XVII. FEJEZET.

Utazás a bűvös sajkán a vízi-várhoz.

A pagonyból eltávozván, Don Quijote és Sancho Panza csendes ballagva, oda jutottak harmadnapra az Ebro vizéhez, melynek megpillantása Don Quijotenak igen nagy örömet okozott, mert valóban gyönyörűség is volt, a kies partot, a tiszta árt, a csendes folyást és az ömlő kristály gazdag bőségét szemlélni.

S a mint e szép parton mentek-mendegéltek, egyszer csak egy lélekvesztő tűnt szemökbe, mely minden evező vagy bárminemű halászeszköz híjjával, oda volt kötve a partmenti fák egyikének derekához. Don Quijote szélylyel nézett, de sehol senkit nem látva, egyszerre csak, se tette, se vette, leszállt Rocinanteról s Sanchot is leszólította szamaráról s megparancsolta neki, hogy a két barmot kösse oda jól, egymáshoz közel, valami jegenyéhez vagy fűzfához.

Sancho megkérdezte, mit jelentsen ez a hirtelen leszállás, s mit az odakötözés? Don Quijote igy felelt:

– Tudnod kell, Sancho, hogy ez a hajó itt előttünk engemet egyenesen arra szólít és hí fel, a nélkül, hogy neki bármi más értelmet tulajdoníthatnék, hogy szálljak rá, s menjek vele valamely lovag vagy egyéb szükségben lévő előkelő személyiség segedelmére, a kinek okvetetlenül igen nagy veszedelemben kell lennie. Igy szokott ez megírva lenni a lovagregényekben is azon varázslók felől, a kik bennök előfordulnak és szerepelnek. Ha ugyanis valamely lovag olyan kelepczébe jutott, hogy abból csak egy másik lovag szabadíthatja ki, azonban tőle két vagy három ezer mértföldnyire vagy még annál is messzebb van: a szabadítót vagy valami felhőn ragadják magokkal, vagy valami csónakot küldenek eléje, a melyre ő rászáll, s akkor aztán egy rövid szempillantás alatt vagy a levegőben, vagy a tengeren át oda röpítik, a hol épen szükség van a segedelmére. Látod, Sancho, ez a bárka is épen e czélból van ide helyezve; s ez oly igaz, mint hogy most nappal van, s előbb semhogy ez elmulnék: kösd oda egymással a szürkét és Rocinantet, s azután bízzuk magunkat Isten vezető kezére, mert én el nem állok a hajóra szállástól, nem én, ha a mezitlábos barátok kérnének is!8)

– Ha már így van a dolog – viszonzá Sancho – hogy nagyságod minden lépten-nyomon abba akar belezöttyenni, a mit nem tudom nem lehet-e bátran bolondságnak nevezni: akkor nincs mit tennem, mint térdet-fejet hajtva engedelmeskednem, a mint ama példabeszéd is tartja: a kinek a szekerén ülsz, annak a nótáját dudold. Hanem, mindamellett is, már csak a magam, a saját lelkiismeretem megnyugtatása végett meg nem állhatom, hogy ne figyelmeztessem nagyságos uramat: nekem úgy látszik, hogy ennek a sajkának semmi köze sincs semmiféle bűvöléshez, hanem alkalmasint valami halászé, mert itt fogják a legjobb gardákat az egész világon.

Sancho ezt azon közben mondta, a míg a barmokat egy fa derekához kötötte, a melyeket azután lelke nagy keserűségére a varázslók védelmére és gondjára kellett bíznia. Don Quijote azt mondá megnyugtatására, sohse törődjék velök oly szerfölött, majd lesz ezekre gondja annak, a ki őket nagy messze utakon, távol fekvő regiókon átvezeti.

– Hiszen, ha a régi jókhoz átvezetne – jegyzé meg Sancho – akkor szívesen mennék, csakhogy attól tartok, nem látjuk mi meg azokat a régi jókat.

– Én nem régi jókat, hanem regiókat mondtam, Sancho – viszonzá Don Quijote – a mi azt teszi, hogy tartomány; egyébiránt nem csodálom, ha nem érted, hiszen neked nem is kötelességed, hogy latinul tudj; más is van akár hány, a ki azt képzeli, hogy tud, pedig még csak nem is konyít hozzá.

– Oda kötöttem már – mondá Sancho – mi lesz most?

– Mi? – viszonzá Don Quijote – az, hogy keresztet vessünk magunkra, aztán felhuzzuk a horgonyt, akarom mondani hogy hajóra szálljunk s elvágjuk a kötelet, a mivel e hajó a fához van kötve.

