XVI. FEJEZET.

Sancho Panza megunja a kalandkeresést.

Bizonyosan cselt födözött fel a bátor, ha még ő is megszalad, s az okos vitéznek nem vállik szégyenére, ha megkíméli magát egyéb hasznosabb alkalomra. Ezen igazság bizonyodott meg Don Quijote példájában is, a ki a megsértett csapat dühössége s veszedelmes szándéka elől kitérve, kereket oldott, és kisebb gondja is nagyobb lévén mind Sanchonál mindazon veszedelemnél, a melyben hagyta: olyan messzire elinalt, a hol magát aztán már teljes biztosságában gondolta. Sancho – a mint említettük – úgy szólván két rét fektetve követte szamarán. Végre annyira, a mennyire mégis csak fölocsúdott, de mihelyt gazdája mellé ért, egyenesen odagurúlt Rocinante lábaihoz, annyira össze volt zúzva, törve, lankadva.

Don Quijote rögtön leszállt, hogy sebeit megvizsgálja; mikor azonban látta, hogy nincs annak tetőtől talpig mi baja se, nagy haraggal rárivalt:

– Te is ugyancsak eltaláltad, Sancho, mikor ordítsd el magadat. Hogy a mennydörgős mennykőbe tudtad elfelejteni, hogy az akasztott ember házában nem szabad kötelet emlegetni. Hogyha te az i–át fujtad, ugyan kontrázhattak volna-e mással mint doronggal? De adj hálát az Istennek, Sancho, hogy csak egy fütykössel mérték rád az áldást s nem valami szablyával adták meg az utolsó kenetet.

– Nem tudok felelni – viszonzá Sáncho – egészen úgy érzem, mintha a hátamon jönne ki a beszéd. Üljünk fel, uram, jerünk innét; én nem ordítok többet. Hanem azt még se tudom elhallgatni, hogy hát még a kóbor lovagok is megfutnak s ott hagyják a szegény fegyvernököt az ellenség kezében a csávában?

– A visszavonulás nem megfutás – jegyzé meg Don Quijote – mert tudnod kell, Sancho, hogy azt a bátorságot, a mely nem az okosságnak alapjára van fektetve, vakmerőségnek szokták nevezni, s a vakmerőnek hős tettei sokkal inkább a vakszerencsének tulajdoníthatók, semmint az ő maga érdemének. Igy bevallom én is, vissza ugyan visszavonúltam, de meg nem futottam, s a mi a visszavonulást illeti, abban csak jeles hősök példáját utánoztam, a kik jobb időkre kimélték meg magokat, miről a történetben ezerszer meg ezerszer tétetik említés, a mely eseteket azonban most nincs kedvem elősorolni, de neked se válna valami különös hasznodra.

Sancho már ekkor a nyeregben ült Don Quijote segedelméből, a ki szintén ujra felveté magát Rocinantera s azután lassú léptetve egy jegenyés felé tartottak, mely valami negyed mértföldnyire volt előttök.

Sancho időről időre nagyot nyögött s egy-egy keserveset sóhajtott.

Don Quijote megkérdezte, mijét fájdítja olyan nagyon? Sancho pedig azt felelte, hogy a hátgerincze legalsó porczikájától egész a csigolyájáig úgy fáj mindene, hogy azt se tudja hová legyen.

– Ezen fájdalomnak kétségkívül az az oka – mondá Don Quijote – hogy az a dorong, a melylyel rajtad végig ütöttek, igen vastag és hosszú volt, úgy hogy az egész hátadon végig nyúlt, s mindazon részeidet érte, a miket most fájdítasz; de ha még vastagabb lett volna, bizonynyal még több tagod fájna.

