XV. FEJEZET.

Don Quijote föllépése s Sancho Panza szereplése egy másik hadseregben.

Pedro mester nem volt senki egyéb, mint az a kötni való Gines de Pasamonte, az a kancsal gonosztevő, a kit Don Quijote egykor a gályarabokkal történt kaland alkalmával megszabadított s a ki hála fejében a lovagot először is jól elverte, nemsokára pedig Sancho szamarát is kilopta gazdája alól. Most felcsapott bábjátékosnak s színházával vonult faluról-falura és városból-városba, szedve mindenütt busásan a jövedelmet. Fele arczát azért tapasztotta el a zöld bársonynyal, hogy kancsalságáról rá ne ismerjenek, a mi okvetlenül a büntető igazság kezébe szolgáltatta volna. A jós majomnak összes tudománya pedig egyedűl abból állott, hogy az adott jelre felugrott gazdája vállára, fogait vicsorgatta és majom módra mormogott. A feleletet persze Gines de Pasamonte adta meg maga, a ki egy-két nappal előbb rendesen mindig kikémlelte azon helyeket, a hol aztán szerepelni akart, megtudta a legközelebb történt nevezetesebb eseményeket, s ezeket aztán – a mily ügyes volt – úgy adta elő kinek-kinek kérdésére, mintha egyenesen az ő jós majmától hallotta volna. Igy igen könnyű volt neki Don Quijote és Sancho Panza kérdéseire felelni, a kiket ő jól ismert, míg azok meg sem álmodták, hogy a bábjátékos kicsoda.

Ennyi az, a mit Pedroról és majmáról szükséges volt mondani.

Most pedig visszatérve Don Quijotehoz, meg akarjuk említeni, hogy miután a vendégfogadóból eltávozott, azt határozta el, hogy előbb az Ebro partja vidékét járja be, mielőtt barcelonai utjára indulna. Ezen szándékkal folytatta útját, melyen már megint két napot töltött el anélkül, hogy olyasmi történt volna vele, a mit érdemes lenne megirni. Harmad nap azonban, a mint egy dombon felfelé haladt, dob- és trombitaszó ütötte meg füleit. Eleinte azt gondolá, valami arra vonuló katonacsapat lehet, s hogy megláthassa, Rocinantet sarkantyuba kapta s felrugtatott a hegyre. Mikor a halom tetejére ért, úgy látta, hogy ennek aljában valami kétszáz ember mozog, a kik különféleképen vannak fegyverkezve, mint például lándzsával, nyíllal, kelevézzel, alabárddal, szuronyokkal, néhányan puskával, igen sokan paizszsal. Lefelé indult a domboldalon s már oly közel jutott a csapathoz, hogy egészen világosan megláthatta a zászlókat, megkülönböztethette a színeket s felismerheté a rajtok lévő jelvényeket. Különösen egy zászló vagy lobogó vonta magára figyelmét: ez fehér atlaszból volt, melyre a megszólamlásig híven egy szamár volt festve s épen abban az állásban, mikor fölemelt fejjel, tátott szájjal s kiöltött nyelvvel épen ordítani készül. A szamár körül nagy betükkel ez a két sor volt odairva:

„A két biró nem hiába
Fogott bele az i-á-ba“.

E föliratból Don Quijote mindjárt azt következteté, hogy ez a fegyveres csapat bizonyára a szamárordítás falujából való s ezt a véleményét Sanchoval is közölte, a kinek a zászló-feliratot megmagyarázta. Még azt is megjegyezte, hogy a ki nekik ezen esetről említést tett, az okvetlenül tévedett, midőn a két ordítót esküdt embereknek mondta, mert íme a zászló feliratának tanusága szerint azok bizony birák voltak.

Mire Sancho Panza így válaszolt:

– Ezen épen nem lehet valami nagyon fenakadni, uram, mert meglehet, hogy azokat a kik ordításuk korában még csak esküdtek voltak, azóta bírákká tették a faluban, így tehát ennek is, annak is lehet őket mondani. De meg különben se változtat a dolog igazságán semmit valjon az ordítók bírák vagy esküdtek voltak-e? Csakhogy derekasan ordított-e mind a kettő, mert a mi magát az ordítást illeti, az csak úgy illik bíróhoz mint esküdthez.

Végre tehát csakugyan kitudták s bizonyosokká lettek a felől, hogy a felharagított falu akar megverekedni egy másikkal, a mely többet is boszantotta mint a mennyi szabad s a jó szomszédsághoz illendő lett volna.

