VIII. FEJEZET.

A két fegyvernök beszélgetése.

Lovagok és fegyvernökök különváltak tehát, s ezek életök folyását beszélték el egymásnak, amazok meg hőstetteiket. A csatlósok beszélgetése ilyen formán vette kezdetét:

– Bizony csak fáradságos élet ez a mi életünk, pajtás uram – kezdé az erdők lovagjának fegyvernöke – a kik kóbor lovagok mellett szolgálunk fegyvernökök gyanánt. Mi csakugyan a mi arczunk verejtékével eszszük a mi kenyerünket, mely az egyik átok, a mivel a teremtő Ádám apánkat megátkozta.

– De még azt is bátran hozzá tehetjük – jegyzé meg Sancho – hogy egész hideg-vette testtel eszszük, mert áll-e ki akárki fia több hideget vagy meleget mint a kóbor lovagság fegyvernökei? Egyébiránt ez még csak hagyján, ha van mit ennünk, mert: ha van még egy-két karaj, még úgy tűrhető a baj; de van ám aztán arra is akárhányszor eset, hogy két-három napig egyéb betevő falatunk sincs reggelire, mint a fuvalló szél.

– Mindezt el lehet hordozni és elhordozásán segíteni – mondá az erdők lovagjáé – ha a jutalom reménye kecsegtet; már pedig, ha csak a kóbor lovag, a kit az ember szolgál, nem szerfölött szerencsétlen: fegyvernökét rövid idő alatt csakugyan meg szokta ajándékozni valami sziget kormányzóságával vagy valami tisztességes grófsággal.

– Én – veté közbe Sancho – több ízben mondtam már gazdámnak, hogy megelégedném valami sziget kormányzóságával; ő meg oly nemesszívű s oly bőkezű, hogy igen számos és különböző ízben meg is igérte.

– Én – mondá amaz – beérném szolgálatom fejében valami kanonoksággal is, s gazdám ezt már meg is ajánlotta.

– Ugyan úgy-e? – kérdé Sancho – akkor hát pajtás uram gazdája valami kóbor szerzetes-lovag nemde s így ajánlhat hű cselédjének e fajta jutalmat. Az én uram egészen világi ember; de azért mégis nagyon jut eszembe, hogy voltak olyan okos emberek is – csakhogy azt tartom annál rosszabb indulatúnak – a kik minden áron arra akarták rábeszélni, hogy érsekké legyen; ő azonban csak császárrá kivánt lenni, pedig akkor majd alig tudtam mit csinálni attól való féltemben, hogy utóbb mégis kedve szottyan és felcsap egyházi embernek. Már pedig nekem erre a pályára semmi, de semmi hajlandóságom nincsen; mert hogy az igazat megvalljam pajtás uramnak, bárha így kivülről magam is csak embernek látszom, de már a mi az egyház dolgát illeti, ahhoz hat ökör vagyok.

– Már pedig abban az egyben pajtás uram igazán csalódik – viszonzá a másik – mert nem minden sziget kormányzóság jó fajta ám; az egyik nagyon terhes, a másik igen sovány, a harmadik meg szörnyü keserves, s végre még a legrendesebbel s a legjövedelmesebbel is annyi teher és alkalmatlanság jár együtt, hogy ezek alatt majd leroskad az ember, vagyis jobban mondva, az a szerencsétlen, a ki az ilyen terhet elvállalja. Sokkal többet érne, ha mi, kik ezt az átkozott szolgálatot folytatjuk, a magunk házába vonulhatnánk vissza s ott aztán olyan kellemes foglalatosságokkal töltenők időnket, mint példáúl vadászat vagy halászat. Mert ugyan van-e a világon olyan ágról szakadt fegyvernök, a kinek legalább is egy paripája s egy pár agara, úgyszinte egy horga ne lenne, a mivel odahaza magát jól elmulathatja.

