XXIV. FEJEZET.

Sancho Panza csakugyan elmegy szigetkormányzónak.

A herczeg parancsa nem soká váratatott magára. Mind a Sancho kisérete, mind a sziget, a hová az uj kormányzót vinni kellett, teljesen rendben volt már s ellátva minden szükséges utasítással, úgy hogy a kormányzó haladéktalanul útra indulhatott. A herczeg parancsolatára előbb fel kellett annak rendje s módja szerint öltöznie. Kapott szép lilaszín felöltőt, a kar felső részén sárgával vegyes dúdoros újakkal, fekete bársony nadrágot, s térdig érő testszín harisnyát, valamint szép csatos czipőt a lábára. Utra még egy hosszú, sarkig érő köpönyeget is kerítettek a vállára s széles karimáju kalapot nyomtak a kezébe. Szóval, a mint tetszelgéssel az ő szokott modorában maga jegyzé meg: „ugy ki volt nyalva, hogy a tulajdon felesége se ismert volna rá egyhamar.“ E díszbe felöltözvén, odament a herczeghez, hogy utasításokat nyerjen tőle. Mennyire meg volt azonban lepve, midőn a hosszú lajstrom helyett, a mit várt, mindössze is csak ezen rendeletet kapta:

– Kormányzó úr, legyen egészen Sancho Panza, s akkor tudom jó kezekre biztam szigetemet.

– Ez igen könnyü feladat, kegyelmes uram – viszonzá Sancho – nehéz csak az volna, ha nem annak, hanem másnak kellene lennem, mint a mi vagyok.

S azzal térdre borúlt a herczegpár előtt, nagy illedelmesen megcsókolta a herczeg jobb kezét, a herczegnének még a balját is, Don Quijotenak szinte jobb kezét, a ki azonfölül meg karjai közé is odavonta, megcsókolta homlokát s megáldotta.

Már ekkorra kísérete, melyben a furfangos udvarmester is ott volt, a ki mind e tréfákat koholta és intézte, s a herczegi ház több kisebb-nagyobb szolgája diszes csoportban megjelentek s egy hatalmas öszvért hoztak a kormányzó úr alá, – az öszvér után pedig nyomban ujdonat uj selyemszerszámban, selyem zsinór kötőféken ott vezették a kormányzó szamarát is, melyre nézve Sancho kereken kijelentette, hogy ha ezt a hű társát el nem viheti magával, készebb örökre lemondani minden kormányzóságról.

Nem csak hogy megengedték, de a herczegné határozott parancsolatára azonnal selyemmel kantározták fel, úgy hogy a szamár is ép oly takaros volt szamárnak, mint gazdája kormányzónak. Megindult tehát a menet, a kalapok lebegtek, a karok integettek, a sok szerencsekivánásnak vége hossza sem akart lenni, Sancho pedig gyakran vissza visszafordúlt útközben, részint azért, hogy jóltévőire, részint pedig azért, hogy kedves szamarára vessen egy-egy tekintetet, melyet ilyen szépen feldiszítve, s közeliben látva, oly boldognak érezte magát, hogy nem cserélt volna a német császárral.

Az utazás, bárha nem siettek is valami nagyon lóhalálában mindössze sem igen tartott tovább három-négy órajárásnyinál s ennek elteltével a diszes menet megérkezett ama helységbe, melynek lehetett vagy ezer lakosa, a herczeg jobbágyai, s egyik legterjedelmesebb község a herczeg összes birtokán. A kormányzónak még a városba, (mert annak állították) való bevonulása előtt azt mondák, hogy a szigetet Baratariának hivják vagy azért, mert fővárosának Barataria a neve, vagy azért, mert ő olyan barátságos, olcsó áron jutott a kormányzósághoz.

Midőn a város kapui elé érkeztek, minthogy az egész helységet csakugyan kőfal vette körül: a község minden előljárói kijöttek eléje tisztelkedni. A harangok zúgtak, az egész lakosság ujjongott örömében s a legnagyobb pompával vitték az öreg templomba, a hol ünnepélyes isteni tiszteletet tartottak, azután pedig több nevetséges czerimonia között átadták neki a város kulcsait s elismerték Barataria szigete örökös kormányzójának.

Az uj kormányzó viselete, szakálla, alacsony, köpczös tömzsisége közbámulat tárgya volt mindazok előtt, a kik még nem tudták a dörgést, de még azok előtt is, a kik tudták, a kiknek száma pedig nem volt csekély.

Végre aztán, mikor a templomból már kivezették, odavitték a községházába a bírói székhez, beleültették s a herczeg udvarmestere ilyen szavakat intéze hozzá:

– Ősi szokás ezen a szigeten, kormányzó úr, hogy annak, a ki e hires sziget urává lesz, egy pár hozzá intézett kérdésre meg kell felelnie azonnal, mihelyt birói székét elfoglalja. Ezen kérdések azonban rendesen fogas és szövevényes kérdések, de épen azért azok, hogy a község lakossága azonnal megláthassa a rájok adott feleletből, mi fán termett ember az ő uj kormányzójok, s örüljenek avagy busuljanak-é jöttének.

