V. FEJEZET.

Hogyan bűvölte el Sancho Dona Dulcineát?

Az előbbi szakasz végén említettük, hogy Don Quijote a nagy Toboso közelében lévő pagonyban vagy erdőcskében elrejtőzvén, hajnal hasadtával megparancsolta Sanchonak, térjen vissza a városba s jelentse hódolni kivánó tiszteletét señora Doña Dulcineának, a kit esdekelve kér, legyen oly kegyes s mutassa meg magát ezen ő fogoly lovagjának s méltassa áldására, hogy általa minden tusájában s legveszedelmesebb vállalataiban a legszerencsésebb sikert remélhesse. Sancho mindenre fogadta, hogy úgy jár el majd egészen a hogy parancsolták s most is olyan kedvező válaszszal fog visszatérni mint az előbbi alkalommal.

– Eredj hát fiam – így intézé hozzá szavait – s meg ne zavarodjál, ha majd a főúri méltóság azon napja előtt állsz, melynek fölkeresésére indultál. Oh boldogabb te a világ minden fegyvernökénél! Szedd össze az eszedet s beszélj okosabban mint valaha. Vigyázz meg minden legapróbb jelecskét, hogy és mint fogad; komoly lesz-e vagy mosolygó; behunyja-e a szemét vagy kinyitja? végig simítja-e a haját vagy sem? Szóval mindent, mindent megfigyelj, mert mindezekből a jelekből a jóra vagy roszra lehet következtetni. Menj, barátom, s vezessen téged nagyobb szerencse az enyimnél s térj vissza sokkal fényesebb sikerrel, mint a milyet én e keserves magányban félek és várok, a melyben engem egyedül hagysz.

Megyek, s nemsokára megint itt is termek – viszonzá Sancho – s csak bátorítsa nagyságod addig is azt a kis szívecskéjét, a mely most aligha nagyobb egy mogyorónál. Jusson eszébe, hogy a mint mondani szokták, a ki mer nyer, megtalálja zsák a foltját s ki lehet ugratni a nyulat a bokorból. A mit csak azért mondtam, hogy ha éjjel nem találtuk is meg kegyelmes asszonyom palotáját vagy várkastélyát: most a mikor nappal lesz, majd ráakadok könnyebben mint magam is gondolnám s ha egyszer megtaláltam, akkor csak tessék a bajt rám bízni.

– Már az igaz, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – ugyancsak hajánál fogva szoktad ezt a sok közmondást ide czibálni s adja isten, hogy az én dolgom jobban üssön ki mint a te idézgetéseid.

E szavak után Sancho oldalba ütötte szamarát, indult, Don Quijote pedig lóháton maradt, kengyelére s dárdája nyelére támaszkodva, lelkében szomoru és zűrzavart gondolatokkal; s most mi is magára hagyjuk és követjük Sanchot, a ki ép úgy meg volt zavarodva s ép úgy tépelődött távoztakor mint magára maradt gazdája; elannyira, hogy alig érve ki a pagonyból, mihelyest arról meggyőződött, hogy gazdája már nem látja: leszállt a szamárról, odaűlt egy fa tövébe s igy kezde szólni magához:

– Lássuk csak, Sancho barátom, hová is törekszik hát kegyelmed? Talán valamelyik szamarát megy keresni a mi elveszett? Nem biz azt. De mit keres tehát? Keresek, a minek senki ellent nem mondhat, egy herczegasszonyt, a főuri méltóság napját és egész menyboltozatát. S ugyan hol fogod megtalálni a mit mondasz, Sancho? Hol? A nagy Toboso városában. No jó; de kitől viszsz neki üzenetet? A nagyhirű Don Quijote de la Mancha lovagtól, a ki a ferdeségeket kiegyenesíti, enni ád a szomjazónak s inni ád az éhezőnek. Még ez mind jól van. De tudod-e, hogy az a herczegasszony hol lakik? A gazdám azt mondja bizonyosan valami királyi palotában, vagy valami büszke várkastélyban. S láttad te azt a kisasszonyt valaha? Dehogy láttam. De nem csak én nem, hanem még maga a gazdám se. S ugyan nem gondolod, hogy megeshetik s rendin is lesz, ha a tobosoiak megtudják, hogy te herczegnőnek nevezed és czímezed a falujokbeli parasztleányt: azt gondolják, hogy merő gúnyt akarsz űzni belőlök, rád haragusznak, rajtad ütnek s úgy eldöngetnek, hogy nem marad benned egy porczika eleven. Ez bizony mind megtörténhetik, s akkor aztán az ördög elviheti az egész mesterséget!