– Nekem van az mind – mondá Sancho – az igaz, hogy lovam ugyan nincsen, hanem van egy olyan szamaram, mely két annyit ér, mint a gazdám paripája. Gazember legyek ebben a nyomban, ha cserélnék vele, még ha uram négy más paripát adna is ráadásul. Pajtás uram talán tréfára véli, hogy én olyan nagyra szabom szürkém árát, mert hát szamaramnak szürke a színe; pedig igazán, igazán mondom! Agár dolgában se lesz fenakadás, mert van az a mi falunkban annyi mint a tarkakutya; s annál jobb szeretem a nyulat, ha más fogja meg a számomra.

– Igaz lelkemre mondhatom, pajtás uram – vevé át a szót megint az erdő lovagjának fegyvernöke – nekem csakugyan az a szándékom, hogy itt hagyom ezeket a lovagos bolondságokat, hazamegyek szülőfalumba s nevelgetem három gyermekecskémet, a kik olyan szépek mint az igaz gyöngy.

– Nekem is van kettő olyan – hogy még a király szeme is megakadna rajtok. De kivált a leányom, az olyan helyre egy leány, hogy mihelyt kormányzóvá leszek, grófnévá teszem s herczegnek adom férjhez, hogy ásó kapa válaszsza el őket egymástól.

– S hány esztendős az a kisasszony, a ki grófnévá készül lenni? – kérdé a másik fegyvernök.

– Úgy tizenöt esztendős körül lehet, ha kettővel nem több vagy kevesebb – viszonzá Sancho – de akkora ám mint valami lándzsa, olyan fris mint a tavaszi reggel, s van olyan ereje mint valami jó béresnek.

– Mind olyan tulajdonság – jegyzé meg az erdők lovagjának fegyvernöke – a mikkel nemcsak grófnévá lehet, hanem akár még fejedelmi trónusra is juthat; hogy a kutya egye meg a leányát, de csak derék lány is lehet!

Mely utóbbi szavakra Sancho meglehetős neheztelőleg igy válaszolt:

– Ne egye bíz azt, hallja kegyelmed, s kegyelmed is jobban megrághatná ám a szót, ha már egyszer kóbor lovagok között vetyeng, a kik magok a megtestesült becsülettudás. Az ilyen kifejezéseket kikérem magamnak.

– Ejnye be kevéssé tudja, pajtás uram – mondá az erdők lovagjának fegyvernöke – hogy az ember hogyan szokta kifejezni dicséretét. Hát nem tudja, hogy ha a bikaviadalon a lovag valami jó lándzsadöfést ejt a bikán, vagy általában ha valaki dolga jól sikerül, a köznép csak igen úgy szokta mondani: hogy a kutya egye meg az emberét ezt ugyan jól nyélbe sütötte! S a mi ebben megszólásnak látszik, az épen a fő- fő dicséret. De ne vitatkozzunk e fölött, pajtás uram. Mondja meg inkább, egészen helyén van-e az esze a kegyelmed gazdájának?

– No már ezt, az igazat megvallva, épenséggel nem mondhatom – viszonzá Sancho – furcsa ember az, pajtás uram! Van annak esze, annyi mint egy egész előljáróságnak, de néha meg úgy megbomlik, hogy siralom látni.

– Akkor hát szakasztott mása az én gazdámnak; az is nagyon okos, ha nem bolond; de ha bolond, akkor aztán nagyon bolond. Kutya baja volna odahaza, úgy élhetne mint a kiskirály, s íme kapja magát, beáll bolondnak, hogy megtalálja egy másik lovag eszét, a ki elvesztette. Ezt keresi hegyen völgyön, már pedig nem tudom, lesz-e benne köszönet, ha megtalálja?

