VII. FEJEZET.

Don Quijote egy másik kóbor lovaggal találkozik.

Azon éjet, mely a halállal való találkozás napjára következett, Don Quijote fegyvernökével együtt néhány terebélyes, magas fa árnyában tölté s Sancho tanácsára falatozáshoz láttak abból, a mit a fegyvernök magával hozott szamarán. Vacsora közben Sancho így szóla gazdájához:

– De csak nagy bolond is lettem volna, uram, ha a három csikó helyett azt a zsákmányt választom hírhozásom jutalmáúl, a mit nagyságod a legelső megtörtént kaland alkalmával ejt vala. Bizony bizony csak jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.

– Mindazáltal – viszonzá Don Quijote – ha te, Sancho, nem gátolsz, s én nekik rontok, a mint akartam: legalább is a császárné arany koronája s Cupido festett szárnyai estek volna zsákmányodul.

– De hát ugyan mi a menydörgős menykőt csináltam volna velök? – kérdé Sancho felkaczagva. Talán a fejembe tehettem volna azt a koronát? Vagy angyal vagyok-e, vagy madár vagyok-e, hogy szárnyat kössek a vállamra? Elég volt egyszer is repülnöm, hogy az isten rajtok felejtse a kezét mindazokon, a kik felröpítettek; nem kérek belőle másodszor is. Elég egy sütésből egy kalács.

– De hát ha eladhattad volna jó áron? – mondá Don Quijote.

– A komediás császárok koronája és fejedelmi pálczája sohasem szokott ám tiszta aranyból lenni, uram – viszonzá Sancho Panza – hanem legfölebb be van futtatva vagy épen sárga réz.

– Az igaz – jegyzé meg Don Quijote – mert nem szükséges, hogy a színpadi ékszer igazi legyen; elég ha csak látszik annak s színét viseli, mint maga a szinművészet is csak képe az életnek. Az egyik szinész a rablót adja, a másik a csalót, ez a kereskedőt, amaz a katonát, egy másik az okos bolodot, a harmadik a szenvedélyes bolondot, mikor aztán a darabnak vége van s a szinészek levetik jelmezeiket, az egyik olyan mint a másik. Ugyanaz történik, lásd, e világ színpadán és folyása szerint is, melyben egyik ember császár, másik főpap, szóval, a hány szereplő csak lehet valamely színdarabban. Mikor azonban a darabnak vége van, azaz ha vége az életnek: a halál minden szereplőt kivetkőztet öltönyéből, mely őket egymástól megkülönböztette s ekkor aztán a sírban egyenlőkké lesznek valamennyien.

– Pompás összehasonlítás! – kiálta fel Sancho – bárha nem olyan új, hogy már ezelőtt is akárhányszor ne hallottam volna, mint azt a másikat a sakkjátékról, melyben minden bábunak megvan a különös tisztje mig a játék tart, mikor azonban ezt elvégezték, mindnyáját összedöntögetik, zürik-zavarják s egy zsacskóba vagy ládikába teszik, mintha csak az életben voltakat sírba tennék.

– Sancho – jegyzé meg Don Quijote – te kezdesz napról napra kevésbé együgyü s mindegyre okosabb lenni.

– Már hiszen valami csak rám is ragad nagyságod okosságából – viszonzá Sancho – s ugyancsak tökkel ütött fejü embernek kellene lennem, ha még nagyságod roppant tudományából s illedelmes, urias magaviseletéből sem tanulnék semmit.

Don Quijote jó izüt mosolygott Sancho ez elismerést kifejező szavain, s neki magának is úgy látszék, csakugyan van valami a dologban, mikor előmenetelről szól, mert néha-néha igazán úgy beszélt, hogy be lehetett venni okos ember számba.