Don Quijote oda léptetett hozzájok, nem kevés szomoruságára Sanchonak, a ki soha se volt barátja az ilyen csetepatéknak. A fegyveresek szívesen befogadták magok közé, mert azt hitték, hogy valami pártfelök. Don Quijote délczeg és méltóságos magatartással fölütötte sisakja rostélyát s oda ment a szamárzászló alá, a hol a sereg legfőbbjei mind köréje gyűltek, hogy közelebbről is szemügyre vegyék s megbámulták azzal a szokott bámulással, melyre rendesen mindazok gerjedtek, kik életükben először látták. Don Quijote látva mily figyelmesen szemlélik, a nélkül, hogy akárki csak egyetlen szót vagy kérdést intézne is hozzája, fel akarta használni e mély csendességet s a maga hallgatását megtörve nagy fennhangon így szólott:

– Jó uraim, a mily bensőség csak lehetséges, olyannal kérem önöket, ne szakaszszák félbe azon beszédemet, melyet önökhez intézni szándékozom; ne szakaszszák félbe addig, a míg azt nem látják, hogy ellenökre van és unalmas. Mert ha ez az eset állna be; én, az önök részéről adott legkisebb jelre, féket kötök a nyelvemre és lakatot teszek a számra.

De amazok mind azt felelték csak mondja el bátran a mit akar, meghallgatják szívesen.

Don Quijote ekképen rá lévén szabadítva a beszédre, hozzá fogott:

– Én, tisztelt uraim, kóbor lovag vagyok, a kinek foglalkozása a fegyverhordás s tiszte a szükségben lévőkön segíteni s a gyámolításra szorultaknak pártját fogni. Már néhány nappal ezelőtt értesültem önök szerencsétlenségéről s azon okról, mely önöket arra kényszeríti, hogy minden lépten nyomon fegyvert ragadjanak s boszút álljanak ellenségeiken. Azóta igen gyakran gondolkoztam az önök ügyéről s a párbaj szabályai szerint úgy találom, hogy önök csalódnak, ha azt hiszik, hogy meg vannak sértve, gyalázva, mert magános ember egész községet soha meg nem gyalázhat, ha csak mindnyájokat egyetemben árulóknak nem mondja, minthogy nem tudja, ki volt az az egyes, a ki azon gonoszságot elkövette, melylyel őket vádolja. Minthogy tehát igaz, hogy az egyes ember nem sérthet meg egy egész országot, tartományt, várost, községet vagy falut: tiszta igazság, hogy nincs miért megtorlására kelni egy olyan kihivó sérelemnek, a mi valóban nem is létezik. Ugyancsak szép dolog lenne, ha egyik másik helység lakossága minden lépten-nyomon ölné, gyilkolná azokat, a kik őket kolompároknak, tökfilkóknak, tengeri borjuknak, szappanosoknak csúfolják vagy más egyébb ilyes gúnyneveket adnak, a mi az utczásgyerekek s a csőcseléknép között épen nem ritkaság. Bizony szép dolog lenne, ha az ilyen derék községek folytonosan gyülölködnének s háborúskodnának egymással s kardjok a legkisebb csekélységért is úgy járna folytonosan ki s be, mint a ki s betoló trombita. Nem, nem, ezt Isten nem engedi, Isten sem akarja. A józan vitézek, s a jól rendezett álladalmak csupán négy esetben ragadhatnak fegyvert, ránthatnak kardot, s vethetik koczkára személyöket, életöket és birtokukat: először a keresztyén hitért; másodszor életök védelmére, a mit mind a természet, mind az Isten törvénye megenged; harmadszor becsületök, családjok és vagyonuk védelmére; negyedszer pedig királyuk szolgálatában valamely igazságos háború alkalmával, s ha még az ötödik esetet is hozzá akarjuk tenni (a mi ugyan a másodikban és a negyedikben már benfoglaltatik) hazájok védelmére. Ehhez az öt fő esethez hozzá lehetne még sorolni egy párt, a mi szintén elég alapos okot szolgáltat arra, hogy az ember fegyvert ragadjon. Azonban fegyvert fogni semmiségekért, olyas dolgokért a mik inkább nevetségesek s mulattatók semmint sértők vagy meggyalázók: a ki ezt tenné, annak aligha van csak egy csep józan esze is, főleg ha még meggondoljuk, hogy az igazságtalan boszuállás, (már pedig boszuállás igazságos nem is lehet) homlokegyenest ellenkezik az általunk vallott szent hittel, mely azt parancsolja: tegyünk jót a mi ellenségeinkkel s szeressük azokat, kik bennünket gyülölnek. Igaz ugyan, hogy ez olyan parancsolat, melynek betöltése kissé nehéznek látszik, pedig nem az, hacsak azok számára nem, a kik jobban csüggenek e világon mint az Istenen, s inkább testiek mint lelkiek, mert Jézus Krisztus, igaz isten és igaz ember, a ki soha álnokságot nem mondott s nem is mondhatott, mint a mi törvényhozónk úgy nyilatkozott, hogy az ő igája enyhe és az ő terhe könnyü, így tehát semmi olyast nekünk nem parancsolhatott, amit lehetetlen volna betölteni. Mind ezeket összefoglalva: önöket, uraim, isteni és emberi törvény kötelezi arra, hogy lecsillapuljanak.

