XVIII. FEJEZET.

Don Quijote egy vadásztársasággal találkozik.

Lovag és fegyvernöke meglehetős komoran és kedvök szegetten tértek vissza barmaikhoz, különösen Sancho, a kinek mindig a szívét hasogatta, valahányszor a pénzes zsacskóba kellett nyulni, s olyan nehezére esett ebből valamit kivenni, mintha a szemebogarát vájták volna ki. Minden szó nélkül vetették föl magokat a nyeregbe s távoztak a hatalmas folyótól, Don Quijote egészen elmerűlve szokott merengéseibe, Sancho pedig előmeneteléről való töprenkedésébe, a melyet különösen most nagyon távolra esettnek kellett tartania. Igaz, hogy ő is együgyü volt, de azért belátta, hogy urának legtöbb tette-vette mind eszelősséget árúl el, s azért arra határozta el magát, hogy a legelső kinálkozó alkalommal se nem számol vele, sem azt se mondja neki beföllegzett, hanem ott hagyja a faképnél, maga pedig elmegy haza. Azonban szegény ember szándékát boldog Isten birja, s egészen máskép ütött ki a dolog mint Sancho előre kigondolta. Történt ugyanis, hogy másnap alkonyat táján a mint egy erdőségből kiértek, s Don Quijote egy zöld rétségen hordozá végig tekintetét: a rét tulsó szélén embercsoportot pillantott meg, s közelebb jutva hozzájok, látta, hogy sólyom-vadászok. A mikor még közelebb érkezett, egy igen szép úrnőt vett észre közöttük, a ki gyönyörü hófehér paripán ült, melynek szerszáma zöld színű volt párnanyerge pedig ezüsttel kihímezve. Maga az urnő szintén zöldbe volt öltözve, de oly fényesen, oly gazdagon, mintha a megtestesült pompa állt volna az ember előtt. Jobb kezén úri sólymot tartott. Don Quijote azt következtette, hogy igen előkelő hölgynek kell lennie s bizonyosan a körülötte lévőknek urasszonya, a minthogy valóban az is volt. Ekkor így szóla Sanchohoz:

– Szaladj, fiam Sancho, s mondd annak a paripán ülő, sólymos urhölgynek, hogy én, az Oroszlán-lovag, csókoltatom az ő nagy szépségének kezeit, s ha ő magassága kegyesen megengedné, magam mennék oda s mély hódolattal felajánlanám néki szolgálatomat, valamit csak reám bízni kegyeskednék. De eszeden légy, Sancho s jól megrágd, a mit mondani akarsz és szokott példabeszédeidet közbe ne zagyváld valahogy az üzenetbe.

– Emberére talált bennem, nagyságos uram, – viszonzá Sancho – bizza rám bátran, hisz különben sem most járok én életemben először követségben magas és törzsökös asszonyságokhoz.

– Ha csak nem azt érted, mikor Dulcinea kisasszonynál jártál – mondá Don Quijote – azon egyen kivül én nem tudok semmiféle követségedről, legalább az én szolgálatomban nem.

– Az igaz – viszonzá Sancho, – de a pontos fizetőt nem bántja a zálog s könnyű ott szegni, a hol van miből; a mivel csak azt akartam mondani, semmi szükségem rá, hogy mindent a számba rágjanak, magam is konyítok egyhez máshoz s ott, a hol kell, ember vagyok a gáton.

– Hiszem, Sancho – mondá Don Quijote – eredj hát Isten hirével s járj szerencsésen.

Sancho tehát sarokba kapta szamarát s sebes vágtatva elnyargalt s a mint a szép vadásznő elé érkezett, földre ugrott, térdre borúlt s igy szóla:

– Szépséges señora, az a lovag, ki amott látszik ni s a kit az Oroszlán-lovagnak neveznek, az az én gazdám, én meg az ő fegyvernöke vagyok s nevem Sancho Panza. Ez az Oroszlán-lovag, a kit nem régiben még a Búsképű lovagnak híttak, azzal az üzenettel küld engemet méltóságodhoz, kegyeskedjék neki nyájas és szeretetre méltó szívességével megengedni, hadd jőjjön ide s hadd ajánlja fel szolgálatát mindarra a mit méltóságod neki parancsolni akar. A mit ha méltóságod megenged, mind a saját maga javát fogja előmozdítani, mind boldoggá tenni a legboldogtalanabb lovagot, nem különben szerencséssé annak legszerencsétlenebb fegyvernökét, engemet.

