X. FEJEZET.

Hogyan lett a Bús-képű lovag Oroszlán lovaggá.

Valamint minden diadala rendesen büszkébbé, elbizottabbá s a lovagosdiban még hóbortosabbá tette Don Quijotét, úgy a mostani párbaj után is különös nagy elégedettséggel folytatá útját, mert dicsősége érzetében csakugyan azt hitte, hogy ez idő szerint a kerek világnak ő a legderekabb kóbor lovagja. Már ezentúl akármi kalandba ereszkedjék is egy se lesz olyan a mit ne fogna jól és sükeresen végrehajtani. Föl se vette többé a bűbájosságot és a varázslókat, hiszen ime most a megtestesült varázsláson győzelmeskedett, hihetőleg valami jóakaró bűbájos segítségével, a ki az ellenségesnek ellene szegűlt A töméntelen sok botütés, a mit lovagsága folytán kapott, sem az a kőzápor, mely fogai felét kiütötte, mind ez eszébe se jutott többé, s azt mondá magában: ha szerit tudná ejteni, hogy Dulcineát feloldhatná valami uton módon a varázs alól, nem irigylené a legnagyobb szerencsét sem, melyben a mult századok akármelyik leghíresebb kóbor lovagja részesült vagy részesülhetett.

Még folytonosan ez a képzelődés foglalkoztatá, mikor Sancho egyszer így szóla hozzá:

– Nem csodálatra méltó-e, uram, hogy az én eszemben még most is az én Cecial Tamás komám rettenetes és iszonytató orra jár minduntalan?

– S te csakugyan azt hiszed, Sancho – kérdé Don Quijote – hogy a Tükrök lovagja a tanuló Carrasco volt, fegyvernöke meg a te Cecial komád?

– Magam se tudom mit feleljek – viszonzá Sancho – de annyi szent, hogy nagyobb hasonlatosságot az utósó porczikáig soha életemben se láttam mint e között, meg azon emberek között a kiket ábrázoltak.

– Beszéljünk okosan, Sancho – felelt Don Quijote. – Jer ide. Ugyan mi oknál fogva eshetett volna meg az, hogy a salamancai egyetem egyik fénycsillaga, a tanuló, Carrasco Sámson kóbor lovaggá öltözzék, védő és támadó fegyverekkel lássa el magát, hogy velem viadalra keljen? Avagy ellensége voltam én valaha? Szolgáltattam-e okot arra bármikor, hogy haragosom legyen? Vetélytársa vagyok-e én? avagy ő fegyverviselő férfiú-e, hogy talán irígyelje azt a dicsőséget, melyet én a fegyverhordás által kivívtam?

– De az a rettenetes nagy hasonlatosság, uram!

– Mind csak az engem üldöző roszakaratú varázslók csalfasága és ármányossága – mondá Don Quijote a komoly meggyőződés hangján. Azok előrelátták, hogy e párbajban én leszek a győztes, úgy intézték tehát a dolgot, hogy a legyőzött lovag öltse föl egyszerre az én kedves tanuló barátom képét, hogy iránta érzett barátságom vesse magát kardom éle és karom szigorúsága közé, s az mérsékelje szivem méltó haragját, s ekképen menthesse meg életét az, a ki csalfaság és ármány által az enyimtől akart megfosztani engemet. A minek bizonyságára, magad tudod, Sancho, saját tapasztalatodból, mely nem fog hazugságban hagyni s ámítani, mily könnyű a varázslóknak az arczokat átváltoztatniok s a szépet rúttá, a rútat széppé tenniök, hiszen alig egy-két napja tulajdon szemeddel láttad a páratlan Dulcineát, a maga főúri egész természetes valóságában, mig viszont én csak egy igen közönséges tenyeres, talpas, durva munkához szokott parasztleányt láttam. S ha már ez az átkozott varázsló elég vakmerő vala egy ily szörnyű átváltoztatást vinni véghez, nincs abban semmi különös, ha ugyanazt cselekedte Carrasco Sámson és a te komád képével, hogy kiragadja markomból a győzelem dicsőségét. Mindazáltal akármint legyen is, nekem megvan az a vigasztalásom, hogy utóvégre akármi alakot öltött legyen, mégis csak én diadalmaskodtam ellenségemen.

