IX. FEJEZET.

A két lovag társalgása.

Valamint a csatlósok között arról folyt a párbeszéd, a mi őket érdeklette legjobban: hasonlóképen a lovagok is az ő körükbe vágó hőstetteikről szólottak egymásnak. Nem akarjuk társalgásukat széltiben s hosszában leirni; csak azt az egyet ragadjuk meg, mikor az erdők lovagja a többi között igy szóla:

– A mire azonban a legbüszkébb vagyok, s a mit legfőbb dicsőségemnek tekintek, az, hogy párbajban legyőztem azt a nagyhírű lovagot Don Quijote de la Manchát is s kicsikartam belőle azt a vallomást, hogy az én jegyesem, Doña Casildea de Vandalia sokkal magasabb és előkelőbb származásu, mint az ő alacsony Dulcineája, a kinek még a nagyatyja kecskepásztor volt. Ezen egy diadalmat úgy tekintem, hogy abban a világ minden kóbor lovagját legyőztem, mert az említett Don Quijote csakugyan legyőzte mindnyáját: ha tehát én meg ő rajta diadalmaskodtam, az ő híre, neve, dicsősége mind átszállott én reám.

úgy, hogy az említett Don Quijote számtalan hőstette most már mind az enyim, s nekem tulajdonítják. S még sem érzem magamat boldognak, mert van egy ellenséges varázsló, a ki ezen állításomat kétségbe akarja vonni s azt mondja, csak képzelem e diadalmat. Nekem tehát szerteszét kell járnom a világot, éjszakról délig és kelettől nyugotig, hogy kardom hegyével szerezzek bizonyságot állításom igazságának s hazudtoljam meg mindazokat, kik az ellenséges varázslóval egy követ fújnak.

Don Quijote alig tudott hová lenni bámultában az erdők lovagja szavainak hallatára. Százszor meg százszor meg akarta bizony hazudtolni ő, s már már a nyelve csúcsán volt, hogy szemébe mondja: hazudik; mindazáltal még csak türtőztette magát a mennyire lehetett, hogy az majd saját nyilatkozatával legyen kénytelen bevallani hazugságát; s végre nyugodt hangon így szóla hozzá:

– Hogy nagyságod, tisztelt lovag úr, Spanyolország, de sőt az egész világ kóbor lovagjainak legtöbbjét legyőzte, az ellen nincs semmi kifogásom; de hogy Don Quijote de la Manchát is legyőzte volna: már azt kétségbe kell vonnom, s az ön szavaival ellenkezőt állító bölcsnek pártjára állanom. Meglehet, hogy más valakit győzött le, a kit annak tartott, bárha nem sok van olyan, a ki hozzá hasonlítana.

– Megint egy ellentmondó! – pattant föl az erdők lovagja – az égre, a mely bennünket borít, arra mondom, hogy Don Quijotéval küzdöttem, legyőztem és maga-megadására kényszerítettem. Ő magas termetű, sovány képű, csontos, szikár ember; haja már deresedik, orra kissé görbűlt sasorr, s alatta nagy, fekete kajla bajuszt visel; barangolásában a Busképű lovag nevet vette föl s fegyvernöke gyanánt egy paraszt ember jár vele, a kit Sancho Panzának hívnak. Ő maga egy híres hadi ménnek, Rocinantenak a hátát nyomja s kantárát kormányozza, végre pedig menyasszonyáúl egy bizonyos Dulcinea del Toboso nevü pisze orrú parasztleányt tekint, a kit előbb Aldonza Lorenzonak hívtak. Ha még ez sem elég igazságom hitelére, itt ez a kard, a mely majd hitelt szerez még magával a hitetlenséggel szemben is.

