IV. FEJEZET.

Don Quijote Toboso városába jut.

Don Quijote és Sancho tehát kettecskén maradtak; s alig hogy Sámson elvállt tőlök: Rocinante egyszerre elnyerítette, a szamár meg elordította magát, a mit ura és szolgája mind a ketten a legszerencsésebb süker jó előjelének tartottak. Ha azonban az igazat meg akarjuk vallani, a szamár ordítása és iákolása sokkal harsányabb volt, mint a paripa nyerítése, a miből Sancho azt következteté, hogy az ő szerencséje nagyobb lesz s felül fogja mulni gazdájáét, a mit nem tudom micsoda csillagjóslat alapján mert állítani.

Don Quijote így szóla hozzá az első napi haladás végezte felé:

– Kedves Sanchom, az éjszaka sebes szárnyon közelít és sötétebb lesz, semmint óhajthatnók, ha holnap reggelre meg akarjuk pillantani Tobosót, a hová a végett törekszem előbb, semmint bármely kalandba bocsátkoznám, hogy a páratlan Dulcinea áldását és engedelmét kinyerhessem, a melyekkel, úgy hiszem, sőt bizonyosan tudom, a legveszedelmesebb kalandot is szerencsés sikerrel fogom végezni és betetőzni; mert az eddigiek nem végződtek mind oly fényesen mint a vizcayival küzdött párviadal, s hogy a Micomicona herczegasszonyt úgy el kellett vesztenünk szemünk elől: annak mind a bűbájos varázslat volt az oka, s azon kivül főleg az, hogy jegyesem, Doña Dulcinea del Toboso, mind ez óráig meg nem áldott s kalandos utazásomra nem ő szabadított föl engemet. Minden kóbor lovagról úgy olvastam, hogy kardjok akkor lett igazán győzhetetlenné, ha választott hölgyök, a kinek szolgáltak, áldást mondott rá, s áldólag érinté fegyvereit. Látom, nekem is így kellett volna mindjárt legelejétől fogva cselekednem.

– Magam is úgy hiszem – viszonzá Sancho – mert bizony több is ránk fért volna a szerencséből, mint a mennyinek eddigelé örvendettünk. Csakhogy attól tartok, most is aligha találkozhatik vagy beszélhet vele nagyságod, legalább olyan helyen nem, a hol tőle áldást kaphat, hacsak a kis udvar kerítésén keresztül meg nem áldja, a hol én az első ízben láttam, mikor azt a levelet hoztam, melyben ama bolondságokról és eszelősségekről volt szó, a miknek végrehajtására nagyságod ott rekedt a Sierra-Morena kellős közepén.

– Kis udvar kerítésének tartád te azt, Sancho? – kérdé Don Quijote. Mit gondolsz? Mily homály boríthatá pilláidat! Bizonyára oszlopcsarnokok, boltívek vagy fényes tornáczok valának, mint a gazdag, fejedelmi palotáknál lenni szokott.

– Az is meglehet, – viszonzá Sancho – csakhogy nekem kerítésnek látszott, ha ugyan emlékező tehetségem cserbe nem hagyott.

– Akárhogy s mint legyen is, mi csak menjünk, Sancho, mondá Don Quijote – csak én áldását elnyerhessem s az már aztán teljesen mindegy, kerítésen vagy ablakon, deszkahasadékon vagy kertrácsozaton keresztül szól-e hozzám, a hang mindezeken áthat, és az áldásnak meglesz a maga ereje.

– Már azt hiszem, hogy annak a hangnak csakugyan meg lesz az ereje, de még a kéznek ís, ha úgy egész súlyával ráveti – jegyzé meg Sancho. Lánczos-lobogós, de csak mekkorát is rám kiáltott azzal az erős hangjával, a mi meg a karját illeti, a búzarostálás alkalmával azt a mérős zsákot úgy odább teremtette, mintha pehely lett volna.