– Ejnye, lelkem adta – mondá Sancho – de csak jól eloszlatta nagyságod nagy kételkedésemet s ugyancsak takarosan megmagyarázta, a mit nem értettem. Lánczhordtát is, hát olyan mélyen el volt rejtve az én fájdalmam oka, hogy még arra is szükség volt, hogy megmondják, azért fáj ez s ez a tagom, mert a fütykös meglapította? Ha a bokám fájna, akkor csak lehetne találgatni, hogy mi az oka; de hogy az miért fáj, a mit megkoppintottak, azt ugyan nagyon könnyü eltalálni. Az igaz, hogy a más bajával nem igen szokás törődni, kedves uram, s napról napra világosabbá lesz előttem, bizony kicsi hasznot remélhetek én abból, hogy nagyságodhoz szegődtem. Mert ha most elnézte, hogy megdöngessenek, száz meg száz más esetben majd megint fellódítanak mint a minap, s tesznek velem egyéb ilyes bolondot; s ha most még csak a hátam bánta meg, ezután majd a szememre kerül a sor. Bizony sokkal jobb tenném, ha szépen haza mennék feleségemhez, gyermekeimhez, s azokkal törődném, azoknak viselném gondjokat, a mint Isten tudnom adta, semhogy itt nagyságoddal lóssak, fussak, nyakamba kerítsem a világot s étlen-szomjan törtessek tüskön-bokron keresztül. Hát még az alvás! Mérj ki magadnak, szép öcsém fegyvernök, hét láb földet, s ha ez nem elég, mérj ki két annyit, ha jobbnak látod, aztán nyujtózzál ki a mennyire csak kedved tartja. Hogy az ördög égette volna porrá, hamúvá még azt is, a ki ezt a kóbor lovagságot elkezdte, vagy legalább azt, a kinek legelőször ment el az esze úgy, hogy fegyvernökké szegődjék az olyan bolondokhoz, a milyeneknek a régi világ minden kóbor lovagjának lennie kellett; a mostaniakról nem szólok, mert nagyságod is ezek közé tartozik, ezeket hát tisztelem, de meg azt is tudom, hogy mind beszédében, mind gondolatában nagyságod egy fokkal magasabban áll az ördögnél.

– Fogadni mernék s tudom, hogy nyernék, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – hogy most, a mig a szád járt és beszédedet senki félbe nem szakította, nem fájt egész testedben egyetlen porczika se. Beszélj, fiam, mondd el bátran, a mi a szívedet nyomja, nyelvedre kerül: végig hallgatom én szívesen minden ostobaságodat akármilyen unalmas legyen, csakhogy neked semmid ne fájjon. Ha meg annyira esenkedel az után, hogy feleségedhez, családodhoz visszatérj: Isten ments, hogy én talán akadályoztassalak! Pénzem nálad van, számláld össze, mennyi ideje, mióta hazulról most harmad ízben eltávoztunk; határozd meg, hogy egy-egy hónapra mit kérhetsz, követelhetsz, s aztán fogd ki magadnak.

– Mikor Carrasco Tamásnál szolgáltam – mondá Sancho – a tanuló Carrasco Sámson atyjánál, a kit nagyságod is jól ismer, – annál kenyéren kívül két aranyat kaptam havonkint; hogy nagyságodtól mit kérhetek, magam se tudom, ámbár annyi igaz, hogy a kóborlovag fegyvernökének terhesebb a sorsa, mint a paraszt ember béresének; mert ha az ember a más tarlajáról él, az igaz, hogy be van fogva nap-estig, pedig ugyancsak keményen, de estére kelve legalább tisztességesen kijár étele, itala, s aztán ágyba fekhetik; mig a mióta nagyságodat szolgálom, sohase háltam ágyban, egy-két olyan alkalmat kivéve, mint a milyen a Don Diego házában való megszállásunk volt. Azonkívül mindig a szabad ég alatt aludtam puszta földön, kitéve – a mint mondani szokás – a levegőég minden zordonságának, s mást sem ettem, mint egy-két szelet sajtot s egy-két darab kenyeret, de ihattam rá vizet hol patakból, hol forrásból, a mire a pusztákon való barangolásunk között épen akadtunk.

– Megengedem – mondá Don Quijote – hogy az, a mit mondasz Sancho, mind igaz. Mit gondolsz, hát mennyivel kérhetsz többet tőlem, mint a mennyit Carrasco Tamástól kaptál?

– Azt gondolom – viszonzá Sancho – hogy ha nagyságod minden hónapra megtoldja két tallérral, akkor nem leszek vesztes: ez lenne fáradságom bére. A mi azonban azt az igéretet s ajánlatot illeti, a mit nagyságod egy bizonyos sziget kormányzósága felől tett, annak a fejében úgy hiszem, joggal követelhetek még hat tallért, a mi aztán mindössze harmincz tallérra rúgna.

– Igen jól van – viszonzá Don Quijote – így tehát huszonöt napja lévén, hogy hazulról távol vagyunk, a magad által megszabott bér szerint számítsd ki, Sancho, mi jár erre az időre s aztán a mint már említettem, fogd ki magadnak, nálad lévő pénzemből.

– Lelkem adta édes uram, de csak roszúl tud számolni nagyságod! – mondá Sancho – hát azt a szigetről szóló igéretet nem attól a naptól kezdve kell-e számítani a mikor nagyságod legelőször igérte s úgy vetni ki aztán mind e mostani perczentett perczig?

– Nos, mennyi ideje tehát, hogy megigértem? – kérdé Don Quijote.