Itt elhallgatott s jó ideig gondolkozva, magában töprenkedve szótalanul bámult a világba. Végre, mintha valami váratlan reménysugár csillant volna föl lelkében, derűlni kezdő arczczal így szóla:

– Hm. Ez nem rosz; ebből még nőheti ki magát valami. Ez az én gazdám ezerszer is bebizonyította, hogy kötni való bolond; s ha ő tizenkilencz, én meg egy hijján húsz vagyok, nem kisebb bolond ő nála, mért követem és szolgálom, ha ugyan igaz a mit a közmondás tart: „a milyen a gazda, olyan a szolgája,“ két bolond egy pár. Minthogy pedig ő sűlt bolond, a mint hogy valóban az, még pedig olyan fajta, hogy a dolgokat a legtöbb esetben felcseréli egymással s a feketét fehérnek tartja, a fehéret meg feketének, a mint akkor is látszott mikor a szélmalmokat óriásoknak mondta, a papok öszvéreit meg dromedároknak, a juhnyájakat ellenséges hadseregeknek és több más mindenfélét: nem lesz nagyon nehéz elhitetni vele, hogy a legelőször szemünk elé kerülő paraszt asszony, az a Dulcinea kisasszony. Ha ő aztán kételkedik, én majd megesküszöm rá; ha ő esküdözik, én káromkodom; ha pöröl én még jobban pörölök, úgy hogy mindig enyim lesz az utolsó szó ha az ördög elvisz is. Ezzel a makacskodással talán elérem azt, hogy ilyes követségekbe soha se küld el többé, látva milyen rosz híreket szoktam neki hozni rendesen. De talán azt is könnyű lesz elhitetni vele, hogy valami gonosz varázsló, a kikkel mindig vesződik, az változtatta el a kisasszony alakját, csakhogy neki bajt és kellemetlenséget okozzon.

Ezen gondolatba Sancho Panza bele is nyugodott s meg volt győződve róla, egészen rendin a szénája. Ott maradt most már helyben egész estig, pihenve a hűvösön, mig gazdája meg majd kinézte a szemét s nyakát mindegyre nyujtogatta, lesve várva jön-e már az ő fegyvernöke a kedvező üzenettel. Sancho terve olyan jóra durrant, hogy a mikor alkonyat tájban illendőnek tartotta már a visszatérést s szamarára akart pattanni: látta, hogy Toboso felől három paraszt asszony tart feléje három szamáron. Sanchonak se kellett több ennél, hanem a mint csak verhette sarkával a szamarat, úgy verte, s a mint csak rohanhatott, úgy rohant azonnal gazdája felé.

Alighogy Don Quijote észre vette, feléje kiálta:

– Nos, Sancho barátom? Fehér vagy fekete krétával jegyezzem meg e mai napot?

– Legjobb lesz ha vörössel jegyzi meg nagyságod mint az ünnepeket szokták a kalendáriumban – viszonzá Sancho.

– Igy tehát jó hírt hoztál? – kiáltá fel Don Quijote.

– Olyan jót – válaszolt Sancho – hogy nagyságodnak egyéb teendője sincs, mint kapja Rocinantet és siessen ki a tisztásra Dulcinea del Toboso kisasszony fogadására, a ki két udvarhölgyével közelít nagyságod felé.

– Szentséges isten! Mit mondasz Sancho! – kiáltá fel Don Quijote – Vigyázz, hogy meg ne csalj, s ne akard hamis örömmel megörvendeztetni igazi búbánatomat.

– Ugyan mi hasznom lenne belőle, ha nagyságodat megcsalnám – viszonzá Sancho – kivált mikor oly közel van az alkalom, hogy nagyságod az igazság felől meggyőződhessék. Rajta, rajta uram ha meg akarja látni kegyelmes herczegasszonyunkat, teljes díszben, fényes öltözetben, szóval úgy, a mint illik. Mind hölgyei, mind ő maga csupa arany, egész gyöngyfüzér, tetőtől talpig gyémánttal, rubinnal borítva, selyembe, bársonyba öltözve. Fürtjeik szabadon lebegnek vállokra s mind meg annyi napsugár, mely a szellővel játszadozik. Mindenek fölött pedig olyan pettyezett paripákon jönnek, mint egy pár dúcz! soha szebbet azoknál!

– Párducz, Sancho, párducz – igazítá ki Don Quijote.