– Ugyan hogyan emlegetheted újra meg újra azt a búza rostálást, te boldogtalan! – veté ellen Don Quijote – holott ez olyan munka, a mi rengeteg távol esik mindattól, a mit az előkelő egyének tenni szoktak és tartoznak, a kik egészen más foglalkozásokra és mulatságokra születtek s neveltettek, úgy hogy egy puskalövésnyiről is rá lehet ismerni magas méltóságukra. Roszúl emlékszel, édes Sanchom, a mi híres költőnknek, Garcilasonak ama verseire, melyekben azt festi, mivel foglalkozott a királyi palotában ama négy nympha, a kik a sárga Tajo vizéből emelkedtek ki s oda ültek a zöld fűbe, hogy azon drága szöveteket munkálják, melyeket a lángeszű költő úgy ír le előttünk, hogy azok mind aranyból, selyemből s igaz gyöngyökből voltak szőve és azzal hímezve. Ilyesmivel foglalkozott bizonyára Dulcinea kisasszony is mikor te láttad, csakhogy valami gonosz varázslónak irígysége, a ki minden dolgomba beleavatkozik, minden előttem kedves tárgyat átalakít s elfordít akképen, hogy a valósággal merőben ellenkező képet mutasson.

– Az is meglehet, – jegyzé meg Sancho – de még az sem lehetetlen, hogy talán nem is az igazi Dulcineával találkoztam. Egye kutya azt a sok varázslót, hogy ilyen nagy hatalmuk van az emberen!

Ilyen s hasonló beszélgetés közt töltötték a beállott éjszakát, mig mindketten csendesen elszunnyadtak. Másnap jó korán útra keltek megint, azonban vagy az útat tévesztették el, vagy Rocinante szokott lassúsága lehetett az oka: a nagy Toboso városát nem reggel, hanem csak alkonyat táján pillantották meg, még pedig ekkor is olyan jó messziről, hogy mire oda érkeznének, bizony öreg estére lehetett volna kilátás még gyorsabban futó inak számára is, nemcsak az olyan rokkantakra, a milyenekkel Rocinante sebeskedett.

Toboso megpillantására Don Quijote lelke egészen felvidúlt, Sanchonak ellenben nagyon leesett az álla, mert nem tudta hogy Dulcinea háza merre van, s ép úgy nem látta soha életében, mint a hogy gazdája sem. Igy tehát egyik ép úgy fel volt izgatva, mint a másik; egyik azért, hogy megláthassa, a másik meg azért, mert sohasem látta még, s Sancho el sem tudta képzelni, hová legyen, mihez fogjon, ha ura előre küldi Tobosoba.

Minden erőmegfeszítés daczára, bizony csak éjfélre járt már az idő, midőn a lovag és fegyvernöke Tobosoba bevonúlának.

A faluban, mert az bizony csak falucska volt, zavartalan nyugodalom ütötte fel sátrát, mert az egész lakosság a tyúkokkal együtt szokott elülni s úgy aludt ilyenkor már mindig, mint a tej. Az éj elég világos volt, bárha Sancho jobb szerette volna ha olyan sötét mint a szurok, akkor legalább a homályra foghatá vala tudatlanságát s járatlanságát.

Az egész faluban egyéb sem hangzott, mint kutyaugatás, a mi Don Quijote fülét hasogatta, Sanchonak pedig a szivét szorította össze. A lágy fuvola-hangok, hárfa és czithera gyengéd pengése helyett, a mit a lovag várt, remélt s képzelt Dulcinea várkastélya körül felhangzani: néha-néha egy-egy szamár ordította el magát, disznók röfögtek, macskák nyávogtak, a mely különféle hangok az éji csend által még áthatóbbakká váltak. Mindezt a lovag igen rosz jelnek tartotta, mindazáltal ily szavakat intéze Sanchohoz:

– Sancho fiam, vezess engem Dulcinea palotájához, meglehet, hogy még ébren találjuk.

– A mennydörgős mennykőbe is! – viszonzá Sancho – micsoda palotához vezessem nagyságodat, mikor az, a melyben én láttam ő magasságát, mindössze is egy alacsony vityilló volt.

– Akkor bizonyára várkastélya valamely kisebb melléképületébe vonúlt vissza hölgyeivel – jegyzé meg Don Quijote – a mint a magas úrnők és herczegasszonyok rendesen szoktak.