– Lám, a lónak négy lába van, mégis megbotlik – jegyzé meg Sancho – más háznál is csak főznek babot, de nálam mindjárt egy egész üsttel; több uti társa s kenyeres pajtása van a bolondságnak mint az okosságnak; de ha igaz, a mit a példabeszéd tart, ha van, ki a bajban társunk, már ez is vigasztalásunk: akkor én bízvást vigasztalhatom magamat pajtás urammal, hogy szintolyan urat szolgál, a ki csak olyan bolond, mint az én gazdám.

– Bolondnak bolond az, de a mellett bátor – folytatá a másik – és furfangossága talán még bolondságánál s bátorságánál is nagyobb.

– Már ebben az enyim nem egyez meg vele – viszonzá Sancho – mert ebben ugyan nincsen egy szikra ravaszság se; ellenkezőleg olyan jámbor mint a birka. Nem árt az senkinek, inkább mindenkinek a javát akarja; nincs benne egy szikra rosz akarat; akármi gyerek is elhitethetné vele fényes délben, hogy éjjel van. S épen ezért az együgyüségeért úgy szeretem mint a lelkemet, s nem tudok tőle megválni akármennyi bolondságot csinál is.

– Mind a mellett, pajtás uram – mondá a másik – ha a vak vezeti a világtalant, utójára mind a ketten verembe esnek. Jobb lesz nekünk annak idejében tovább állni innen, visszatérni a magunk háza tájára, mert nem jár ám mindig jól, a ki mindig kalandot keres.

Sancho már egyideje mindig nagyobb meg nagyobb szárazakat kortyantott, s úgy látszott, hogy a torka nagyon ki van száradva. Mihelyt a figyelmes erdei fegyvernök ezt észrevette, azonnal így szóla hozzá:

– Úgy látszik annyit tereferéltünk, hogy már a nyelvünk is a szánk padlásához tapad; de van énnekem egy locsolóm a nyeregkápára akasztva, a mi nem épen megvetendő.

S ezzel kis időre eltávozott, de csakhamar visszatérvén, jó nagy kulacs bort hozott magával egy bőrtömlőben, azonkivül majd fél rőf hosszú pástétomot, a mi csakugyan nem nagyítás, mert akkora fehér tengeri nyúl volt benne, hogy a mint Sancho megpillantotta, nem is valami kis fia-gidának, hanem valóságos kecskebaknak nézte.

– S pajtás uram ilyesmiket is szokott magával hordani? – kérdé Sancho mindezek láttára.

– Hát hogyne? – viszonzá a másik – hiszen talán csak nem álltam be olyan éhenkórász fegyverhordozónak, a ki kenyéren meg vízen tengődik? Jobban el van látva az én éléstáram mindenfélével nyeregkápámon, mint akármelyik generálisé mikor táborba készül.

Sancho ugyan nem sokat kérette magát, hanem tüstént hozzálátott s nyelt a sötétben akkora falatokat, mint az öklöm.

– Már az igaz, hogy pajtás-uram csakugyan hű és derék fegyvernök – mondá Sancho – maga a jóság, szívesség, embertudás és becsületesség; már ez a lakoma is tanusítja, a mely, ha nem került is babonaság útján ide, majd úgy látszik, hogy ide lett varázsolva. Ehhez képest én bizony szegény koldus vagyok, a kinek tarisznyájában egyéb sincs valami kevés kis sajtnál, de még az is oly kemény, hogy be lehetne zúzni vele akármely óriás fejét. A sajton kivül valami négy tuczat szentjánoskenyér fityeg ott ugyanannyi dió meg mogyoró társaságában, minek mind az uram szűkmarkusága az oka, meg aztán azon meggyőződése, hogy a lovagrend törvénye azt tartja, hogy a kóbor lovagnak egyébbel nem szabad táplálkoznia, mint aszalt gyümölcscsel meg mezei gyökerekkel.