– Isten tudja mindennek igazságát – viszonzá Sancho, s mivel tudta, hogy Dulcinea átváltozása az ő csalfasága és ármánykodásának munkája: sehogy sem volt kibékülve az egész eseménynyel. Mert ha Carrascónál is csak olyan túlvilági varázslás játszott szerepet, a milyen Dulcineánál, akkor ugyan nagy bolondnak kell annak lennie, a ki elhigyje, hogy a szemmel láthatók és kézzel foghatók nem azok, a kik.

Most azonban nem mert gazdájával feleselni, nehogy olyan szót találjon kivakkantani, a mi által kisülne hazugsága.

Ez a beszélgetés folyt közöttük, midőn egy ember érte utól őket, a ki ugyancsak ezen az úton jött nyomukba egy igen szép almásszürke paripán. A lovasnak mind öltözete, mind arcza, mind nyájas köszöntése, melylyel a lassabban haladókat üdvözlé, mind arról tettek tanúságot, hogy előkelő állású s művelt lelkű ember lehet. Don Quijote az ilyenek társaságát mindig nagyon kedvelvén, most is nemcsak a legudvariasabban viszonzá köszöntését, hanem még így is szóla hozzá:

– Lovag úr, ha nagyságod egy úton megy velünk, s útja nem épen nagyon sietős, igen nagy hálára kötelezne, ha mihozzánk csatlakoznék.

Az útas megrántotta sebesen futó paripája kantárszárát s így felelt:

– Nagy szerencsémnek fogom tartani, ha nagyságod társaságát élvezhetem. Utam egyenesen erre vezet, nem is szerfölött sietős, a mennyiben látogatóból haza megyek, s igy kész örömmel fogadom el a szíves meghívást, mely kétségkívül csak nekem lesz nyereség.

Don Quijote nem késett ez udvarias szavakat még udvariasabbakkal viszonozni, s egyszersmind tetőtől talpig szemügyre venni a majdnem egészen zöld ruhába öltözött lovagot. Korára nézve ez mintegy 50 éves lehetett, haja ritka, orra hajlott s tekintete félig vidám, félig komoly, szóval mind öltözete, mind egész alakja arról tettek tanúságot, hogy nem közönséges ember. A mit viszont a Zöld lovag jegyzett meg Don Quijote felől, az volt, hogy ilyen fajta meg külsejű embert soha életében eddigelé még nem látott. Bámulta lova hosszúságát, a lovag magas termetét, arcza soványságát és sápadtságát, fegyverzetét, egész külsejét s magatartását, a mi olyan képet s alakot mutatott, a milyet ez országban már régtől fogva nem láttak.

Don Quijote igen jól látta, mily nagy figyelemmel nézi őt az idegen, s leolvasta meglepetéséről titkos ohajtását is, s a mily udvarias és szíves volt, hogy másoknak kivánságát teljesítse, s azoknak örömet szerezzen, most sem várta be amannak kérdését, hanem maga ment feléje s így szóla hozzá:

– Nem csodálom, hogy nagyságod annyira megbámulja azt a bennem látott alakot, mely annyira újszerű és oly eltérő a mindennap látható alakoktól. Nagyságod csodálkozása azonban rögtön alább fog hagyni, ha kimondom, a minthogy ki is mondom, hogy én azon lovagok közé tartozom, a kikről azt szokták mondani, hogy kalandok után járnak. Szülőföldemről eltávoztam, vagyonomat elzálogosítám, kényelmemről lemondtam s a szerencse karjai közé vetettem magamat, hogy ám vigyen a merre néki tetszik. Fel akartam támasztani halottaiból a már enyészetnek induló kóbor lovagrendet s immár jó ideje, hogy járom is a világot és sokat gyámolítottam, sokat fölsegítettem. S igy jeles, számos és keresztyén hős tetteimért kiérdemeltem azt, hogy nevemet a hír máris felkapja hangzatos ajakára és ismertté tegye nagy meszsze földön. Szóval, hogy röviden egybefoglaljam, én Don Quijote de la Mancha vagyok, más néven a búsképü lovag; s bárha igaz, hogy nem illik az embernek maga-magát dicsérni, nekem néha meg kell tennem, a mikor nincs körülöttem másvalaki a ki dicsérjen. Ekkép tehát nemes uraságod nem csodálkozhatik ezentúl oly szerfölött sem e lovon, sem e dárdán, sem e pajzson, sem e fegyvernökön, sem egész összes fegyverzetemen, sem arczom sárgaságan, sem neki vékonyodott soványságomon, ha már tudja ki vagyok én s minő tisztséget gyakorlok.

E szavak után Don Quijote elhallgatott. A zöld ruhás pedig, a mint feleletének késedelmezéséből nyilván kitűnt, maga sem volt tisztában magával mit válaszoljon; jó sok idő mulva azonban végtére így szólott:

– Meglepetésemből igen jól kitalálta szivem ohajtását lovag úr; azonban csodálkozásomat még sem tudta eloszlatni, sőt ellenkezőleg még jobban fölgerjeszté, mert igazán nem tudom elképzelni, hogy a mai világban hogyan tarthassa valaki szükségesnek a kóbor lovagságot, s hogyan lehessen kedve kóbor lovagnak állani.

A zöld köpenyes e szavaira, kit Don Diegonak hívtak, Don Quijote a maga szokott áradozó modorában válaszolt, védve a lovagságot és lovagregényeket, a mit Sancho már annyiszor, de annyiszor hallott, hogy maga is majdnem könyv nélkül el tudta volna már mondani. Ez a beszélgetés tehát nem lévén ínyére, letért az útról, hogy egy kis tejet vagy más egyéb ilyest kérjen azoktól a pásztoroktól, a kik ott a közelben épen juhaikat fejték.

A két úr között tovább folyt a heves beszélgetés, midőn Don Quijote egyszer feltekintett s látta, hogy egy szekér jön velök szemközt mely teli van tűzdözve királyi lobogókkal. S mindig, valahányszor csak a kóbor lovagságot valaki megtámadta, ő azonnal rajta volt minden áron alkalmat keresni, hogy az ellenkező nézetűeket cselekedetek tanubizonysága által győzze meg a kóbor lovagság szükséges voltáról, úgy most is azonnal az villant agyán keresztül, hogy itt olyan kaland kínálkozik, mely a kóborság dicsőségét bizonyosan elé fogja mozdítani s iránta tiszteletet gerjeszteni még abban is, a ki – mint látszék – ellenszenvvel viseltetett ellene. Nagy fenszóval odakiáltott tehát Sanchohoz, jőjjön tüstént s hozza hamar a sisakját.

Neve hallatára Sancho mindjárt felfigyelt, de meglehetős zavarba jött mikor azt hallotta, hogy olyan sürgetve siettetik visszatértét. Ugyanis igen kellemes dologgal volt elfoglalva; a mennyiben épen akkor elkészült friss túrót vett a pásztoroktól, kiknél ez is volt kapható. Hamarjában azt se tudta mit kezdjen a túróval, hová tegye, mibe vigye, már pedig ha egyszer kifizette az árát, bizony csak nem akarta ő ott hagyni hamarosan; abban állapodott meg tehát, hogy beleönti gazdája sisakjába. A sisak ugyan is szépen ott függött az ő nyerge kápájára akasztva, s belseje szinte maga kínálkozott arra, hogy a még egészen puha túrót beletegye. Meg is tette, s azzal nyomban oldalba ütvén két sarkával szamarát, sietve nyargalt gazdájához.

– Ide hamar! – szóla Don Quijote, ki sem mondva a sisak nevét, hanem úgy a mint volt egyenesen elkapva Sancho nyerge mellől – vagy én nem értek a kalandokhoz, vagy itt olyasmi van készülőben, a mi minden kételkedéssel szemben, örök dicsőséget szerezhet a kóbor lovagságnak.