Ilyen és hasonló beszélgetésekkel töltötték az éj nagy részét, mig végre Sanchonak kedve kerekedett szeme csapó ajtaját lebocsátani, a mint azt szokta kifejezni mikor aludni akart, – lenyergelte tehát szamarát s kicsapta a gazdag legelőre. Rocinanteról nem vette le a nyerget, minthogy gazdája szigorúan meghagyta, hogy valahányszor szabad ég alatt időznek s nem fedél alatt töltik az éjszakát, Rocinantet ne merje lenyergelni, így hozván ezt magával a kóbor lovagok által megállapított és híven megtartott régi szokás. A zablát levenni s a nyereg kápára akasztani, még az megjárta; de levenni még a nyerget is, – az már főben járó bűn lett volna! Sancho is ekképen cselekedett tehát s a paripát is ép úgy szabadjára eresztette, mint a szamarat, melyek között oly szoros és benső barátság szövődött, hogy apáról fiura fenmaradt annak a hire, hogy minden megállapodás alkalmával, a szamár nyakán milyen szépen át szokta nyujtani Rocinante a fejét, a mi majd félrőfnyire előre nyult a másik oldalra s el szoktak álldogálni ekképen mozdulatlanul, a földre szögzött tekintettel akár harmadnapiglan, vagy legalább is addig, a mig indulásra nem nógatták, vagy az éhség táplálék keresésére nem kényszerítette volna.

Sancho végre egy paratölgy tövében elaludt, Don Quijote pedig egy terebélyes bükk alatt szenderült el; azonban kevés idő mult el még, midőn háta mögött valami nesz hangzék, a mi fölébreszté. Meglepve talpra ugrott s csupa szem-fül lett, hogy a hang irányát fölfedezze, s ime látta, hogy két lovas okozta e zajt, kiknek egyike leszállvan nyergéből, így szóla a másiknak:

– Szállj le barátom, kantározd le a lovakat, mert a mint látom itt elegendő mezőt találnak s e táj csendje és magánya egyszersmind az én bánatos elmélázásomra is nagyon alkalmas.

Ezt kimondani s a fűre leheveredni egy pillanat műve volt s a mint letelepült, fegyverzete megcsörrent, a miből Don Quijote azonnal világosan azt következteté, hogy az érkezettnek kóbor lovagnak kell lennie. Rögtön oda is ment a még egyre alvó Sanchohoz, megrázta karjánál fogva, s nem csekély fáradsággal végre magához térítvén, halk hangon ezt susogta feléje:

Sancho barátom, kalandunk lesz!

– Adja Isten, hogy jó vége legyen – viszonzá Sancho – s merről fujdogál a szele?

– Merről, Sancho? – mondá Don Quijote – emeld föl szemeidet és nézz körül s egy kóbor lovagot fogsz látni, a ki a földön fekszik, s úgy hiszem nem valami vidám hangulatban, mert láttam, mihelyt leszállt lováról, mindjárt a földre henteredett, lefektében pedig fegyverzete megcsörrent.

– Mibül következteti már most nagyságod, hogy itt kalandra van kilátás? – kérdé Sancho.

– Nem azt akartam én mondani, – viszonzá Don Quijote – hogy ez már maga kész kaland, hanem csak kezdete annak, mert a kalandok szokás szerint így támadnak. De hallgass csak, úgy látszik valami lantot vagy cziterát hangol s köhentéseiből és torka köszörüléséből azt lehet következtetni hogy valami énekbe akar belekapni.

– Igaz lelkemre mondom úgy van – jegyzé meg Sancho – bizonyosan valami búsongó lovagnak kell lennie.

– Egyetlen egy kóbor lovag sincs, a kinek valami bánata ne volna – mondá Don Quijote – de hallgassuk meg mit énekel.

Sancho szeretett volna urának még válaszolni, azonban az erdő lovagjának hangja, mely nem volt sem igen jó sem igen rosz, megakadályoztatta szándékában s mind a ketten odafigyelve a következő éneket hallották:

Járva járom a világot,
Sokszor útam úttalan;
Mit szegény szívembe vágott
Kinom, e seb, – untalan
Egyre bánt és egyre éget
S mig a büszke ellenséget
Földre nem teríthetem:
Nincs nyugalmam énnekem!

– Hallod, Sancho, – mondá Don Quijote – a fölött kesereg, hogy ellenségét űzi s nem találja. Bizonyosan valami párviadalban győzték le s most elvesztett dicsőségét szeretné visszaszerezni! sértett hiusága az a seb, melyet a kín szivén vágott s ez az, a mi egyre bántja s egyre égeti. Azonban hallgassuk csak, talán majd kimerítőbben is nyilatkozik.