Don Quijoteban lángolt a harag, de még el tudta fojtani, hogy ellenfelét utóbb majd annál jobban megszégyenítse. Azért így szóla:

– Csillapuljon lovag úr s hallgassa meg a mit mondani akarok. Tudnia kell nagyságodnak, hogy az említett Don Quijote nekem az egész világon legbensőbb barátom, elannyira, hogy majdnem azt mondhatom róla, úgy szeretem mint tulajdon magamat. Azon kímerítő s részben pontos részben hazug leirás után, melyet felőle és jegyeséről nyujtott, csakugyan azt kellene hinnem, hogy ő maga volt az, a kit nagyságod legyőzött. Más részről azonban szemmel látható és kézzel fogható előttem, hogy az semmi szín alatt sem ő lehetett, ha csak úgy nem történt, hogy igen sok varázsló lévén ellensége – különösen egy a ki folytonosan üldözi – netalán ezek valamelyike ölté fel az ő alakját s győzette le magát, hogy megfoszsza azon nagy hírétől, melyet számára kitünő hőstettei az ismert föld egész kerekségén megszereztek és megteremtettek. Ennek bizonyságára pedig még azt is felhozhatom, hogy íme alig harmad napja ugyancsak e varázslók a bájos Dulcinea személyét és alakját átváltoztatták közönséges rút pórleánynyá; meglehet tehát, hogy így varázsolták el Don Quijotet is. S ha még ez mind nem elég, hogy nagyságodat állitásom igaz volta felől meggyőzzem, ime itt áll Don Quijote maga személyesen, a ki ez igazságot kész fegyverrel is megvédeni, gyalog vagy lóháton, vagy a mint nagyságodnak kedve tartja.

S e szavaknál Don Quijote egész hosszában fölegyenesedék kezét kardja markolatára vetette és várta mire határozza el magát az erdők lovagja. Don Quijote meglepetést, megrettenést térdreborulást s a hazugság bevallását és töredelmes bűnbánat rebegést várt, – ez azonban nem történt, ellenkezőleg az erdők lovagja a legnyugodtabb hangon így válaszolt:

– Ismerős előttem az ilyen felelet; hallottam ezt már másoktól is. Jó, ám ön legyen tehát az igazi Don Quijote. De a ki önt elvarázsolt alakjában egyszer már legyőzte, kecsegteti magát azzal a reménynyel, hogy majd legyőzi másodszor is saját maga valóságában. Minthogy azonban nem járja, hogy a lovagok a magok baját éjnek idején végezzék mint a tolvajok és útonállók: várjuk be a hajnal hasadtát, hogy a nap is tanuja legyen küzdelmünknek. Feltétel gyanánt csak azt szeretném kikötni, hogy a vesztes fél köteles legyen a győztes minden kivánságát beteljesíteni, a mennyiben ez a kivánság a lovag illedelemmel nem ellenkezik.

– Teljes tökéletesen beleegyezem mind a föltételbe, mind a megállapodásba – mondá Don Quijote.

S azzal oda mentek fegyvernökeikhez, a kik még most is hortyogtak, ugyanazon helyzetben a melyben őket az álom meglepte. Felébresztették s megparancsolták nekik, tartsák készen a lovakat, mert mihelyt virrad, véres és gyilkos párbajt akarnak küzdeni.

Ezen hír hallatára Sanchonak ijedtében még a szája is tátva maradt, annyira féltette urát azok után, a miket az erdők lovagja fegyvernökétől hallott gazdája hősiségéről. A két fegyvernök szótlanúl ment, hogy az állatokat összeterelje, melyek azonban, ugymint a három ló és a szamár, egymással mintegy jó barátságot kötve, immár mind egy rakáson állottak.

Útközben az erdei csatlós így szóla Sanchohoz:

– Ugy-e tudja pajtás uram, hogy Andaluciában, a hová mi is valók vagyunk, az a szokás, hogy az ilyen viaskodások alkalmával a szemtanuk se dugják össze kezüket tétlenül mig a hozzájok tartozó felek egymással tusakodnak; azt akarom mondani más szóval, legyen rá készen kegyelmed, hogy a míg uraink vívnak, addig majd nekünk is meg kell egymást tapogatnunk, de úgy, hogy a kékje-zöldje ott maradjon.