– Uram, – mondá Sancho – ha nagyságod ellenemre minden áron azt akarja, hogy Dulcinea kisasszony háza népes várkastély legyen: ugyan mit gondol, illendő dolog lenne e, hogy mi ily késő éji órán kapust, inast, kuktát felzörgessünk, s azt követeljük tőlük, küldjék ki asszonyukat, hogy bennünket megáldjon s felszabadítson a verekedésre.

– Ki akarná az ő nyugalmukat háborítani Sancho? – jegyzé meg Don Quijote – ki lenne oly illetlen és vakmerő?! Én csak a várkastélyt akarom meglátni mindenek előtt, hogy azután a holnapi napra tájékozva legyek. És nézz csak körűl, Sancho, mert ha jól látom, bizonyosan az az ide látszó nagy sötét tömeg lesz Dulcinea palotája.

– Akkor hát nagyságod vezessen – felelé Sancho – meg lehet, hogy az lesz; de ha a tulajdon két szememmel látom s a magam két kezével tapintom is meg, még akkor is csak úgy hiszem el, mint azt, hogy most nappal van.

Don Quijote ment tehát elől s alig tett mintegy kétszáz lépést, odaértek a sötét tömeg elé s látták, hogy az egy magas torony a miről tüstént ráismertek az épületre, hogy nem várkastély, hanem a falu öreg temploma, mire Don Quijote így szóla:

– A templomhoz értünk, Sancho.

– Látom – viszonzá Sancho – s körülötte itt van a temető. Rosz jel az uram, ilyen későn temetőben barangolni! Különben is, ha jól emlékszem, figyelmeztettem én nagyságodat, hogy annak a kisasszonynak a háza egy kutyaszorítóban fekszik, a honnan nincs kijárás.

– Hogy a sátán tépje ki a nyelvedet! – fakadt ki Don Quijote – hát hol láttad te valaha, hogy a királyi várakat és palotákat zsákutczákba építsék.

– Hja, uram – viszonzá Sancho – valahány ház, annyi szokás. Meglehet Tobosoban az a szokás, hogy a palotákat és nagy házakat épen kutyaszorítóba építik, a miért is arra kérem nagyságodat, engedje meg hadd én keresem ezekben a zig-zug utczákban, valahol az Isten háta mögött majd csak rá akadok, hogy a kutya egye meg azt a palotát, a mely ennyire meglóttat-futtat bennünket.

– Sancho! tisztelettel szólj mindarról a mi jegyesem s leendő úrnőd tulajdona! – pattant fel Don Quijote – most pedig szent a béke s vigyázz, hogy a szád el ne járjon.

– Rajta leszek – viszonzá Sancho – de hát tűrhetem e szó nélkül, hogy nagyságod azt akarja, hogy én egyszeri látás után rögtön rátaláljak asszonyunk házára akármikor, még éjfélben is, mikor nagyságod maga se akad rá, a ki pedig bizonyosan száz meg százezerszer látta.

– Kétségbe ejtesz, Sancho, – kiálta fel Don Quijote – jöszte csak, te eretnek! Hát nem mondtam e néked számtalanszor, hogy a páratlan szépségű Dulcineát én soha életemben se láttam, sem palotája küszöbét soha át nem léptem, s csupán hallomás után választottam jegyesemmé, leendő nőmmé s életem úrnőjévé.

– Most már értem! – viszonzá Sancho – s kimondom, hogy ha nagyságod nem látta, bizony nem láttam én magam sem.

– Lehetetlen! – kiálta fel Don Quijote – egykor legalább azt mondtad, hogy buzarostálás mellett találtad, mikor a neki küldött levelemre választ hoztál.

– Arra ne építsen uram! – viszonzá Sancho – mert az igazat megvallva, én is csak úgy hallomásból láttam a kisasszonyt és hoztam tőle feleletet s oly kevéssé tudom ki az a Dulcinea kisasszony ő nagysága, mint a mily igaz, hogy az égbe föl nem repülhetek.

– Sancho, Sancho! – felele Don Quijote – van ideje a tréfának, de lehet ideje annak is, hogy nagyon pórul jár, a ki tréfálózik. Azért, mivel én azt mondtam, hogy Dulcineát se nem láttam, sem véle nem beszéltem: neked nem szabad azt állítanod, hogy te sem láttad s vele te sem beszéltél, a mi homlokegyenest ellenkeznék az igazsággal.