– Ha nem csalódom – viszonzá Sancho – két vagy három híjján lehet már valami húsz esztendeje.

Don Quijote nagyot ütött tenyerével homlokára s igen jóízűen felkaczagva így szóla:

– A Sierra Morenában, de egész teljes együttlétünk óta mindössze se barangoltam tovább öt hónapjánál s te még is azt állítod, Sancho, van húsz esztendeje hogy néked a szigetet megigértem? Bizony, bizony mondom, azt szeretnéd te, hogy a mi pénzem csak nálad van, azt mind betudjuk a te fizetésedbe; de ha már így vagyunk s téged ez boldoggá tesz: ám legyen a tied, s boldogúlj vele, míg viszont én is lelkemből örülök, hogy ilyen rosz fegyvernöktől megszabadultam, habár oly szegénynyé lettem is, hogy nincs egyetlen egy fillérem. De mondsza, te, a kóbor lovagság fegyvernökei törvényének meghamisítója, ugyan hol hallottad vagy olvassad, hogy lett volna valaha olyan fegyvernök, a ki olyan lábon állt volna urával, a kóbor lovaggal, hogy kénye kedve szerint még ő szabja meg, mennyit fizessen neki gazdája havonként? Eredj, eredj te semmirekellő bitang, gazember, – mert másnak nem mondhatlak – eredj el, mondom, az ő történeteik nagy tengerére, s ha úgy találod, hogy csakugyan van olyan fegyverhordozó ki hasonlót mondott és követelt mint a mit te most mondottál: szegezd ide azt a lapot homlokomra s ráadásúl négy sarkára tégy az arczomra négy piros pecsétet. Fordítsd meg szürkéd kantárszárát vagy kötöfékét s menj haza, mert e mostani pillanattól fogva egyetlen egy lépést sem tészsz többé az én oldalamnál. Oh félreismert kenyér! Oh elbitangolt igéretek! Oh ember, a ki alig méltó embernek mondatni! Most, a midőn épen olyan állomásra akarlak helyezni, hogy akármit mondjon is a feleséged, még is nagyságos urnak fognak czímezni, te most akarsz távozni? Most mégy-e el, a mikor épen az a szilárd és határozott szándékom, hogy a világ legelső szigetének kormányzójává tegyelek? De igaz, hogy a mint te magad is sokszor mondtad: „nem való a bársony nyereg…“ s a többi. Szamár voltál, szamár vagy és szamár maradsz élted utolsó órájáig, mert meg vagyok győződve róla, hamarabb fog ez az utolsó óra ütni, semmint te arra rájönnél és igazán belátnád, hogy szamár vagy.

Sancho ezen egész pirongatás alatt csak nézett, csak bámult merően urára, utoljára ugy elfacsarodott a szíve, hogy még a könnye is kicsordúlt s nagy fájdalmasan és keservesen így szóla:

– Uram, kedves uram, szent egy igaz, hogy egész szamár legyek más se kellene már nekem csak a farka; ha nagyságod akar egyet hozzám ragasztani, azt is szívesen eltűröm s örömest szolgálom akár nyereg alatt is, életem utolsó órájáig. Bocsásson meg nagyságos uram, s tekintse fiatalságomat; tudja azt nagyságod, hogy milyen kevés van a fejemben s ha a szám el-eljár, inkább ostobaságból történik mint rosszaságból; de a megtérő bűnösnek megbocsát az Isten.

– Szinte csodáltam volna, Sancho, – mondá Don Quijote, ha valami példabeszédet nem keversz szavaidba. Jó, én tehát megbocsátok, de azon feltétel alatt, hogy te is megjavulsz s ezentúl nem lészsz ily kapzsi, hanem szivedet tágabbá törekszel tenni s kecsegtetni fogod magadat azon reménynyel hogy a mit én igértem, az beteljesűl, s habár halad, el nem marad.

Sancho megfogadta, hogy úgy cselekszik s rendületlenűl bízik ura igéreteiben.

Erre aztán bementek a pagonyba s Don Quijote egy szil, Sancho pedig egy tölgyfa lábánál foglalt helyet, mert az ilyes fáknak az a közös tulajdonságok, hogy mindnyájának csak lába van, keze pedig egynek sincs.

Sancho csak úgy kinlódta át az éjszakát, mert a dorongütést a hűves levegő még sajgóbbá tette; Don Quijote pedig szokott visszaemlékezéseibe merűlt. Mindazáltal az álom utóbb még is csak meglepte szemöket, a hajnal hasadtával azonban már ismét utra keltek, s a nagyhírű Ebro partjának tartottak, a hol az történt velök, mit a következő fejezetben fogunk elmondani.