Sancho sejté mi van készülőben; de hiában! sem nem merte, sem nem lehetett már figyelmeztetni urát, hogy a sisakot úgy a mint van a világ minden kincseért se nyomja a fejébe, mert mindjárt szörnyü csunya dicsőséget lát az egész kóbor lovagság. Don Quijote hirtelen föltette a sisakot, s harczra készülve, jó erősen bele is nyomta fejébe, miáltal a turó úgy összenyomódott, hogy levet eresztett s a savó végig csorgott a hős manchai lovagnak, a kóbor lovagság tükrének és virágának képén, szemén, száján, bajuszon és szakállán.

Soha olyan meglepetést, mint Don Quijoteé e váratlan eseményre!

– Mit jelentsen ez Sancho? – kérdé látható megdöbbenéssel. – Majd úgy látszik, mintha a koponyám lágyúlna vagy agyvelőm kezdene olvadni, vagy tetőtől talpig csurom-viz lennék az izzadtságtól. Meg lehet hogy izzadok, de bizonyára mondom, nem félelemben. Kétségtelen, hogy ez rettenetes kaland lesz, a mi rám várakozik. Adj valamit, a mivel megtörülközhessem, mert ez a tenger verejték majd megvakít.

Sancho mélyen hallgatott s oda nyujtott neki valami kendőt, és áldá magában az istent, hogy gazdája nem jött a dolog igazi nyomára.

Don Quijote megtörülközött, aztán levette a sisakot, hogy lássa, mi hűtötte le úgy a fejét s megpillantva benne azt a fehér kását, orrához vitte s megszagolta.

– Dulcinea del Toboso, páratlan tökéletességű királyném üdvösségére mondom – kiáltá fel lángharaggal – te most-öntött túrót tettél a sisakomba, semmire való gazember, esztelen fegyverhordozó!

Mire Sancho a legnagyobb higgadtsággal és tettetett nyugalommal így felelt:

– Ha túró, úgy adja ide nagyságod, hadd eszem meg; de mégis… egye ám meg az ördög, a ki bele tette. Ugyan hogy lehettem volna én olyan vakmerő, hogy nagyságod sisakját így bemocskoljam? Ezt ugyan jól eltalálta nagyságod. Igaz hitemre mondom, señor, a mint isten tudnom adta, már bizonyos, hogy a boszorkányosok között nekem is meg vannak a magam ellenségei, a kik azért üldöznek, a miért hogy keze-lába vagyok nagyságodnak. Azok tették ebbe a sisakba ezt a rondaságot, hogy nagyságodat rám haragítsák, hogy aztán szokása szerint össze-vissza törje, zúzza minden bordámat. Most az egyszer azonban porúl jártak, mert tudom isten, van az én uramnak annyi esze, hogy meggondolja, hogy én nálam se tej, se más ilyes nincsen, de meg ha volna is, inkább a gyomromba raktam volna, mint a sisakomba.

– Az is meglehet – mondá Don Quijote.

Don Diegonak, a ki mindezt látta, hallotta, nem fogyott csudája kivált akkor, a mikor Don Quijote szemét, száját, arczát, sisakját megtörülvén, ezt meg-meg fejére tette, lábát keményen megveté kengyelében, kardját megtapintotta s aztán dárdáját marokra fogva így szóla:

– Most már jőjjön a minek jönni kell, én itt vagyok s kiállok bátran magának az ördögnek is!

E közben a fellobogózott különös kocsi oda érkezék hozzájok. Valami roppant nagy zárt ketrecz volt rá téve, mely az egész kocsit elfoglalta. Ember pedig más sem jött velök, mint a kocsis öszvérháton s rajta kívül egy másik ember, a ki a kocsi elején ült.

Don Quijote útjokba állt s igy szóla hozzájok:

– Hová atyafiak? Micsoda kocsi ez, mit visznek rajta s milyen lobogók ezek?