– No már hiszen pajtás uram, – viszonzá Sancho – ez a szokás megjárhatja zsiványok meg verekedők közt, de hogy a kóbor lovagok fegyvernökei is ahhoz tartsák magokat, azt ugyancsak nem látom szükségesnek. Én legalább soha se hallottam a gazdámtól semmit ilyes rosz szokásról, már pedig az könyv nélkül tudja a kóbor lovagság minden törvényét. Egyébiránt még ha úgy volna is igaz hogy a fegyvernököknek kutya kötelességök magoknak is dulakodniok a míg uraik dulakodnak, én még sem állanék kötélnek, szívesebben megadom a bánatpénzt mi az ilyen békességesebb indulatú fegyvernökökre ki van szabva, tudom, hogy ez nem rughat többre két font viasz áránál s én szívesen leteszem ezt, mert még így is olcsóbb lesz mint a mennyibe a tépés kerülne a mit a fejemre kellene rakatnom, melyről már előre is látom, hogy ketté van hasítva. Aztán meg énnekem már csak azért se lehet viaskodnom, mert kardom sincs, minthogy soha életemben se kötöttem az oldalamra.

– Ezen igen könnyen segíthetünk – viszonzá az erdei csatlós – van nálam két vászonzsák, egyik akkora mint a másik; pajtás uram fogja az egyiket én meg a másikat s elzsákoljuk egymást egyenlő fegyverekkel.

– Ebbe már beleegyezem – mondá Sancho – mert így inkább csak kiporoljuk egymást mintsem megsebesítjük.

– De nem addig a! – viszonzá a másik, – hanem hogy a szél ki ne kapja kezünkből a zsákot, valami fél tuczat csínos, lapos, félökölnyi kavicsot kell előbb beléjök hánynunk, de úgy, hogy egyikünké se legyen se könnyebb se nehezebb mint a másiké, így aztán jól megrakhatjuk egymást a nélkül, hogy valami nagy bajt okoznánk.

– Ugyan ugy-é? – mondá Sancho – eb a lelke, de jól eltalálta pajtás uram! Lám milyen puha prémmel, lágy párnával akarná kibélelni a zsákját, hogy csak a fejit üsse az embernek, hogy meg ne sántuljon. Hát nem verekszem én, tudja, ha mindjárt selyem gubóval tölti is meg a zsacskóját! Üssék verjék egymást az uraink, ha kedvök tartja, mi meg együnk, igyunk, vígadjunk, úgy is van az időnek gondja rá, hogy életünket elnyisszantsa a nélkül, hogy mi magunk siettetnők a végit; majd leesik, ha megérik.

– Már törik-szakad – viszonzá az erdei csatlós – legalább fél óra folyásáig okvetetlenül verekednünk kell.

– Nem én egy minutáig se! – felelé Sancho – hiszen csak nem leszek olyan goromba meg háládatlan, hogy hajba kapjak azzal, a kivel csak az imént ettem, ittam, vígadtam. És még hozzá minden boszú és harag nélkül! Ki az ördög akarna veszekedni csak ugy potyára?!

– Majd segítek én azon könnyü szerrel – mondá a másik – nevezetesen úgy, hogy mielőtt a dulakodáshoz fognánk, én suttyomban odalopódzom pajtás uramhoz, s kétszer háromszor úgy képen felejtem, hogy a lábam elé rogy, a mi tudom felébreszti haragját, ha úgy aludnék is mint a juhászbunda.