– Igazán mondhatom, derék fegyvernök – viszonzá az urnő – kegyelmed olyan körülményesen adta elé megbizását, a mint valóban illik az ilyes küldetéshez. Keljen föl, mert egyáltalában nem volna rendén, ha egy oly jeles lovagnak mint a Búsképű, a kiről már oly sokat hallottunk, ha annak fegyvernöke tovább is térden állna előttünk. Keljen föl barátom s mondja meg urának, hogy mind én, mind férjem a herczeg, a legszívesebben fogjuk látni, ha ő hozzá itt a közelben fekvő nyaralónkban szerencsénk lehet.

Sancho felkelt s alig tudta min bámuljon inkább, a jó asszonyság nagy szépségin-e, vagy udvariasságán és nyájasságán vagy pedig azon, hogy a mint említette, urát a Búsképű lovagot már híréről ismeri. S hogy nem Oroszlán-lovagnak mondotta, annak bizonyosan az lehetett az oka, hogy a lovag ezt a nevet csak az utóbbi időben vette föl.

A herczegné – mert valóban és igazán az volt – azt kérdezé azután a fegyvernöktől:

– Mondja csak, derék fegyvernök, ez az ön gazdája nem ugyanaz, a kit más néven Don Quijote de la Manchának is neveznek, s a kinek jegyese s minden gondolatainak királynéja egy bizonyos Doña Dulcinea del Toboso?

– Testestül lelkestül az az, señora – viszonzá Sancho – egészen az elevenére tapintott herczegséged.

– Akkor kimondhatatlanúl örülök e régen óhajtott találkozásnak, – viszonzá a herczegné. Férjemmel együtt mindig határtalan tisztelője voltam a kóbor lovagoknak, s áldani fogom azon pillanatot, melyben ezek legjelesebbje, señor Don Quijote de la Mancha lépi át házam küszöbét. Azért kérem, menjen Panza barátom, s mondja meg urának: a legszívesebben üdvözlöm birtokomon s nem lehetne semmi a világon, a mi számomra nagyobb örömet szerezhetne.

Hejh! de milyen rózsás kedvben nyargalt vissza Sancho Panza ezzel a válaszszal gazdájához! Soha se karikázott az a szamár még életében úgy mint ez uttal, de Sancho Panza sarka másszor egész esztendőn át sem döngette ám a bordáit olyan sürüen, mint ez alkalommal az alig másfélszáz lépésnyi távolságon keresztül. S hogy elmondott aztán gazdájának mindent, mindent egy szálig, valamit csak a nagy úrnőtől hallott, a kit szokása szerint parasztosan egekig emelt, s nem győzte eléggé magasztalni nagy szépségét, jóságát és nyájasságát.

Don Quijote összeszedte magát peczkesen a nyeregben, lábát a kengyelben keményen megvetette, sisakja rostélyát felütötte, sarkantyuba kapta Rocinantet s nagy gangosan léptetett a herczegné felé, hogy kezet csókoljon. Az pedig, férjét, a herczeget már ekkor magához kéreté s Don Quijote oda érkeztéig közölte véle a lovag egész üzenetét. S minthogy mind a ketten ismerték már hallomásból Don Quijote különös bogarát, igen kiváncsiak voltak rá, s nagyon óhajtották személyesen is megismerni, s előre megegyeztek abban, hogy minden szeszélyének engednek, – vele nem vitatkoznak, hanem inkább helyben hagyják mindazt a mit mond, s a míg csak vendégök lesz, egészen úgy bánnak vele mint a regényekben szokás a kóbor lovagokkal.

E közben Don Quijote, felütött sisakrostélylyal odaérkezett s jelt adván, hogy le akar szállani, Sancho nyomban ott akart teremni, hogy a kengyelszíjat tartsa. Azonban szörny szerencsétlenségére, lába ugy belekeveredett a szürkéről leszálltakor a nyereg valamelyik kötelébe, hogy semmikép se tudta kirántani, s lába még egyre fen volt, – feje, válla pedig már a földet érte. Don Quijote, a ki úri lovaghoz illőn, soha sem szokott a nélkül leszállani, hogy kengyelszíját ne tartsák, most is azt hitte, hogy Sancho fogja már, egyszerre len akart teremni egy ugrással, de magával rántotta Rocinante nyergét is, a mely bizonyosan roszúl lett a nyergeléskor megszorítva, s így a lovag nyergestől a földre pottyant, a mit röstelt is halálig s fogai közt ezer átkot szórt Sanchora, ki a békóból még most sem tudta lábát kiszabadítani.