Mire a kocsis ekképen válaszolt:

– A kocsi az enyim, rajta pedig két hatalmas oroszlánt viszünk ketreczben. Az orani helytartó küldi az udvarhoz ő felségének ajándékba; a lobogók urunk és királyunk lobogói, annak jeléül, hogy az övé, a mit viszünk.

– S nagyok ezek az oroszlánok? – kérdé Don Quijote.

– Olyan nagyok – vette át most a szót a kocsi elején ülő ember – hogy nagyobbakat sohasem hoztak Afrikából Spanyolországba. Én vagyok az etetőjök, s hoztam én már máskor is oroszlánt, de még ekkorát soha egy ízben sem. Épen egy pár, him és nő. A him itt van az első ketreczben, a nőstény pedig a hátulsóban; ma még nem ettek s éhesek is nagyon, mi végre kérem is nagyságodat, ne tartóztasson bennünket, mert sietnünk kell, hogy mentül előbb megetethessünk.

Mire Don Quijote ajkait mosolyra vonva így válaszolt:

– Oroszlán-kölykeket hozzám? Hozzám fia-oroszlánokat és e mostani órában? De, istenemre mondom, majd megmutatom azoknak az uraknak, a kik ide küldték, vagyok olyan ember, a ki nem ijed meg az oroszlánoktól! Szálljon le, jó ember, s minthogy kegyelmed az oroszlán etető, nyissa ki csak ezeket a ketreczeket, ereszsze ki e vad állatokat, hadd mutassam meg nekik e nyílt mezőn, ki az a Don Quijote de la Mancha, minden bűbájos daczára és ellenére is, a kik ezen oroszlánokat ide küldték.

– Ahá! – mondá magában e szavakra a nemes úr – most üt ki a szög a zsákból, hogy a mi lovagunk milyen legény! A túró csakugyan fellágyította koponyáját és elhigította agyveléjét.

E közben Sancho is oda lépett Don Diegohoz és így rimánkodék:

– Uram, az isten szent szerelmére kérem, akadályoztassa meg nagyságod valami módon, hogy gazdám bele ne kössön az oroszlánokba, mert ha beléjök köt, itt szaggatnak bennünket darabokká, a hányan csak vagyunk.

– De hát oly bolond a kegyelmed gazdája – viszonzá a nemes – hogy csakugyan attól lehet tartani, hogy beléjök köt az ilyen vad állatokba?

– Nem bolond az uram, – felelé Sancho – hanem vakmerő.

– Majd teszek én róla, hogy ne legyen az – mondá a nemes – s ezzel odalépvén Don Quijotehoz, ki az etetőt egyre sürgeté, hogy a ketreczajtót kinyissa, így szóla hozzá:

– Lovag úr, a kóbor lovagoknak csak olyan kalandokba kell bocsátkozniok, a melyek felől remélhetik, hogy jó véget érnek, nem pedig olyanokba, a melyekről előre láthatják, hogy rajta vesztenek. Mert az olyan bátorságban, mely a vakmerőség határán is túl megy, több a bolondság mint a hősiség. Ezek az oroszlánok egyáltalában nem nagyságod ellen jönnek; eszök ágában sincs! Ajándékba küldték a királynak, s kár lenne útjokat állani és feltartóztatni.

– Ilyen dologba ne avatkozzék az, ki a kóbor lovagság szükséges voltát tagadja – viszonzá Don Quijote meglehetős ingerülten. – Ez az én dolgom, s én tudom, hogy ezek a tisztelt oroszlánok én ellenem jönnek-e vagy se?

S azzal megint az oroszlánetetőhez fordúlva, így szóla:

– Lelkemre mondom, silány ficzkója, kinyisd nekem tüstént azokat a ketreczeket, máskülönben a kocsihoz szögezlek ezzel a dárdával.

A kocsis látva, hogy ennek a fegyveres kisértetnek ugyan hiába beszélnek, igy szóla hozzá:

– Kegyelmes uram, csak azt engedje meg, hadd fogom ki öszvéreimet s hadd meneküljek velök, míg az oroszlánokat ki nem eresztik, mert ha ezek odalesznek, ki nem heverem holtom napjáig sem, mert se égen, se padláson nincs egyebem ennél a kocsinál meg öszvéreimnél.

