt állít – pattant fel Don Quijote – annak, ha lovag, megmutatom, hogy hazudik, és ha szolga, meg, hogy hazudik ezerszer is!

A mi borbélyunk, a ki szemtanuja volt az egész jelenetnek, jól ismervén Don Quijote bogarát s tartva attól, ha nem a lovagnak adnak igazat, hevességében igen komolylyá teheti az összeütközést, Don Quijote javára akarta a vitát eldönteni, a miért is igy szóla a másik borbélyhoz:

– Tisztelt borbély úr, vagy nem is tudom, kihez van szerencsém, mindenekelőtt azt kell tudatnom önnel, hogy én is uraságod mesterségét folytatom s több húsz esztendejénél, mióta a chirurgiából a vizsgálatot letettem; ismerem is a borbélymesterség minden eszközét egyetlen egy szálig. Hanem ifjú koromban katona is voltam s igen jól tudom, mi a sisak, mi a vassüveg és mi a rostélyzott sisak, s ismerek sok más egyéb, a katonaság körébe eső dolgot, főleg a mi a fegyverzethez tartozik. Ennek folytán, bárha tisztelet annak, a ki jobban tudja, s kész leszek mindig meghajolni előtte, de most az egyszer bátor vagyok azt állítani, hogy ez az előttünk levő tárgy, melyet ezen úr kezében tart, nemcsak hogy nem borbélytányér, de attól annyira különbözik, mint fekete a fehértől, mint az ég a földtől; mindamellett azt is bevallom, hogy bárha sisaknak tartom is, nem tarthatom egész sisaknak.

– Igaz is, hogy nem egész – szólt közbe Don Quijote – mert a fele hiányzik, tudniillik az állazója.

– Ugy van, – erősíté a lelkész, a ki már sejté, hová czéloz az ő borbély komája. Don Fernando és a többiek is mellette bizonyítottak.

– Teremtő szent atyám! – kiáltá fel erre a megtréfált borbély – de hát lehetséges-e, hogy ennyi tisztes ember mind azt mondja, hogy ez nem borbélytányér, hanem sisak? Megállna rajt’ az esze egy egész universitásnak, akármilyen tudós volna is. Ez szörnyűség, ez szemtelenség, ez összebeszélés, ez alávalóság!

Az elkeseredett borbély e kifakadása még azokat is sértette, a kik máskülönben tréfának vették volna az egészet.

– Ki vele, az ilyen sértegető nem tisztességes emberek közé való! – hangzék minden oldalról, s a borbély bizony pórul járhatott volna, ha e pillanatban újabb alakok nem jelennek meg a fogadó kapuján.

Rendőrök voltak, a Santa-Hermandad tagjai.

Ezek megjelenése egy pillanatra lecsillapította a zajongó társaságot.

– Tisztelet a Santa-Hermandadnak! – kiáltá az egyik rendőr meglehetős borizű hangon s igen vörös, borvirágos orral – micsoda zaj, minő lárma ez itt?

S a mint körültekintett, szemei egyszerre Don Quijotén akadtak és álltak meg.

– Nagy dolog, nagy szerencse! – kiáltá el magát egyszerre a rendőr – itt van az a rabló, az a haramia, a kit keresünk! Itt van az, a ki a gályarabokat kiszabadította! Előre legények, fogjátok meg!