A herczeg megparancsolta vadászainak, siessenek mind a lovag, mind fegyvernöke segítségére, kik aztán föl is emelték Don Quijotét, ki akkorát esett, hogy csak sántítva s nagy nehezen tudott oda biczegni, hogy a magas uraságok előtt térdre borúljon. A herczeg semmi áron sem akarta ezt megengedni, minek okáért maga is leszállt lováról, odament Don Quijotehez és meg ölelte, így szólva hozzá:

– Végtelenül sajnálom, Búsképű lovag úr, hogy az én birtokomon önnek legelső lépése is oly balul ütött ki miképen láttuk; azonban a lovászok gondatlanságából gyakran még sokkal komolyabb veszedelem is szokott származni.

– Az a szerencse, hogy méltóságodat láthatom, nemes herczeg – viszonzá Don Quijote – gazdag kárpótlást nyujt akármily szerencsétlenségért, mert ha esésemben a legmélyebb mélységig zuhantam volna is alá, méltóságod láthatásának dicsősége még onnan is fölemel és kiragad vala engemet. Az én lovászom sokkal jobban ért ahhoz, hogy sületlen beszédekre nyelvét oldozza ki, semmint ahhoz, hogy a nyerget erősen meg tudná csatolni és szorítani. Egyébiránt történjék velem akármi, estemben úgy mint fölkeltemben, gyalog vagy lóháton, mindig kész szolgája leszek herczegségednek, úgy szinte a herczegné ő nagyméltóságának, herczegséged méltó hitvesének, a szépség nagyérdemű úrnőjének s az udvariasság örökös fejedelemasszonyának.

– Csak halkan, señor Don Quijote de la Mancha, – mondá a herczeg – mert a hol egy Doña Dulcinea del Toboso kisasszony foroghat szóban ott nincs helyén egyéb szépségeket magasztalni.

Már ekkor Sancho Panza is kiszabadúlt a hurokból s minthogy ő is odafurakodott, még mielőtt ura válaszolna, ő kottyant bele e szavakkal:

– Már mi tűrés-tagadás, az én kegyelmes asszonyom señora Dulcinea del Toboso igazán takaros egy teremtés; de a hol az ember nem is gondolná, a nyúl sokszor épen ott ugrik ki a bokorból. Sokszor hallottam, hogy a természet olyan mint a fazekas, a ki cserépedényeket szokott készíteni, s a ki egyet tud csinálni szépet, tud az aztán két-háromszázat is, a mivel azt akartam mondani, hogy a herczegné asszonyom ő nagyméltósága, egy paraszthajszállal se alább való Dulcinea del Toboso kisasszonynál.

Don Quijote a herczeghez fordult s így szóla:

– Meghiheti nagyságod, hogy e világon soha sem volt még kóbor lovag, a kinek fecsegőbb de egyszersmind elmésebb fegyvernöke lett volna mint énnekem; s tudom, hogy ő igazolni fogja szavaimat, ha herczegi nagy magasságod kegyes lesz egy-két napig velem parancsolni.

Mire a herczegné így válaszolt:

– Nagyon becsülöm a jó Sanchoban, hogy oly elmés, mert az elmésség bizonyos jele az okosságnak. S ha a jó Sancho tréfás és elmés, már ennélfogva is okos embernek kell tartanom.

– És fecsegőnek – tevé hozzá Don Quijote.

– A mi annál jobb – szóla közbe a herczeg – mert sok tréfát nem lehet kevés szóval elmondani. Hogy azonban mi se pazaroljuk üres beszéddel az időt, kérem Bús-képü lovag úr…

– Oroszlán-lovagot méltóztassék mondani, herczeg úr, – igazítá ki Sancho, – mert a bús-képnek már nyoma sincsen.

– Legyen tehát Oroszlán-lovag – folytatá a herczeg. – Kérem tehát az Oroszlán-lovag urat, legyen szíves egy közel várkastélyomban megszállani, a hol oly fogadtatásban akarjuk részesíteni, a milyen az ily magas egyéniséget méltán megilleti, s a milyenben a herczegnő és én a hozzánk be-betérő kóbor lovagokat rendesen részesíteni szoktuk.

Sancho már akkor helyre igazította s jobban megszorította Rocinante nyergét, melyre Don Quijote felülvén, valamint a herczeg is egy gyönyörü paripára, a herczegnét közre vették s utnak eredtek a kastély felé. A herczegné azonban megparancsolta Sanchonak, hogy ott maradjon az ő oldala mellett, mert kimondhatatlanúl szereti hallani elmés mondásait. Sancho se kérette magát kétszer, hanem befurakodott hármok közé negyediknek, mind a herczegné mind a herczeg nagy mulatságára, a kik igen nagy szerencséjöknek tartották, hogy egy ilyen járó-kelő lovagot s egy ilyen jártas-keltes fegyvernököt fogadhatnak be kastélyukba.