– Oh kicsinyhitű! – viszonzá Don Quijote – szállj le tehát és fogj ki s tégy kedved szerint, bárha tudom, hamar belátod, hogy hijába való munkát cselekedtél s ez az aggodalmad merőben felesleges volt.

A kocsis földre ugrott, s a mint tudott oly sebesen látott a kifogáshoz, mig az oroszlánetető nagy fenszóval ezt mondá:

– Tanú gyanánt hívok fel minden embert valaki csak itt van, hogy akaratom ellen s kényszerüségből nyítom ki a ketreczeket s eresztem ki az oroszlánokat, s hogy szemébe mondom ennek az urnak, hogy azon kárért és veszedelemért, a mit ezek a vadállatok okozni fognak, ő a felelős s neki kell megtérítenie mindent, még az én béremet és jussomat is. Az urak meg előbb semmint ajtót nyitok, meneküljenek mind, a hová tudnak, mert a mi engem illet, én nem félek, hogy az orszlánok bántsanak.

A nemes úr még egyszer megkérte, ne tegyen ilyen bolondot, mert valóságos istenkisértés ily esztelenséget elkövetni. Mire Don Quijote azzal válaszolt: tudja ő, hogy mit cselekszik. A nemes azt felelte, vigyázzon, ő azt hiszi, csalatkozik.

– Már most, uram, – szakasztá félbe Don Quijote a beszélgetést – ha nem akar nézője lenni annak, a mi nagyságod véleménye szerint szomorújáték lesz, akkor kapja sarkantyuba a lovát és meneküljön. Minek hallatára Sancho könnyes szemekkel kért, könyörgött, hagyjon fel szándékával, mert hiszen ahhoz képest, a mi itt készül, a szélmalomharcz, a szörnyü kótisok, egy szóval életének minden aja-baja mind csupa merő lakodalom.

– Uram, kedves uram – rimánkodék Sancho – itt nincs ám semmi boszorkányság vagy ilyesféle, hanem van akkora igazi oroszlán, hogy a mint én a ketrecz hasadékán keresztül csak a körmit megláttam, mindjárt azt kellett gondolnom, hogy a melyik oroszlánnak ekkor a körme, az maga nagyobb lehet egy hegynél.

– Legalább félelmed – viszonzá Don Quijote – látja, tudom, akkorának mint a félvilág. Eredj Sancho, hagyj magamra, s ha itt halok meg, tudod már, mibe egyeztünk egykoron. Dulcineához elmégy… De nem mondok többet.

Most már bizonyos volt, hogy nem akar felhagyni esztelen szándékával.

A zöld ruhás lovag kész lett volna erővel is ellenállani, azonban belátta, hogy fegyvereik nem egyenlők s nem tartotta észszerűnek, bolond emberbe belekötni, már pedig Don Quijotét most egészen annak ismerte. A lovag nem hagyott alább az oroszlán-etetőhez intézett sürgetéseivel s fenyegetőzéseivel, minek aztán az lett a következménye, hogy a nemes úr sarkantyúba kapta a paripáját, Sancho meg a szamarát, valamint a kocsis öszvéreit, s eszök veszetten futtatni kezdének, mindnyájoknak az lévén legfőbb törekvésök, hogy a kocsitól mentül tovább juthassanak, mire az oroszlánok a ketreczből kiszabadúlnak.

Sancho már előre megsiratta gazdája halálát, mert egészen bizonyosnak hitte, hogy ez alkalommal ott vesz az orszlánok körmei között; átkozta a sorsot és jajt kiáltott még arra az órára is, mikor arra tökélte el magát, hogy megint szolgálatba lépjen. Azonban minden sírása, jajgatása se gátolták, hogy a szamarat mindegyre ne sarkalja, hogy mind messzebb meg messzebb legyen a kocsitól.