– Micsoda?! – kiáltá fel Don Quijote olyan harsány hangon, hogy az egész fogadó csak úgy rengett bele, a három szál poroszló pedig vezetőstől együtt úgy remegett, mint a nyárfalevél, – ti neveztek engem rablónak és haramiának? Haramiának, Spanyolország és la Mancha első kóbor lovagját?! Hát rablás az, ha a tisztakezű ember a bilincsre verteknek visszaadja szabadságukat, feloldja a foglyokat, segít a nyomorúltakon, felemeli az elesteket és gyámolítja a szükségben szenvedőket? Oh, alávaló söpredék! alacsony és fertelmes gondolkozás módotok megérdemli, hogy az ég soha se is adja tudtotokra, mennyi dicsőséget foglal a kóbor lovagság magában s föl se is világosítson, milyen bűnben és tudatlanságban leledzetek, midőn a kóborlovagoknak nemcsak valóságát, de még árnyékát sem tudjátok méltókép tisztelni. Jöszte hát, ti orozók, de nem poroszlók, ti, a Santa-Hermandad engedelmével legyen mondva, útonállók! Ám mondjátok meg, ki volt az a tudatlan, a ki elfogató parancsot adott ki egy olyan kóborlovag ellen, a milyen én vagyok? Ki volt az, a ki nem tudja, hogy a kóbor lovagok fel vannak mentve minden törvényhatóság alól, hogy az ő törvényök a kard, az ő itéletök az erő s az ő szabályuk saját akaratuk? – Ki volt ismétlem az a híg eszű, a ki nem tudja, hogy egyetlen egy nemesnek sincs annyi kiváltsága és szabadalma, mint a mennyire a kóbor lovag szert tesz abban az órában, a melyben lovaggá ütik s magára vállalja a lovagság terhes foglalkozását? Fizetett-e a kóbor lovag valaha adót, százalékot, füstpénzt, dézsmát, vámot vagy révet? Van-e szabó, a ki számlát nyujtson be nála a számára készített ruhákért? Volt-e várúr, a ki, ha kastélyába befogadta, szállásbért követelt volna valaha? Van-e király, a ki asztalához ne ültetné? Van-e szenvedő, a ki magát védelmére ne bízná? Végre volt-e vagy lesz-e valaha olyan kóbor lovag e világon, a kinek ne volna annyi bátorsága, hogy egymaga négyszáz botot ne adjon négyszász poroszlónak, ha fel merik tartóztatni utjában?

A mig Don Quijote ekképen pattogott, addig a lelkész egyre azzal csitította a poroszlót, láthatják, Don Quijote minden tettéből, vettéből, hogy nincs helyén az esze; ne is üzzék-fűzzék tovább a dolgot, mert ha elfogják és bekisérik is, úgy is csak kieresztik megint mint afféle bolondot. Azonban az a rendőr, kinél az elfogató rendelet volt, azt felelte rá: neki semmi köze Don Quijote bolondságához; neki csak az a kötelessége, hogy főnöke rendeletét foganatosítsa s ha egyszer elfogta, bánja is ő, ha aztán háromszor szabadon eresztik is.

– Mind elhiszem – jegyzé meg a lelkész – hanem azért most még se erőltesse; de meg a mint én ismerem, ő maga sem fogja engedni.

S végre is a lelkész annyira szívökre tudott beszélni, Don Quijote pedig annyi esztelenséget követett el, hogy a poroszlók még nála is bolondabbak lettek volna, ha be nem látják, hogy Don Quijotenak csakugyan nincs helyén az esze. Igy tehát végre lecsillapultak, sőt utóbb még a békéltetők szerepére is vállalkoztak a borbély és Sancho Panza között, a kik még mindegyre szörnyen fujtak egymás ellen. S mint az igazság szolgái, a kiknek ugyan magoknak is ütötte valami kis jutalom a markukat, végtére is oly szerencsés közbenjárók voltak s a pört úgy döntötték el, hogy ha bár mind a két fél teljesen kielégítve nem volt is, legalább annyira a mennyire belenyugodott az itéletbe. Kicserélték egymás között a szamárnyergeket, de a terhellőt meg a kötőféket nem; a mi pedig a Mambrin sisakját illeté, erre nézve a lelkész úgy kéz alatt, s a nélkül, hogy Don Quijote tudná, nyolcz reált adott a réztányérért, a miről a borbély nyugtát állított ki, azt is megérintvén benne, hogy a rászedésről hallgatni fog mindörökkön örökké.