– Itt vigyen el mindjárt az ördög – mondá Sancho magában – ha az én uram nem kész prédikátor s ha nem az, legalább úgy hasonlít hozzá mint egyik tojás a másikhoz.

Don Quijote kissé lélekzetet vett s látva, hogy még mind egyre készek figyelemmel hallgatni, folytatni akarta beszédét s bizonyára folytatja is, ha Sancho bölcsessége bele nem pletykáz, a ki ő maga eresztette neki a nyelvét, mihelyest azt vette észre, hogy gazdája elhallgatott.

– Az én uram, Don Quijote de la Mancha, a kit egy ideig a Bús-képü lovagnak hívtak, most pedig Oroszlán-lovagnak neveznek: igen tanúlt nemes ember s ugy tud latinúl és spanyolúl mint a viz; a mit mond és a mit javasol, abból mindből kilátszik a jó katona, s a párbajnak minden csínja-binja, törvénye, mind egy szálig benne van a kis újjában. Annak okáért tehát csak annyit mondok kegyelmeteknek, hogy minden tétova nélkül fogadják el és kövessék a mit ő tanácsol, annál is inkább, mert hiszen valóságos sült bolondság azon felfortyanni, ha az embernek egyszer kétszer a fülébe ordítanak. Jól emlékszem, hogy gyerekkoromban magam is akárhányszor el-elordítottam magamat, valahányszor csak kedvem szottyant, még ha senki sem esett is a kezem ügyébe; s értettem is hozzá úgy, hogy a mikor én elordítottam magamat, mindjárt rá kezdte utánam a falu minden szamara s azért én mégis az apám fia maradtam, a kit pedig senki se tartott holmi pipotya embernek. Irigyelte is ezt az ügyességemet akárhány odavaló gazdalegény, de azért én még se lettem rátartó. S hogy szavamnak ura legyek s megmutassam, hogy igazat mondtam, várjanak egy kissé s hallgassanak; olyan tudomány ez mint az úszás: ha az ember egyszer megtanúlta, soha többé el nem felejti.

S erre nyomban marokra fogta az orrát, s rágyújtott az ordításra, de oly rettenetesen, hogy az egész környék hegye, völgye csak úgy harsogott.

De jaj! egy közeliben álló ember azt gondolta, hogy ez is őket csúfolja; ennek se kellett több, hanem fogta azt a kezebéli dorongot s úgy végig felejtette véle Sancho Panzát, hogy minden nyekkenés nélkül azon módon földre henteredett.

Don Quijote látván fegyvernökének gyászos esetét, mindjárt dárdát szögezett s neki akart rontani a bántalmazónak, de a körül egyszerre annyian összeröffentek, hogy lehetetlen volt boszút állnia. Sőt a mint látta, hogy egész kőzápor zuhan le rá s nem kevesebb puskacső veszi czélba: megfordította Rocinantét, s a mily gyorsan csak koczoghatott, úgy koczogott el közőlök, teljes szívéből Istennek ajánlva magát, hogy e veszedelemből kiszabadítsa, mert minden pillanatban attól tartott, hogy most meg most üti hátba valami golyó, mely aztán a mellén jön ki, a miért is folyton folyvást nagyokat lélekzett, próbaképen, hogy nem fogyott-e még ki a szuszból. Azonban a csapatbeliek azzal is beérték, hogy megszalajtották; rá lőni nem akartak. Mikor Sancho magához tért, még azt is föltették a szamárra s hagyták menni ura után. Ő ugyan maga egyáltalában nem tudta még igazgatni szamarát, hanem a szürke magától vitte Rocinante felé, mely nélkül immár sehogy el nem lehetett.

Don Quijote jó futamatnyira haladván, egyszer visszafordúlt s látta hogy Sancho is közelít; minthogy pedig senki se volt nyomukban, bevárta a fegyvernököt.

A csapatbeliek, a kik a küzdelemre állottak ki, ott maradtak estig, az ellenség azonban nem jelenvén meg a csatára, ők is visszatértek a faluba vígan s jó kedvvel, dicsőségök gyanánt híresztelve, hogy megszalajtottak egy ellenséges lovagot, s megtanítottak egy ellenséges fegyvernököt.