Még tartott ez a beszélgetés, midőn valami ember két öszvérrel ment el azon mellettök, s az eke csörömpöléséből, melyet a földön vontatott, azt következtették, hogy valami földműves lehet, ki a hajnal hasadta előtt pillantott fel, hogy korán dolgára siessen. S valóban így is volt. Az ember útközben ezt a népdalt dúdolgatta:

Ugyan rútúl megjártátok
Roncesvallesnál, francziák!

– Életembe mernék fogadni, Sancho – jegyzé meg Don Quijote e szavak hallatára – ez éjjel semmi jóra sem viradunk. Hallod mit énekel ez a paraszt?

– Hallom-e! – viszonzá Sancho – de hát mi közünk nekünk a roncesvallesi ütközethez? Énekelhetne ez egészen mást is, a mi csupa örömről és lakodalomról szólana.

E közben a paraszt egészen oda érkezett s Don Quijote így szóla hozzá:

– Nem tudná kegyelmed megmondani, földi, hogy az isten áldja meg, merre van itt a páratlan Doña Dulcinea del Toboso herczegasszony palotája?

– Uram – viszonzá a legény – nem vagyok idevaló, mindössze is csak egy pár napja, hogy egy helybeli gazdag földművest szolgálok, a kihez béresnek állottam. Ebben a házban itt szemközt a helybeli pap meg az egyházfi laknak, ezek közül valamelyik, úgy hiszem, majd tud hírt adni nagyságodnak arról a herczegasszonyról, mert nálok egész Toboso lakossága be van írva. A mi engem illet, én ugyan azt tartom, nem lakik itt egyetlen herczegasszony se, mert én legalább soha egynek a hírét se hallottam; előkelő úriasszonyok már még is csak inkább akadnak, a kik egyébiránt a magok házában mind herczegasszonyok lehetnek.

– Akkor tehát ezek között lesz az, a kiről én kérdezősködöm – mondá Don Quijote.

– Meglehet – viszonzá a legény – de most adjon isten jó egészséget, mert már hajnalodik, nekem pedig nap feljötte előtt künn kell lennem a mezőn.

S azzal öszvéreit megcsapkodta s nem figyelt többé újabb kérdésre.

Sancho látva, hogy ura mily határozatlan s egyszersmind elégedetlen is, így szóla hozzá:

– A hajnal egyremásra közeledik, uram, s nem lesz valami nagyon illendő, hogy a nap itt lepjen az utczán bennünket. Jobb lesz, ha kimegyünk a városon kívül s nagyságod elvonul valami közel sűrűségbe, én meg majd nappal megint visszatérek, s tűvé teszem az egész várost az én kegyelmes asszonyom háza, vára vagy palotájáért; s nagyon szerencsétlennek kellene lennem, ha meg nem találnám. Ha pedig megtalálom s ő kegyelmességével beszélhetek, majd megmondom neki, hol és mikép várakozik nagyságod arra, hogy parancsát vehesse s tisztelkedhessék.

– Kevés szóban ezer bölcs tanácsot adtál, Sancho! – viszonzá Don Quijote – s én mindazt, a mit mondottál, helyeslem és szíves örömest elfogadom. Jöszte, fiam, keressünk helyet, a hová én elvonuljak, te meg térj majd vissza, hogy a mint említetted, felkeresd, meglásd és megszólítsd imádott hölgyemet, a kinek okosságától és udvariasságától a csodással határos kegyeknél is többet várok.

Sancho alig várta, hogy urát a faluból kivezethesse, hogy ki ne tudódjék, mekkorát hazudott, mikor a Sierra Morenában azt állította, hogy Dulcinea részéről feleletet hozott. Igy tehát erőnek erejével sürgette a távozást, mely meg is történt azonnal, s mintegy két futamatnyi földre egy pagonyt vagy erdőcskét találtak, a melybe Don Quijote elrejtőzék, míg Sancho a hajnal hasadtával ujra visszaindult a városba, Dulcinea felkeresésére. E küldetésben s e küldetés folytán azonban olyas nevezetes dolgok történtek, a mik egészen új figyelemre és új szakaszra érdemesek.