– Tudok ez ellen én is valamit – viszonzá Sancho – a mi egy paraszthajszállal se áll hátrább a kegyelmedénél; fogok egy vendég marasztalót s előbb, hogy sem pajtás uram az én haragomat felébresztené, úgy elaltatom én egy pár suhintással a kegyelmedét, hogy tudom Isten föl nem ébred hamarább mint a más világon, a hol pajtás uram majd megtudja, hogy nem vagyok olyan ember, a kit akár ki is az orránál fogva czibálhasson. Azért hát jó lesz, ha minden ember résen áll, bárha derekabb dolog lenne, ha kiki aludni hagyná a maga haragját; mert nem lehet tudni kiben mi lakik, kicsiny ember nagy bot, a kis csupor hamar felforr, sokan mennek gyapjuért s nyírtan jönnek vissza; az Isten megáldotta a békességet s megátkozta a versengést; mert ha a bezárt, megszorított, megnyaggatott macska is oroszlánná lehet: Isten a megmondhatója, hogy én a ki ember vagyok, mivé nem lehetek! Azért tehát jó előre csak azt akarom mondani, uram pajtásuram, hogy ha baj lesz, nem én felelek érte, hanem kegyelmed.

– Jó jó – viszonzá az erdei csatlós – holnap is nap lesz s akkor majd elvállik hány zsákkal telik!

E közben a fákon már ezer meg ezer apró tarka madárka kezdett csicseregni, melyek vegyes vidám hangicsálásokkal köszönteni s üdvözleni látszának az üde hajnalt, mely a kelet kapuján és erkélyein már már meg akarta mutatni bájos arczulatát, fürtjeiről véghetetlen számú omlatag gyöngyöt hullatván alá miknek édes nedvében a füvek megfüremedve, magok is olyanokká váltak mintha töméntelen sok apró gyöngyöt hajtanának s ömlesztenének; a füvekről gyöngyharmat csepegett, a források mosolyogtak, a patakok mormoltak az erdők örültek s a rétek teljes díszbe öltöztek a hajnal elérkeztével.

Azonban alig hogy a hajnal elegendő világosságot szolgáltatott a tárgyakat meglátni s egymástól megkülönböztetni: ime Sancho Panza szemeibe legelőször is az erdők lovagja fegyvernökének orra ötlött, a mely akkora volt, hogy gazdájának majd az egész testét beárnyékolá. Oly éktelen nagy orr volt ez, telisded tele bibircsókkal s bolondgombaszerű szederjes, kék foltokkal, hogy majd egy araszszal alább ért gazdája ajkánál s nagysága, színe, bibircsói s görbülése úgy elrutíták az arczot, hogy a mint Sancho meglátta e szörnyeteget s eszébe jutott, hogy az éjszaka homályában ennek tőszomszédságában evett-ivott: keze-lába úgy el kezdett egyszerre remegni, mint a kit a kórság tör, s megfogadta magában, szivesebben kiáll egy tuczat pofoncsapást, semhogy haragját fölébresztesse s ezzel a madárijesztővel birokra keljen.

Don Quijote is végig mérte ellenfelét, a lovagot, s látta, hogy sisakja lebocsátott rostélylyal a fején van már, úgy hogy arczát ki nem veheté; az azonban látszott, hogy izmos ember, ha nem túlságosan magas is. Panczélja fölött valami felöltőt vagy zubbonykát viselt, úgy látszék tiszta arany szövetből, mely számos apróbb, tündöklő tűkör-foltokkal volt behintve, melyek külsejének kiváló fényt és urias díszt kölcsönzének. Sisakjáról nagy csomó sárga, zöld és fehér toll lengedezett; egy fa derekához támasztott dárdája igen hosszú és vastag volt, s erős vashegye arasznyinál hosszabb. Don Quijote mindezt látta, megfigyelte s a látottakból és megfigyeltekből azt következteté, hogy az említett lovagnak igen erősnek kell lennie, mindazáltal korán sem ijedt meg úgy mint Sancho Panza; sőt ellenkezőleg, nemes magatartással így szólt a Tükrök lovagjához:

– Ha a nagy küzdés-vágy nagyságod udvariasságát nem akadályoztatja, ennek nevében kérem kegyedet, szíveskedjék sisakja rostélyát kissé fölemelni, hogy megláthassam, valjon arcza hősisége is hasonlítható-e külső délczegségihez.

