XXIII. FEJEZET.

Hogyan bűvölték el Don Quijotét.

A mint Don Quijote látta, hogy kibontakoztak és megszabadultak immár a sok tusakodásból, melybe mind ő, mind fegyvernöke keveredtek, elérkezettnek vélte az időt, hogy újra útra keljenek s végét vessék azon nagy kalandnak, a melyre őt elhívták és kiválasztották. Gyors elhatározással odament tehát Dorottyához s térdre borúlt előtte, a ki viszont semmikép se engedte meg, hogy addig csak egy szót szóljon is a míg a földről fel nem kél; mire az engedelmes lovag talpra állván így szóla:

– A példabeszéd azt tartja, fenséges herczegasszony, hogy a jó szerencsének serénység az anyja, s csakugyan sok fontos ügyben azt is mutatta a tapasztalás, hogy a ki serényen látott hozzá, még a kétes dolgokban is sükeresen végzett. Ez az igazság azonban semmiben sem valósúl meg inkább mint a hadviselésben, a hol a gyorsaság és fürgeség megelőzi az ellenség intézkedését s hamarább megszerzi a győzelmet, semmint védelmére az ellenfél még csak gondolna is. Ezt pedig azért mondom kegyelmes és fenséges asszonyom, mert úgy látom, hogy a mi itt időzésünk e várban immár teljesen fölösleges, sőt oly káros lehet, hogy valamikor még nagyon megkeserülhetjük. Mert ki tudja, hogy fenséged ellensége, amaz óriás nem fürkészte-e ki már is titkos kémek és megbizottak által, hogy én indulok az ő megsemmisítésére s nem nyujtunk-e neki az idővesztegetés által alkalmat arra, hogy valami bevehetetlen várba vagy erősségbe sánczolja el magát, a mely ellen keveset ér minden én szorgalmatosságom és fáradhatatlan karomnak hősisége. Azért tehát, fenséges asszonyom, serénységünk által előzzük meg minden cselvetéseit s keljünk azonnal útra szerencse-keresni, a mely fenséged óhajtása szerint csak úgy lesz a mienk, ha én nem késedelmezem ellenségeivel szembeszállni.

Itt elhallgatott s nem is szólt egyebet aztán Don Quijote, hanem nagy nyugodtan várta a trónörökös feleletét, a ki fejedelmi magatartással s egészen a Don Quijote modorában ekkép válaszolt:

– Hálás köszönettel fogadom azon buzgalmát, lovag úr, mely nagy bánatomat enyhíteni törekszik, a mint illő is a hős lovaghoz, kinek az a rendeltetése és kötelessége, hogy az árvákat és szükségben szenvedőket gyámolítsa. Adja az ég, hogy mindkettőnk óhajtása teljesüljön, s hiszem be fogom bizonyíthatni, hogy van még háladatos szív a világon. A mi pedig utrakelésünket illeti, ám történjék azonnal, mert én csak azt akarom, a mit ön akar. Rendelkezzék velem, lovag úr, saját belátása és tetszése szerint, mert a ki egyszer a maga személye védelmét nagyságodra bízta, és birodalma visszavívását kegyed kezeibe tette le, az nem ellenkezhetik semmiben sem azzal, a mit nagyságod bölcs belátása parancsol.

– Isten velünk tehát! – kiálta fel Don Quijote – ha egy úrhölgy magát előttem így megalázza, nem szabad elhalasztanom az alkalmat, hogy fel ne magasztaljam s örökségül esett trónjára ne emeljem. Induljunk rögtön, vágyam útrakelésre sarkantyúz, mert a mint mondani szokták, a késedelem veszedelem! S minthogy sem az ég nem teremtett, sem a pokol nem látott még olyast, a mi engem megrettentene vagy megfélemlítene: nyergeld föl, Sancho, Rocinantet, igazgasd össze szamaradat és a királyné paripáját, azután vegyünk bucsút e vártól s e díszes társaságtól s távozzunk innen haladéktalanúl.

– Lehetetlen – mondá ekkor Don Fernando nagy titokban, súgva Don Quijotehoz – igen fontos hireket vettem épen e pillanatban. Mihelyt alkalmam lesz rá, négyszem között azonnal elmondom. De most csitt! Nyilvánosan nem szabad egyebet mondanunk, mint hogy a már is beállott rekkenő hőségben nem indulhatunk, s be kell várnunk a holnapi nap hüvös hajnalát.