A mint az oroszlán-etető látta, hogy a menekvők már jó távol estek, ujra kérte, könyörgött Don Quijotenak s még egyszer elmondta a már elmondottakat, a lovag azonban csak annyit felelt, hogy ezt már hallotta, s ne fáraszsza magát több kéréssel, könyörgéssel, a mi úgy sem használ semmit, hanem inkább siessen.

Az alatt, mig az oroszlán etető az első ketreczajtó nyitásához látott, Don Quijote arról gondolkozott, hogyan lesz jobb a viadalt küzdeni, gyalog e vagy lóháton? Végre arra határozta el magát, hogy gyalog küzd meg, mert attól tartott, hogy az oroszlánok megpillantása Rocinantet elrémítené. Ennek következtében a földre pattant, dárdáját félre lökte, pajzsát karjára füzte, kardját kirántotta s kimért léptekkel, bámulatra méltó hidegvérűséggel s bátor szívvel oda ment a kocsi elé, magát lelke mélyéből isten és Dulcinea kegyeibe ajánlva.

Mikor az oroszlán-etető látta, hogy Don Quijote már ott áll egészen csatára készen, s neki a hím-oroszlánt ki kell eresztenie, ha csak a megsértett és vakmerő lovag haragját magára vonni nem akarja: csinján kinyította azon ketrecz ajtaját, melyen belűl – a mint már említettük – a hím-oroszlán volt, a mely csakugyan rendkívül nagynak s borzasztó és ijedelem gerjesztő tekintetűnek látszék. A legelső is, a mit tett, az vala, hogy megfordúlt a ketreczben, a melybe vetették, körmeit kimeresztette s egész hosszában kinyujtózék, aztán száját feltátott, roppant nagyot ásított, s majdnem két arasznyi nyelvét kiöltötte, megnyalta vele szemét s megmosta arczát. Mikor ez megtörtént, fejét kinyujtotta a ketreczből, jobbra balra széttekintett, szikraképen égő két szemével s olyan tekintettel, oly fenyegető mozdulattal, hogy magát a megtestesült vakmerőséget is el tudta volna rémíteni. Egyedül az egy Don Quijote kísérte szakadatlan figyelemmel s alig várta, mikor ugrik le már a kocsiról, mikor kaparíthatja kezei közé, hogy aztán darabokra szabdalja.

Páratlan hóbortossága egész eddig a szélsőségig ment; a nagylelkü oroszlán azonban sokkal illedelmesebb lévén mintsem merész, s mitse törődve azzal a sovány, csupa csontja-bőre lovaggal, szépen megfordúlt, s farka táját tartva neki Don Quijotenak, nagy csendesen és nyugodtan ujra lefeküdt a ketreczbe. Don Quijote ennek láttára azt parancsolta a felvigyázónak, csapkodjon rá az oroszlánra s kényszerítse így a kiugrásra.

– De már azt nem teszem – viszonzá a felvigyázó – mert ha én izgatom, legelőször is engemet szaggat szélylyel. Nagyságod nagyon beérheti azzal, a mi történt, mert ennél többet a legnagyobb bátorságtól sem lehet követelni; nem jó lenne még egyszer szerencsét próbálni. Az oroszlán előtt nyitva az ajtó, szabadságában áll kirontani vagy benn maradni, minthogy pedig mindeddig ki nem rontott, nem is fogna kirontani egész nap se. Nagyságod szívének hősiségéről senkinek sem lehet többé semmi kétsége. Semmiféle bajnok küzdő sem lehet egyébre kötelezve, legalább a mint én tudom, mint arra, hogy ellenfelét kihívja s aztán a nyílt mezőn bevárja; ha ez az ellenség nem jelen meg, őt bélyegzi a gyalázat, míg a reá várakozó a győzelemnek koronáját nyeri.