– Egy pár dúcz vagy párducz, az mind egy ördög – viszonzá Sancho. – Egyébiránt akármin jönnek is, olyan előkelő úri asszonyságok, hogy ritkítják párjokat. Különösen az én kegyelmes asszonyom Dulcinea, az egészen enni való!

– Jerünk, Sancho fiam, – mondá Don Quijote – s jutalmáúl ezen a mily kevéssé remélt ép oly jó híreknek, ezennel odaigérem neked legelső kalandomban ejtendő legjava zsákmányomat, vagy ha ezzel be nem érnéd, akkor hát az idei három kis szamár csikót, a végrendeletemben említettek párjait.

– Már én csak inkább a csikókhoz állok – jegyzé meg Sancho – mert, hogy az első kaland zsákmánya elég zsíros lesz-e vagy sem, azt előre tudni nem lehet.

E közben már kiértek az erdőségből s közelökben megpillanták a három paraszt asszonyt. Don Quijote végig-végig jártatta szemeit az egész tobosoi úton, mivel a három asszonyon kívül egy lelket sem látott vidékszerte: szörnyen megzavarodott s azt a kérdést intézte Sanchohoz: valjon a városon kivül vált-e el tőlök?

– Hogyan, a városon kivül? – viszonzá ez – talán farkas sötétje van nagyságod szemén, hogy nem látja, hogy ezek azok a kik itt jönnek s ragyognak úgy, mint maga a nap fényes délben.

– Én, Sancho – válaszolt Don Quijote – mindössze is csak három paraszt asszonyt látok három szamáron.

– Uram szabadíts meg a gonosztól! – kiáltá fel Sancho – hát lehetséges-e, hogy nagyságod ezt a három párduczot, vagy minek is mondja, melyek olyan fehérek mint a hóvilág, szamaraknak nézze? Fogadom Istenemre, szálankint tépném ki a szakállomat ha igaz lenne.

– Már pedig én határozottan állítom, Sancho – mondá Don Quijote – oly igaz hogy ezek szamarak, a mily igaz, hogy én Don Quijote vagyok te meg Sancho Panza. Nekem legalább azoknak látszanak.

– Hallgasson, uram, – erősködék Sancho – s egy szót se többet. Siessen inkább tisztelkedni szíve királynéjának a ki már egészen itt van előttünk.

S ezzel leugorva szamaráról, a három parasztasszonyok egyikének szamarát megfogta kötőféken s előtte mind a két térdire földre bocsátkozva így szóla hozzá:

– Királynéja, fejedelemasszonya és herczegnéje a tökéletességnek, legyen nagyságod és magasságod oly kegyes s fogadja szívesen ezen fogoly lovagjának hódolatát, a ki egészen márvány szoborrá van amott merevűlve s nagyságod fenséges jelenléte által úgy megzavarodva, hogy azt se tudja fiu-e vagy leány. Én Sancho Panza vagyok, az ő fegyvernöke, ő pedig az elkényszeredett Don Quijote de la Mancha, más néven a Búsképű lovag.

Már ekkor Don Quijote is ott térdelt Sancho mellett s kimeresztett szemmel, zavart tekintettel nézett folytonosan arra, a kit Sancho királynénak és herczegasszonynak czímzett. Mivel azonban egyebet se látott benne egy kerek arczú, tenyeres talpas paraszt leánynál: csak bámúlt nagy csodálkozással s egy szó kevés, de annyira sem merte nyitni ajakát. Egyébiránt magok a parasztasszonyok is alig tudtak hová lenni csodálkozásukban, mikor ezt a két furcsa embert ott látták térden s társok utját ekképen elállani. A csendet azonban először is a feltartóztatott törte meg, a ki egész haraggal és felindulással így szóla:

– Menjenek a pokol fenekébe s hagyjanak békét nekünk, a kiknek sietős az utunk.

Mire Sancho így válaszolt:

– Oh herczegasszony, Toboso egyetlen birtokosa! S kegyelmességed nem akar-e ellágyulni a midőn itt látja térdelni fenséges színe előtt a kóbor lovagság támaszát és oszlopait?

A mit a másik asszony hallva, rá kiáltott:

– Majd megvakarlak én, te Isten lova! Lám milyen csúfot akarnak űzni ezek az uracskák az ilyen magunk szőrű parasztokból, mintha bizony mi öt ujjunknál se tudnánk tovább számlálni! Elkotródjanak előlünk s hadd menjen kiki békével a maga utján.