– Akár nyertes, akár vesztes legyen e párbajban – viszonzá a Tükrök lovagja – elég ideje marad a harcz után is arczom meglátására. S ha most nem teljesítem kivánságát, ennek az az oka, mert igen sérelmesnek tartanám Casildea de Vandaliára nézve a sisakrostély fölemelésére pazarolt idővesztegetést, mely ennyivel is késleltetné azon vallomás kicsikarását, melyet tudvalevőleg nagyságodtól követelek.

– De hát legalább addig, a mig lóra ülünk – mondá Don Quijote – megmondhatja lovag úr, én vagyok-e csakugyan az a Don Quijote – a kiről azt állítá, hogy legyőzte?

– Erre nézve annyit mondhatok – viszonzá a Tükrös – hogy ama lovaghoz nagyságod annyira hasolít, mint egyik tojás a másikhoz; minthogy azonban kegyelmedet állítása szerint varázslók üldözik, nem merem határozottan erősíteni, nagyságod volt-e az valóban vagy sem?

– A mi engem illet – felelt Don Quijote – ez nekem elég, hogy kegyelmed csalódásáról meg legyek győződve; a mi pedig azt illeti, hogy nagyságod is belássa tévedését, csak ide a lovakkal, s rövidebb idő alatt mint a mennyi a sisakrostély felemelésére kellett volna, ha isten és karom hősisége el nem hagynak, majd meglátom én kegyelmed arczát s kegyelmed majd belátja azt, hogy a legyőzöttnek gondolt Don Quijote nem én vagyok.

Ezzel félbeszakadt köztük minden szóváltás; lóra pattantak s Don Quijote egy kanyarulatot tett Rocinanteval, hogy a támadásra szükséges távolságra juthasson; hasonlókép cselekedett a Tükrök lovagja is. Azonban Don Quijote nem igen lehetett még húsz lépésnyire sem, midőn a Tükrök lovagja visszahívta, mire megint egymáshoz közelítének mind a ketten, a Tükrös pedig így szólott:

– Ne feledje lovag úr, hogy tusakodásunk feltétele az, hogy a mint már említettem, a vesztes fél köteles a győztes akaratának teljesen meghódolni.

– Tudom – viszonzá Don Quijote – azon kikötéssel azonban, hogy a legyőzöttnek csak azt szabad rendelni és parancsolni, a mi a lovagság korlátain túl nem terjed.

– Igen természetes – jegyzé meg a Tükrök lovagja.

E pillanatban látta meg Don Quijote a fegyvernök ormányát s láttára nem kisebb csodálkozás fogta el őt magát is mint előbb Sanchot elannyira, hogy valami csodaszörnynek gondolta, vagy olyan uj fajta embernek, a milyent a világon eddigelé még nem ismertek.

A mint Sancho látta, hogy gazdája térfogni távozik, semmi áron se kivánkozott a nagy orrúval magára maradni, félve, hogy ha ez orrával az övét csak egyetlen egyszer meg találja is legyinteni, már akkor az ő küzdelmének vége lesz, mert vagy az ütéstől, vagy az ijedtségtől földre roskad. Azért tehát ura után szaladt s Rocinante egyik kengyelszijába kapaszkodott, mikor pedig észrevette, hogy gazdája már fordúlni szándékozik, így szóla hozzá:

– Az isten is megáldja nagyságos uramat, billentsen föl engem kérem arra a tölgyfára, mielőtt még a támadáshoz látna, a honnan sokkal bátorságosabban, de még jobban is láthatom mint a földről, azt a vakmerő viaskodást, melyre nagyságod ezzel a lovaggal készül.

– Vagy is az igazat megvallva – jegyzé meg Don Quijote – úgy-e azért szeretnél a kakasülőre felkuporodni, hogy minden veszedelemtől mentten láthasd a bikákat?