Don Quijote nagy meglepetéssel hallotta az udvarmesternek képzelt Don Fernando e titkos tudósítását. Rendkivül szerette volna azonnal megtudni mi az az akadály, melyet a többieknek nem szabad meghallaniok? Rablók állják-e el az utakat? Hiszen ő azokat elriasztaná. Ellenségeket vettek-e észre valahol? Hiszen ő egymaga el tudna űzni egy egész hadsereget. Mi lehet tehát, a mi utazásukat gátolja?

Don Fernando e titok fölleplezésével csakugyan örökre adós maradt. Ugy tudta intézni a dolgot, hogy egész késő estig soha se lehetett egyedül Don Quijoteval, s valahányszor ez titokteljes kérdő tekintetet vetett az udvarmesterre, ez épen olyan titokteljes ábrázattal tiltakozott a feleletadás ellen. Nehéz is lett volna, különösen hazugság nélkül, hireket közölni, a miket Don Fernando senkitől se hallott. Egészen más volt a dologban. Mind a Don Quijote utitársai belátták, hogy ha a lovagot így szabadon viszik tovább, az, mint már a vendéglőben is történt, igen könnyen össze fog tűzni minden lépten-nyomon mindenkivel; a poroszlók pedig azt állították, hogy Don Quijote ellen csakugyan ki lévén adva vidékszerte az elfogatási parancs, igen sok kellemetlenségnek tehetnék ki magokat a vele együtt lévő férfiak is, annál inkább a nő, a kit ettől megkimélni, tartozó szent kötelességök. Valami más módot kellene tehát kigondolni, a mi részint biztos lenne arra nézve, hogy Don Quijote meg nem szökhetik, részint arra nézve is, hogy ha a Santa-Hermandad ujabb csapataival fognának találkozni, már a lovag tova szállításának külső formája is arról tanuskodjék, hogy a kit így visznek, annak egészen józan esze nem lehet.

A míg Don Quijote a készülődés sürgetését ama hosszú, czikornyás szavakból álló beszédében javasolta, Don Fernando és a többiek hamarjában ez elmondottakban állapodtak meg, s első az volt, hogy Don Quijotet legalább még egy éjjel tartóztassák itt a vendéglőben. Don Fernando vállalta magára – s a mint láttuk – elég sükeresen e szerepet.

A terv többi részét azután utóbb koholták ki, s végre abban állapodtak meg, hogy egy épen arra vetődött ökrös szekér tulajdonosát megfogadták, szállítsa el ő Don Quijotét, még pedig ilyen módon: összeüttettek hamarjában egy nagy ketreczet rácscsá tűzdözött rudakból, de akkorát, hogy a lovag egészen kényelmesen elfért benne. Ekkor aztán a vendéglőben lévő egész férfitársaság, még a poroszlók is, nagy titokban, hogy se Don Quijote, se Sancho Panza észre ne vegyék, úgy bepatyókálták arczukat, s magukat úgy kicsereberélték, az egyik így a másik amugy, hogy Don Quijote csakugyan egészen más népnek tarthatta őket mint a melyet e várban még csak e most lemuló napon is látott. Mikor mindezen előkészületek megtörténtek, az átöltözöttek a legnagyobb csendben beléptek oda abba a szobába, a hol Don Quijote aludt s a nem rég kiállt fáradalmakat kipihente. Körülfogták, s mikor épen legjavában nyugodott, nem is tartva, nem is félve semminémü támadástól. Egyszerre egész erővel megragadták, s kezét-lábát úgy megkötözték, hogy a mikor nagy ijedten fölébredt, meg sem tudott mocczanni, sem egyebet tenni, csak ámult bámult az előtte álló merőben idegen arczokon. Mindig éber és találékony képzelődése azonban csakhamar azt kápráztatta lelke elé, hogy mindezen alakok a bűvös várbeli kisértetek, s hogy ő már minden kétségkivül meg van bűvölve, mert se nem mozdúlhat, se nem védelmezheti magát; pontról pontra úgy képzelte tehát, a mint a tréfa intézői sejtették.