S azzal bele ugrott a sajkába, Sancho meg utána, a kötelet elvágták s a csónak lassanként távozott a part mellől. Mikor Sancho azt látta, hogy már valami két ölnyire vannak a száraz földtől: egész testét elfogta a remegés s szentül hitte, hogy most már csakugyan vége van. De semmi sem esett szivének fájdalmasabban mint a mikor azt hallotta, hogy az ő szürkéje elordítja magát, s mikor azt látta, hogy Rocinante el akarja szakasztani a kötőféket. Nem is tudta megállani, hogy azt ne mondja urának:

– A szamár utánunk ordít, Rocinante pedig minden áron el akar szabadulni, hogy velünk jöhessen. Oh, kedves barátaim, maradjatok békén, s adja Isten, hogy az a bolondság, mely bennünket tőletek elválaszt, hadd legyen csalódássá s hadd térítsen aztán vissza megint hozzátok!

S erre oly keservesen elpityeredett, hogy Don Quijote egész boszusan és haraggal rákiáltott:

– Mit félsz, te gyáva teremtés? Miért pityeregsz, te nyulszivű? Talán üldöz, vagy kerget valaki, te patkány-lélek? Vagy mid hiányzik, te még a bőség kellős közepén is inségről panaszkodó? Talán gyalog és mezítláb kell-e valami szirtes hegységen átmenned, s nem ugy ülsz-e inkább e csónakban mint valami főherczeg s egész kényelemben viteted magadat a kedves folyam csendes árjával, mely rövid idő alatt a sík tengerre ringat ki bennünket. Mert már eddig is tettünk legalább hét- vagy nyoczszáz mérföldnyi utat, s ha volna itt egy astrolábom, melylyel a sark magasságát megmérhetném, mindjárt megmondanám mennyire haladtunk, bár ha szerfölött nem csalódom vagy átmentünk már, vagy legközelebb átmegyünk az aequinoctialis vonalon, mely a két sarkot egyenlő távolságban vágja és választja el egymástól.

– S mekkora utat tettünk meg akkor – kérdé Sancho – ha áthaladtunk azon a vonalon, a mi azt a két bokát vagy sarkat egymástól elválasztja, a mit nagyságod azzal az asztallábbal akarna méregetni?

– Igen nagy utat – viszonzá Don Quijote – mert ha az említett vonalon áthaladtunk – már akkor túl vagyunk a viz és földgömb felén, melyről a világ legnagyobb koszmográfja, Ptolomaios tanusága szerint tudjuk, hogy háromszázhatvan foka van.

– Teremtő szent atyám! – kiáltá fel Sancho Panza – ugyancsak derék egy fogas embert hoz fel nagyságod tanubizonyság gyanánt, ha annak a kosz megrágta ólom májosnak háromszázhatvan foga van!

Don Quijote meg nem állhatta, hogy fel ne kaczagjon azon magyarázat hallatára melyet Sancho a koszmográf Ptolomaios nevéről és fokszámításáról nyujtott.

Egyszerre egy pár vízi malmot pillantottak meg a folyó közepén.

Alighogy ezeket Don Quijote meglátta, mindjárt igy szóla Sanchohoz:

– Látod, édes barátom, ime ott, ott magaslik már a város, a vizivár vagy erősség, a melyben amaz elnyomott lovagnak, vagy valamely kárvallott királynénak vagy herczegasszonynak kell lennie, a kinek megszabadítására engemet visznek.

– Hol az ördögbe van itt olyan város, vízi vár vagy erősség, a milyet nagyságod emlit? – kérdé Sancho – nem látja, hogy ezek vizi malmok, a mik a folyón állnak s a mikben buzát szoktak őrleni?

– Hallgass, Sancho, – mondá Don Quijote – mert akármennyire malmoknak lássanak is, nem azok s mondtam már akárhányszor, hogy a varázslat mindent ki szokott vetkőztetni s fordítani a maga természetes valóságából.

E közben a sajka az árnak épen a közepére jutott s most már sokkal gyorsabban kezdett haladni mint idáig. A vizi molnárok észre véve, hogy a folyó háta valami sajkát hoz, melyet az ár egyenesen a kerekek felé ragad, a malmokból sokan kisiettek s hosszú póznákat kapkodtak fel, hogy a sajkát feltartóztassák. Lisztes volt valamennyi, szemit- száját, de még a ruháját is belepte a lisztpor mindnyájának s bizony nem volt valami nagyon kivánatos rájok tekinteni. Már messziről igy kiáltottak:

– Ördögadta emberei, hová törekedtek? Az eszetek ment e el, vagy azt akarjátok, hogy ezek a kerekek össze-vissza törjenek s itt fulladjatok?