– Mi tagadás, uram – felelé Sancho – ennek a csatlósnak éktelen nagy orra úgy meglepett, de meg is ijesztett, hogy nem merek közeliben maradni.

– Csakugyan akkora is – mondá Don Quijote – hogy ha nem az volnék, a ki vagyok, magam is megdöbbennék tőle; jer tehát, fölsegítlek oda, a hova kivánkozol.

A mig Don Quijote azzal vesződött, hogy Sanchot a paratölgyre fölemelje, addig a Tükrök lovagja elegendő távolságra vonúlt már vissza s gondolván, hogy Don Quijote is ekképen cselekedett, semmiféle trombitaszóra vagy egyéb jeladásra nem várva, lovát megfordítá, a mely sem futósabb, sem szemrevalóbb nem volt Rocinantenál s a tőle telhető legnagyobb sebességgel, tudniillik lassú koczogvást, szembe indúlt ellenségével. Mikor azonban meglátta, hogy Don Quijote azzal van elfoglalva, hogy Sanchot a fára szuszakolja; egyszerre megrántá kantárszíját s a fele uton megállt, a mely jóságot a jó paripa mély háladatossággal fogadott, minthogy úgy is alig lett volna képes megmocczanni.

Don Quijote, a kinek hirtelen visszafordúltában úgy látszott, hogy ellensége vágtatva közelít: nagy gyorsan belenyomta sarkantyuit Rocinante soványságtól horpadó két oldalába, a mi ezt annyira felcsiklandozta, hogy a jelenvoltak utóbbi tanúskodása szerint, most az egyszer csakugyan úgy neki iramodott, mint soha máskor sem azelőtt, sem soha többé azután.

Most tehát ezen ő nála páratlan hevességgel száguldott oda, hol a Tükrök lovagja paripájával megfeneklett, a ki tövig nyomta ugyan sarkantyúját lovába, de csak egy arasznyira se tudta elébbre ösztökélni álló helyétől, a hol négy lábát megvetette.

E kedvező pillanatban, e szerencsés körülmények közt rohanta meg Don Quijote az ellenséget, a ki már lovával is rettenetesen meg volt akadva, azonkívül még dárdája neki szögzésével sem tudott semmi módon boldogúlni. Don Quijote, heves ostromlásában, észre sem vevé az ellenség szorúltságát, könnyü szerrel s minden veszedelem nélkül rája üthetett tehát a Tükrök lovagján, s neki is rontott olyan erővel, hogy ugyancsak pogányúl lelökte lováról s az úgy vágódott a földre hanyatt, hogy se keze, se lába meg se mozdúlt, mintha egészen halva lett volna.

Alighogy Sancho ezt az esést meglátta, csuszott rögtön a tölgyfáról s rohant, a mint csak a lába bírta, a gazdájához. Ez pedig már akkor leszállt Rocinanteról, oda lépett a Tükrök lovagja mellé, megeresztte sisakja állazóját, hogy lássa, megvan-e halva, s ha még él, hogy szabad levegőhez juttassa. És ime látta… De ki tudná csodálkozás, ámulat és meglepetés nélkül hallani, mit látott. Látta a tanuló Carrasco Sámson tulajdon arczát, tulajdon képét a maga valóságos személyében, s a mint látta, nagy harsányon felkiáltott:

– Ide, Sancho, nézd mily hihetetlen látomány. Siess fiam s lásd, mire képes a bűvölés, a boszorkányság és a varázslók!

Sancho oda érkezett, s a mint az egyetemi tanuló arczát meglátta, vetett magára ezer keresztet s mondott ugyanannyi imádságot.

A földre terített lovag e közben az élet legkisebb jelét sem adta, Sancho végre pedig így szólt urához:

– Én a mondó vagyok, uram, ne is gondolkozzunk sokat, hanem fogja nagyságod azt a kardot s üsse torkába ennek a Carrasco Samson formájú tanulónak, hátha hamarjában valamelyik varázsló ellenségét teszi el benne láb alól.