– Szent hogy megteszi – jegyzé meg Sancho, – mert a mint látszik, úgy neki veselkedett, hogy egy hónapig se akarja abba hagyni a panaszkodást.

Ez azonban nem így történt; mert alig hallotta meg az erdő lovagja, hogy körűlötte valaki beszél, panaszát azonnal félbeszakasztva talpon termett, s nyájas, csengő hangon felkiálta:

– Ki jár ott? Ki az? Valami boldog, vagy inkább boldogtalan talán?

– Boldogtalan! – viszonzá Don Quijote.

– Akkor tehát lépjen közelebb – mondá az erdő lovagja – s legyen meggyőződve róla, hogy magához a megtestesült búbánathoz és szomorusághoz lépett.

Don Quijote látván mily gyengéd, udvarias feleletet kap szavaira, odament s vele együtt nemkülönben Sancho is.

A panaszkodó lovag karon fogta Don Quijotét s így szóla hozzá:

– Üljön le ide lovag úr, mert hogy nagyságod valóban az, még pedig a kóbor lovagságot folytatók rendjéből való, ezt már azon egy körülményből is bizvást merem következtetni, hogy itt e helyen találtam, a hol egyedüli társasága a magány és a derült boltozat, melyeknél a kóbor lovagnak természetesebb ágya és hajléka sehol sem lehet.

Mire Don Quijote így válaszolt:

– Igen, én azon lovagrendhez tartozom, melyet nagyságod említ; s bár szivemben bú, gyász és bánat tanyáznak is, mindazáltal a részvét nem tűnt el onnan, hogy mások boldogtalanságában ne akarnék osztozni. Azon dalból, mit az imént hallottam, azt vettem ki, hogy nagyságod boldogtalanságát a sértett hiuság okozza, s ellenségét keresi, a kin diadalmaskodni szándékozik.

– Igen, azt keresem – viszonzá az erdők lovagja – s fel kell találnom – –

– Ha úgy elrejtőzött is, mint a gyik, a mint az én gazdám szokta mondani – kottyant közbe Sancho, a kinek megvolt e rosz szokása.

Az ismeretlen lovag – ugy látszék – zokon is vette közbeszólását, mert neheztelő hangon azonnal így szóla Don Quijotehoz:

– Ez fegyvernöke önnek, uram?

– Az – viszonzá Don Quijote.

– Sohase láttam még olyan fegyvernököt – jegyzé meg az erdők lovagja – a ki szóra merte volna nyitni ajakát ott, a hol ura beszél; legalább az enyim ugyan nem, a ki pedig nem utolsó legény a világon, de azért rá nem lehetne bizonyítani semmi áron, hogy valaha megszólamlott volna ott, a hol én beszéltem.

– Már én bizony beszéltem, de beszélek is akárki fia előtt is, a mint Isten tudnom adta – mondá Sancho – nem azért adta az Isten az embernek a nyelvet, hogy hallgasson, hanem azért, hogy használja. Hal volnék nem szólnék, ember vagyok hangot adok.

Az erdő lovagjának fegyvernöke karon fogta Sanchot s igy szóla hozzá:

– Jerünk mi oda, a hol lovászosan elbeszélhetünk mindenről kényünk-kedvünk szerint; s hagyjuk itt ezeket a mi gazdánk urainkat, hadd mutassák ki egymásnak a foguk fehérét s hadd beszéljék el hegyiről tövire egymásnak kalandjaikat s minden ajukat-bajukat, tudom isten, ott éri őket a reggel is s még mindig lesz beszélni valójok.

– Bizony okosabb is lesz – mondá Sancho – kiki a maga párjával; én meg majd kegyelmednek beszélem el, ki vagyok mi vagyok, hogy ám kegyelmed itélje meg, beválok-e a bőbeszédü fegyvernökök csapatába.

Ezzel aztán a két fegyvernök félre vonúlt s közöttük épen olyan mulatságos párbeszéd eredt meg, mint a milyen komoly a gazdáik között.