– Nem megmondtam, Sancho – szóla most Don Quijote – úgy-e, hogy oda jutottunk, a hol meg kell mutatnom hős karom bátorságát? Nézd csak hány kisértet készül szembe szállni velem! Nézd csak hány rút szörnyeteg vigyorog le reám! De majd meglássuk, nyomorultak!

S ezzel talpra szökve a sajkában, nagy fenszóval így kiálta oda a molnárokhoz:

– Roszra törő s még roszabbat forraló aljas csőcselék, bocsássátok szabadon, saját kényére azt a személyt, kit e ti erősségtekben vagy fogságtokban tartogattok, legyen az előkelő vagy alacsony származású, akármi rendhez s ranghoz tartozó: mert én Don Quijote de la Mancha vagyok, a kit más néven Oroszlán-lovagnak neveznek, s a magas ég határozatából az én számomra van fentartva, hogy e kalandnak szerencsésen véget vessek.

S e szavak után kirántotta kardját s elkezdett vele rettenetesen hadonázni a molnárok felé a levegőben. Azok pedig hallva, de semmikép se értve, mit jelentsen e hóbortosság: kinyujtották póznáikat, hogy a csónakot feltartóztassák, melyet a víz már egész erővel ragadt a kerekek felé.

Sancho térdre borult s kezét tördelve kérte az egeket, mentsék ki ebből a rettenetes veszedelemből, a mi aztán a molnárok serénységének s igyekezetének segedelmével sükerült is, a kik a csónak előtt keresztbe vetették póznáikat, mi által feltartóztatták, de ugy, hogy egyszersmind föl is fordították s Don Quijotet és Sancho Panzát szépen beleboríták a vízbe. Don Quijote ugyancsak jó hasznát vette, hogy úgy tudott uszni mint a hal, bárha fegyverzetének sulya kétszer is a víz alá merítette; de ha a molnárok utánok nem ugranak s ki nem huzzák őket, mind a ketten ott találták volna fel sirjokat.

A mikor kitették őket a szárazra, hová inkább elázva semmint szomjuságtól gyötörve jutottak, Sancho megint letérdelt s összekulcsolt kezekkel s égre emelt tekintettel hosszú, buzgó imádságban kérte Istent, szabadítsa meg innentúl urának minden vakmerő vállalatától és törekvésitől.

Ez alatt a halászok is odaértek, a kiké a bárka volt, melyet a malom kerekek izzé-porrá törtek s látva, hogy annak már csak a diribje meg a darabja: neki estek Sanchonak és huzkodták róla a ruhát, Don Quijotenak meg azért, hogy fizesse meg sajkájokat.

A lovag, a legnagyobb nyugalommal, mintha a világon semmisem történt volna vele, azt mondá a molnároknak és a halászoknak, ő e hajót igen szívesen megfizeti, de csak azon egy feltétel alatt, ha minden haladék nélkül szabadon bocsátják azt vagy azokat, a kiket ezen ő várukban fogva tartanak.

– Micsoda foglyokat, micsoda várat emleget ez a balgatag ember? – kérdé az egyik molnár. Talán azokat akarja elvinni, a kik őrletni szoktak ide járni?

– Elég – mondá Don Quijote magában – borsót hánynék a falra, ha ezt a csőcseléket szép szóval akarnám valamely jó cselekedetre rávenni. Ebben a kalandban bizonyára két varázsló hatalma ütközött egymásba, s egyik elrontja a másik tervét; egyik elém küldte a hajót, a másik felfordította s engem is vele együtt. Isten legyen irgalmas mindnyájunknak, mert ez a világ csakugyan teli van ármánynyal és gonosznál gonoszabb cselszövénynyel. Többet én sem tehetek.

S azzal emeltebb hangon így folytatá szavait, tekintetét a malmok felé fordítva:

– Barátaim, bárkik legyetek is, a kik e börtönben zárva maradtok, bocsássatok meg énnekem, hogy mind az én szerencsétlenségemre, mind a tietekre, nem tudlak kinos helyzetetekből kiszabadítani. Ez a kaland bizonyára más lovag számára van rendelve és fentartva.

E szavak után kiegyezett a halászokkal, a kik jó busásan megfizetteték a sajkáért, a mit Sancho nagyon rosz kedvvel fizetett ki, s meg nem állhatta, hogy azt ne mondja:

– Még egy két ilyen csónakázás s az ördögé lesz egész vagyonunk.