– Nem rosz tanács – jegyzé meg Don Quijote – mert annál jobb, mennél kevesebb az ellenség; s azzal kardot rántott, hogy úgy járjon el, a hogy Sancho tanácsolta.

E pillanatban azonban ujabb csoda történt. A Tükrök lovagjának fegyvernöke szaladt oda nagy lelkendezve, de – most már híre hamva sem volt többé az iménti tenger-orrának.

Messziről kiáltott már:

– Megálljon, señor Don Quijote! Legjobb barátját öli meg, Carrasco Sámsont.

Sancho oda nézett az ismerős hangokra, s most orrtalansága ijeszté meg majdnem épen annyira mint az előbb nagyorrusága. Meglepetesében egyebet se tudott kérdeni ez egy pár szónál:

– Hát az orrod?

– Az orrom? – kérdé a másik tettetést színlelve – talán itt van az arczom közepén.

– Igen, de az a másik!

– Sancho pajtás – mondá a rútságából megint emberi formát öltött fegyvernök – ugyan ne tréfálj. Nem ismersz? Nem látod, hogy én testestől lelkestől Cecial Tamás vagyok, a te földid és komád.

– Szentséges szüz Mária! kiálta fel Sancho mintegy nehéz álomból lassanként felocsudva – akármi legyek, ha ez nem a Cecial Tamás, falunkbeli szomszédom és komám! De hát az orrod hol van, ember, az a te rettenetes ormányod?!

– De Sancho! – erősködék a másik is – félrebeszélsz? Láttál te engemet valaha máskép mint a magam tisztességes orrával?

– Varázslat, varázslat! – mormogá Sancho – kézzel fogható varázslat!

És egyre rázza a fejét csodálkozásában.

– S pedig gonoszindulatú, ellenséges varázslat! tevé hozzá Don Quijote is – a mely halálos ellenségeinket egyszerre legjobb barátainkká változtatta el, hogy kiirtásukban s ez által teljes diadalunk élvezésében megakadályoztasson.

– Pedig meg ne öljön bennünket, lelkem édes señor Don Quijotém – esdeklék Cecial Tamás térdre borúlva – mert én az igazi Cecial Tamás vagyok, ez a lovag pedig, ha ugyan estében meg nem halt, a valóságos Carrasco Sámson!

E közben a Tükrök lovagja is magához jött, mit Don Quijote észre vevén, kivont kardja hegyét a földön fekvő szemének szögezte s így szóla hozzá:

– Egyedül annak köszönheted életben maradásodat, a kinek képét hirtelen magadra öltötted, nyomorúlt, s a ki nekem igen kedves barátom. De még így is halál fia vagy, ha ünnepélyesen el nem ismered, hogy a páratlan Dulcinea del Toboso, származására, tehetségére és tulajdonaira nézve annyira fölötte áll a te Casildea de Vandaliádnak, mint a menny a földnek!

– Elismerem! – nyögte a szegény Sámson keservesen, a kinek estében majd minden csontja kiment a helyéből.

– Fogadod-e továbbá – folytatá Don Quijote, – hogy ha e tusakodás, s a mint igaz ügyemtől előre várható vala, az én diadalommal végződő párbaj után még életben maradsz, elmégy Tobosoba, megjelensz Dulcinea előtt, és fejedelmi palotáját térden csúszva háromszor megkerülvén bebocsátást kérsz hozzá, bevallod előtte bűnödet és felajánlod magadat életre-halálra, hogy ám azt cselekedje véled a mit épen kedve tart.

– Fogadom – nyögé Sámson – s oh bár csak meg is tehetném, magam szeretném legjobban!