– Az igaz – viszonzá Don Quijote – zárd be hát az ajtót, barátom, s szolgáltass ki számomra egy bizonyítványt oly formában, a mi tőled a legjobban telik, mely mindazt elmondja, a mit itt láttál: tudniillik, hogy ajtót nyitottál az oroszlánnak, én vártam rá, ő még sem jött, hanem visszafeküdt. Egyébre nincs szükségem, s ezzel pusztúljon a varázslat, isten segítse az észt és az erényt, és az igaz lovagságot. Zárd be, a mint mondtam, az ajtót, mig én meg jelt adok a megfutottaknak és távollevőknek, hogy térjenek vissza és a te szavaidból értesüljenek az egész eseményről.

Az oroszlán-etető úgy is tett, Don Quijote pedig rá kötvén dárdája hegyére azt a kendőt, a melybe belétörülközött, mikor a savózápor szemin-száján végig csurgott, utánok kiáltozott a többieknek, a kik még egyre szaladtak s majd minden lépésnél vissza-vissza néztek, mind egy rakáson s élökön a nemes ember. Azonban alighogy Sancho észrevette a fehér kendő lobogtatásával adott jelt, felkiálta:

– Akármi legyek, ha uram meg nem győzte a vérengző vadállatokat, mert ime utánunk kiált.

Erre mindnyájan megállottak s látták, hogy a ki jelt ád, az csakugyan maga Don Quijote, s így valami kevéssé neki bátorodva lassanként közeledni kezdének, mig végre tisztán kivehették Don Quijote hívogató kiáltozását. Végre csakugyan oda bátorkodtak a kocsihoz, s mikor ide érkeztek, Don Quijote így szólítá meg a fuvarost:

– Fogja be ujra az öszvéreit, atyámfia, s aztán menjenek tovább isten hírével. Te meg, Sancho, adj nekik fejenként két aranyat, az legyen a kárpótlás, a miért miattam késtek.

– Adok én szíves-örömest – viszonzá Sancho – de hát az oroszlánokból mi lett? Végök van-e, vagy élnek?

Ekkor a felvigyázó körülményesen elbeszélte szakadazottan az egész nagy viaskodás lefolyását s kidícsérte, a mennyire csak isten tudnia adta Don Quijote bátorságát, a kinek puszta tekintetétől az oroszlán úgy megfélemlett, hogy se nem mert, se nem akart a ketreczből kijönni, bárha a ketreczajtó ugyancsak sokáig nyitva volt: s hogy ő azt mondta a lovagnak, valóságos istenkísértés lenne, ha az oroszlánt felbőszítenék s erőszakosan kergetnék ki, a mint a lovag váltig akarta is, mig utóbb aztán sokára és nagynehezen mégis csak beleegyezett, hogy ő az ajtót bezárja.

– Nos, Sancho, mit mondasz ehhez? – kérdé Don Quijote – kifog-e hát a varázslat az igazi bátorságon? A varázslók megfoszthatnak a szerencsétől, de karom erejétől s rendíthetetlenségemtől sohasem!

Sancho az aranyokat oda adta, a fuvaros befogott, az oroszlán etető kezet csókolt Don Quijotenak kegyes jóságaért s megigérte, hogy ezt a bátor cselekedetet mindjárt elmondja magának a királynak, mihelyt az udvarhoz érkezik.

– S ha netalán ő felsége kérdezni találná, ki tette, azt mondja neki atyámfia: az Oroszlán-lovag, mert azt akarom, hogy mától fogva ezen névvé cseréljék, változtassák, fordítsák és alakítsák át eddig használt Búsképű lovag elnevezésemet. A régi kóbor lovagok példáját követem ezzel is, a kik szintén megváltoztatták nevöket, a mikor kedvök tartotta vagy jónak látták.

A kocsi aztán tovább ment a maga útján, Don Quijote, mostantól kezdve tehát az Oroszlán-lovag, Sancho és a zöldruhás is a magokén. Don Diego oly szíves volt, hogy éjjeli szállásra útitársait meg is hívta vendégszerető házához, mely meghívást azok a legnagyobb örömmel és köszönettel fogadván el, néhány órai utazás után kényelmes urilak barátságos körében pihenték ki e nevezetes nap fáradalmait.