– Igaz hitemre mondom, pajtás uram – viszonzá az erdei csatlós – az én gyomrom ugyan nem érné be papsajttal, vaczkorral meg erdei gyökérrel. Tartsák meg ezt magoknak lovagtörvényeikkel és szabályaikkal gazdáink s egyék meg, ha akarják; én bizony a nyeregkápára akasztva mindig hordok magammal hideg pecsenyét, meg ezt a tömlő-kulacsot, a melylyel olyan jó barátságban élünk s én úgy szeretem, hogy napjában százszor is megölelem, megcsókolom.

S ezzel aztán odanyujtotta Sanchonak, a ki szájához emelé és szítta, szítta egyre, úgy, hogy majd egy óranegyedig vizsgálta a csillagokat, s mikor aztán elvégezte az ivást, lehajtotta fejét féloldalt s nagyot fohászkodva így szólott:

– Jaj, hogy a kutya egye meg, ejnye de csak kapitális egy ital!

– No lám – jegyzé meg az erdő lovagjának fegyvernöke, a mint Sancho e nyilatkozatát meghallotta – úgy-e pajtás uram is úgy dicsérte meg a boromat, hogy a kutyával etette.

– Már – válaszolt Sancho – be kell vallanom, csakugyan elismerem, hogy az ilyen dícséretben nincsen semmi sérelmes. De hát, uram, pajtás uram, ugy-e ez a bor ciudad-reali?

– Ez már aztán a borismerő! – kiálta fel az erdei csatlós – persze hogy odavaló termés s nem is mai gyerek.

– Az igaz, hogy helyes egy bor! – folytatá Sancho – De hát reménylem, pajtásuram csak tart is olyan embernek, hogy bort a bortól meg tudjam különböztetni? Van nekem a borismerésre olyan helyes természetes ösztönöm, hogy csak a puszta szagáról is megmondom én hol termett, mi fajta, milyen ízü, hány esztendős, hányszor kell lefejteni, egy szóval mindazt, a mi borról csak mondható. Ezen azonban nincs mit csodálkozni, mert volt az én családomban apai részről két olyan borismerő, a kiknél különbet la Mancha sok számos éven át nem látott. Nagyobb igazság okáért elmondom, mi történt ezekkel egyszer. Bort kóstoltattak velök egy hordóból, s arra kérték, mondják meg, hogy ízlik nekik, jó-e, rosz-e, nincs-e valami hibája? Az egyik csak a nyelve csúcsát mártotta bele, a másik csupán megszagolta. Az első azt mondta, hogy a bornak vasize van; a másik meg azt, hogy bőrszagu. A kié a bor volt, az váltig állította, hogy az ő hordója mindig ilyen tiszta meg olyan tiszta, s nincs rá eset, hogy olyasmit kevertek volna a borába, a mitől annak vasíze vagy bőrszaga lehetett volna. De a két borismerőnek hiába beszélt, azok csak nem tágítottak egy hajszálnyit sem. Idő multával eladták a bort s mikor a hordót kimosták, egy piczi kis kulcsot találtak benne keskeny kis szíjra kötve; – ebből is látható hát pajtás uram, hogy a ki ilyen családból származott, az bátran elmondhatja az ilyes dolgokban a maga véleményét.

– Épen azért mondom – szólt a másik – jobb lesz nekünk, ha a kalandozást abba hagyjuk, s ha otthon van kenyerünk, ne járjunk másutt kalács után, hanem térjünk haza a magunk gunyhójába, ott is megtalál a jó Isten ha ugy akarja.

– Már, a mig uram Barcelonát megjárja, még addig vele maradok, azután majd meglássuk.

A két jó csatlós addig beszélgetett s addig szopogatta a bőrcsutorát, hogy utoljára is az álomnak kellett nyelvöket bekötnie, és szomjukat csillapítnia, mert hogy ezt egészen elolthassa, erről még csak álmodni sem lehet. Igy aztán a majd egészen kiürült kulacsot mindaketten kezökben tartva, szépen elaludtak, s mi egyideig magokra is hagyjuk s azt készülünk elmondani, mi történt ezalatt az erdő lovagja és a Búsképü között.