Odavitték e kisértetek most a ketreczhez, bele zárták s a léczeket úgy beszögezték, hogy azokat egykönnyen ugyancsak nem lehetett volna lefeszegetni. Erre aztán vállaikra kapták, s a mint a háló kamrából kivitték, egy olyan ijesztő hang vala hallható a milyen ijesztővé Miklós mester, a borbély csak tenni tudta a hangját, s mely ezt zúgta:

– Oh Bús-képü lovag, ne akadj fen azon, hogy e fogságba jutottál; így kellett ennek történnie, hogy annál hamarább befejezhessed ama kalandot, a melybe nagy hősiséged bonyolított. Tudod, hogy varázslók vitték el Amadist, Belianist és mind a többi lovagtársaidat s látszólagos lassusággal, szörnyű gyorsan haladtak; így fogunk elszállítani tégedet is, oda, a hol rendeltetésed helye van, s ahol mindörökre halhatatlan dicsőségedet kiküzdended! Légy csendes, tűrj és bizzál!

E pillanatban rémült jajgatással szaladt oda Sancho Panza is az istállóból, de ijedtében alig tudott megállni a lábain.

– Te meg, oh legnemesebb s legengedelmesebb fegyverhordozó! – folytatá a rejtélyes hang az éj sötét homályában – leghivebb szolga mindazok között, a kiknek oldalán valaha kard függött, s keblében bátor szív dobogott: el ne csüggedj, hogy ekképen viszik előtted a kóbor lovagság virágát. Mert ha a világ alkotójának úgy tetszik, te csakhamar oly magas és előkelő állásra jutsz, hogy önmagad se ismersz magadra, s jó uradnak egyetlen igérete sem marad beteljesítetlen. Még a felől is megnyugtatlak, hogy béred annak rendje szerint ki fog járni, s a három szamárcsikót senki el nem veszi tetőled. Csak kövesd a bátor és elbűvölt lovagot nyomról nyomra, a varázs tud a te szamaradnak is olyan gyorsaságot kölcsönözni, hogy meg se gondolnád magad sem. Minthogy pedig nékem nem szabad immár egyebet mondanom: Isten légyen hát veletek, s köd előttem, köd utánam, engem senki meg ne lásson!

A titokszerü beszéd vége felé hangját kissé fölemelte, azután meg olyan elhalóvá tette, hogy még azok is majdnem igaznak hitték távozását, a kik tudtak a tréfáról.

Don Quijote egészen megvigasztalódott a jövendölés hallatára, mely néki az örök dicsőség kiküzdését s megnyerését igérte. Mélyen felsóhajtott tehát a kalitkában, s így válaszolt:

– Oh bárki légy is, a ki nékem ily fényes sorsot jövendöltél, esedezem, kérd meg nevemben azt a bölcs varázslót, a ki ügyeimet ily csodamódon intézi, s mondd, ne hagyjon elsenyvednem e börtönben a melybe vetettek, a mig beteljesűlve nem látom szép igéretidet. Mert ha ez ily módon csakugyan beteljesül, akkor dicsőségnek tartom börtönöm gyötrelmeit, örömnek a rám vetett rablánczokat s nem kemény harczmezőnek e vaczkot, a melyre fektettek, hanem puha ágynak és mennyezetes nyoszolyának. A mi pedig a Sancho Panzához, fegyvernökömhez intézett vigasztalást illeti, én megbizom hűségében és jó indulatában, hogy sem jó, sem balsorsomban el nem hágy. Most ha akár az ő, akár az én bal szerencsém úgy hozná is magával, hogy meg nem adhatnám neki az igért szigetet vagy más valamit, a mi ezzel fölér: az ő bére legalább nem fog veszendőbe menni, mert végrendeletemben a melyet már elkészítettem, világosan kifejeztem, mit hagyok rá örökül, nem ugyan az ő számos, hasznos szolgálatának mértéke hanem a magam csekély tehetsége szerint.

Sancho Panza, a ki lassanként fölbátorodva egész a ketreczig nyomúlt, e nyájas, jóakaratú szavakra odahajolt a léczek fölé, és megcsókolta urának összekötött két kezét.

Ekkor a kisértetek rögtön felkapták vállokra a ketreczet s vitték egyenesen az ökrös szekérre.