– Kelj föl, Sancho – mondá e szavakra Don Quijote – mert immár látom, hogy a szerencse még most sem tartván elegendőnek szenvedésemet, minden utat elállt, a melyen csak némi enyhülés juthatna is be zaklatott keblembe. Te pedig, oh minden óhajtható tökély összessége, te minden emberi jelesség tetőfoka: habár az álnok varázsló ki engem üldöz, ködfellegeket borított is szemeimre s csak is egyedül ezekre, nem másokra nézve alakította át a te páratlan szépségedet egy szegény parasztleány képivé: ha ugyan az én arczomat viszont a te szemeidet elrémítő szörnyeteggé nem varázsolta át, oh akkor esdekelve kérlek, vess reám egy nyájas bátorító szempillantást, s légy kegyes ezen magam megalázásában és térdem meghajtásában, melylyel átváltoztatott szépségednek hódolok, azon teljes odaadást ismerni fel, melylyel kész szolgád kivánok lenni és maradni.

– Mit darál ez a madárijesztő! – kiálta föl a leány – Értem is én az ilyen czifra beszédeket! Menjen Isten hírével s térjen ki az utból, azt még meg is köszönöm.

Sancho ki is tért s utnak eresztette nagy boldogan, hogy ily szerencsésen kimenekűlt a kelepczéből. A Dulcineát ábrázoló parasztleány alighogy kiszabadult, egy bot végébe erősített szöggel megszúrta szamarát s nyargalva rontott neki a mezőségnek. A mint azonban a szamár úgy érezte, hogy a szög a szokottnál mérgesebben szurkálja, ő se vette tréfára a dolgot, hányta vetette magát s addig rugdalózott, a míg Dulcinea kisasszonyt a földre nem teremtette. Don Quijotenak se kellett több, rohant tűstént segítségére, Sancho is futott, hogy a nyerget megigazítsa. Fáradságok azonban fölösleges volt; mert még oda sem érkeztek, mikor az elvarázsolt Dulcinea már talpon termett, egy rántással helyre igazítá a nyerget, aztán nehány lépésnyire hátrább nyomult, majd sebes futvást neki szaladt a szamárnak s úgy felpattant a nyeregbe, mintha a szöcskétől tanulta volna az ugrást.

– Lánczhordta! – kiálta fel Sancho – a mi kisasszonyunk könnyebb a sólyomnál s a lóra pattanás dolgában tanulhatna tőle a legügyesebb cordovai vagy mejikoi lovas is. De még az a két udvari kisasszony, az se kutya ám! Ni, hogy rohannak mind a hárman mint a veszedelem!

Csakugyan úgy is volt, mert a mint Dulcinea már a nyeregben ült, a másik kettő is utána rontott s fél mérföldnyinél hamarább még csak hátra sem tekintettek.

Don Quijote szemmel kisérte nyomukat, s midőn már eltűntek előle, odafordult Sanchohoz e szavakkal:

– Nos, Sancho, mit mondasz hozzá? Üldöznek e hát engem csakugyan a varázslók. Látod, mennyire kiterjed álnokságuk s ellenem forralt haragjuk, úgy hogy még attól is megfosztanak, hogy szabadságom urnője a maga teljes épségiben és valóságában áldhassa meg fegyvereimet!

– Alávaló czudarok! – kiálta föl e szavakra Sancho – ármányos, gonosztevő boszorkányosai! Bár csak úgy láthatnálak mindnyájatokat állatoknál fogva zsinegre fűzve, mint a füstölt halat kopótyujukon. De hát megfoghatatlan, miért láttam én mégis oly tündöklő szépnek, oly herczegileg ragyogónak, hogy majd a szemem világa is elveszett bele! Volt a nyergén, uram olyan nyeregtakaró, a minek gyöngye, gyémántja megért egy, fél országot!

– S oh, hogy én mind ezt nem láthattam, Sancho! – kiálta fel Don Quijote – mégegyszer is mondom, de mondom még ezerszer is, nincsen ember nálam szerencsétlenebb!

Bizony nagy megerőltetésébe kerűlt a semmirekellő Sanchonak, hogy ily szép szerivel elámított ura ennyi balgaságának hallatára, nevetését tartóztatni tudja. Végre aztán sok hasonló szavak váltása után ujra felkaptak paripáikra s utra keltek Barcelona felé, a hová ideje korán el akartak jutni, hogy részt vehessenek amaz ünnepélyekben, melyeket a hires városban évenként tartani szoktak. Mielőtt azonban odaérkeztek volna, sok olyas dolog történt még velök, a mik minden tekintetben méltók arra, hogy megirassanak és elolvastassanak a mint továbbat látható is lészen.