– Igéred-e végűl – így fejezé be vallatását Don Quijote – hogy, ha Doña Dulcinea del Toboso szabadon bocsát, azonnal fel fogsz keresni engemet, kihez hős tetteim híre és nyoma elegendő vezető gyanánt fog szolgálni, hogy eljöjj és híven elmondd mit végzett, minő büntetést szabott rád Dulcinea, s te mennyire feleltél meg kötelességednek?

– Igérem! – mondá a vallatott.

– Valamint még azt is hinned és vallanod kell – tevé hozzá Don Quijote – hogy ama lovag, a kit legyőztél, nem volt s nem is lehetett Don Quijote de la Mancha, hanem más valaki, a ki hozzá hasonlított; valamint én is hiszem és vallom, hogy te bármennyire hasonlíts is a tanuló Carrasco Sámsonhoz, nem az vagy, hanem más valaki a ki hozzá hasonlít s a kit ellenségeim annak képében állítottak ide szemem elé, hogy lángharagomnak kitörését visszatartóztassam és fékezzem s fényes győzedelmem dicsőségét csak szelíden használjam.

– Mindent akképen vallok, hiszek és érezek a miképen nagyságod vallja, hiszi és érezi – viszonzá a csipertes lovag, de most arra kérem, emeljenek föl, ha lehetséges, mert igazán úgy megütöttem magamat, hogy kékebb zöldebb lehetek az égboltozatánál.

Don Quijote és a maga fegyvernöke, Cecial Tamás emelték föl, mely utóbbiról Sancho le nem vette a szemét s utoljára is így szólott hozzá:

– Tomé, Tomé, ha most nem te volnál az, a ki vagy, diadalunk jogos zsákmánya gyanánt bizony elvenném tőled azt a maradék nyúlpástétomot meg a mit a kulacsban még benne hagytunk. De így nem bántlak, nem veszem el tőled, – eredj haza békén s hirdesd el a faluban, hogy Sancho Panza milyen nagylelkü fegyverhordozó.

Cecial Tamásnak annyira leesett az orra, hogy válaszolni se tudott komájának. Kedvök szegetten keltek utra legyőzött gazdájával s a mennyire csak a sérülés megengedé, sietve is, hogy mentől előbb falut érjenek, a hol a megsérült lovagra flastromot rakassanak s kificzamodott csontjait helyre igazítsák.

Mig azonban ők odaérnek, mi hamarjában elmondhatjuk, hogy a Tükrök lovagja csakugyan Carrasco Sámson volt, a ki a lelkész és a borbély tudtával azért ösztönzé egykor oly nagyon harmadik kirándulására is Don Quijotet, mert azon tervet koholta, hogy majd ő is felöltözik kóbor lovagnak, utána megy, párbajra hívja, legyőzi – a mit bizonyosan hitt – s akkor aztán azt tűzi ki diadala jogánál fogva, hogy Don Quijote menjen haza rögtön s egy álló esztendeig ki ne merjen mozdulni falujából, mely idő alatt talán majd csak eszére lehet téríteni.

Fegyvernöke gyanánt csakugyan az igazi Cecial Tamást, Sancho komáját vitte magával a ki nem viselhetvén lebocsátott sisakot: azon esetre, ha Sancho Panzával találkozik, a felismertetés veszedelmének elkerülése végett egy nagy ál-orrot hordott zsebében, melyet akkor éjjel mindjárt fel is ragasztott s mely úgy eltorzítá ábrázatát.

A szerencse azonban nemcsak hogy nem kedvezett Carrasco Sámson tervének, sőt annyira ellenséges volt, hogy bizony élete forgott koczkán. Ennek megmentése végett volt kénytelen a szegény Cecial Tamás is hirtelen lekapni és zsebredugni a nagy orrot, s megismertetni magát Sanchoval. De meg is fogadta ekkor, hogy sem fegyverhordozónak be nem áll többé, sem pedig a maga tisztességes orrán kívül semmi mást soha életében se kiván ezután viselni az ábrázatán.