A míg az udvarmester e szavakat intézé hozzá, Sancho addig azt a sok ákom-bákom nagy betüt nézegette, mely a székével szemközt álló falon volt látható; s mivel maga olvasni nem tudott, megkérdezte környezetétől, mit jelent az az irka-firka ott a tulsó falon? Azt kapta válaszul:

Ott uram, az van felirva s feljegyezve, mely napon ki vette át a sziget uralmát, végül pedig ez olvasható: A mai napon, ennek meg ennek az esztendőnek ebben meg ebben a hónapjában a Señor Don Sancho Panza jutott e szigetség birtokába, s adja isten, hogy sokáig birhassa.

– S kit hívnak itt Don Sancho Panzának? – kérdé Sancho, különös hangsulyt fektetve a don, uri czimező szócskára.

– Nagyméltóságodat – viszonzá az udvarmester – mert e szigetre semmiféle Panza se tette még be a lábát azon az egyen kivül, a ki most e székben ül.

– Akkor hát jegyezze meg, atyafi – viszonzá Sancho – hogy én semmiféle Don, de még semmi ivadékom se volt az. Engemet egyszerüen csak Sancho Panzának hivnak, úgy hivták apámat, Sanchonak az öregapámat is, szóval mind a hány volt, mindnyáját Panzának hivták s egyikhez se toldottak se Dont, se Donát. Nekem úgy látszik, hogy ezen a szigeten túlságosan sokat adnak erre a don-ozásra; hanem hiszen ha az én kormányzóságom csak egypár napig tart is, majd a nyakára hágok én ennek a sok donnak, a melyek úgy dönögnek-donognak az ember körül mint a dongó legyek. Most azonban ki vele hát azzal a kérdéssel udvarmester úr, megfelelek én rá, a hogy tudok, már aztán ha búsul, ha nem búsul is rajta a közönség.

E pillanatban két ember lépett a törvényházba s az egyiknek külsejéből az látszott ki, hogy paraszt, a másikéból meg az, hogy szabó, mert az olló most is ott volt a kezében. A szabó így szólott:

– Kormányzó úr, én meg az a paraszt ember azért járultunk kegyelmességed elé, mert ez az atyafi bejön hozzám tegnap a műhelybe, mert kegyes engedelmükkel légyen mondva, Istennek hála, én czéhbeli szabómester vagyok. Ő tehát, a mint mondom, bejött hozzám a műhelybe, s egy darab posztót adva a kezembe, így szóla: „Uram, kikerül-e ebből a posztóból egy sipka?“ Én fogom a posztót, megnézem, s azt felelem: kikerűl. Erre ő – úgy gondolom – azt gondolta, s alighanem jól gondoltam, hogy én bizonyosan el akarok csípni a posztójából, már a minthogy a szabók ilyen gonosz hírben állanak az emberek előtt általában; azt mondja aztán: „nézzem meg, kikerül-e belőle kettő?“ Keresztül láttam a szitán s azt felelem: kikerül. A derék gavallér folyton megmaradt istentelen első gondolatánál, és sipkát sipkához toldott, én meg „kikerül“-t kikerülhez. Igy aztán fölvertük öt sipkáig. Most épen e pillanatban jött el a sipkákért. Oda adom neki, de ő nem akarja megfizetni a munkabért, hanem még neki áll fölebb s azon erősködik, vagy fizessem meg neki vagy adjam vissza a posztóját.

– Úgy igaz az egész, atyafi? – kérdé Sancho.

– Úgy igaz az, uram – viszonzá az ember – de parancsolja meg csak neki kegyelmességed, mutassa meg azokat a sipkákat, a miket nekem csinált.

– Szíves örömmel – felelé a szabó, s azzal eléhúzta köpönyege alól a másik kezét s fölmutatott öt kis sipkát, a mi az öt ujja hegyén fityegett, s így szóla: „Itt az az öt sipka, a mit ez a jó ember rajtam keres; s akármi legyek, nem maradt a posztóból egy csipet se, oly igaz, hogy akár a czéhbeli atyamester vizsgálja meg, ha úgy van-e.

Az egész hallgatóság hahotára fakadt a sok apró sipka láttára és a furcsa per hallatára.

Sancho kissé magába mélyedt s ezután így szóla:

– Nekem úgy látszik, hogy ebben a perben nincs szükség semmi szószaporításra, hanem az ítéletet kereken ki lehet mondani rögtönösen. Én tehát azt mondom ki ítélet gyanánt: a szabó elveszti a munkabért, a paraszt meg a posztót, a sipkákat pedig odaadjuk a raboknak; addig van.

Az elmés itélet kaczajra fakasztá a hallgatókat; de csakhamar fordúlt elé egy másik esemény, a melynek eldöntése meg teljes elismerést szerzett a kormányzónak minden jelenlévő részéről. Ugyanis, alighogy a szabó meg a parasztember eltakarodtak, két öreg ember kért és nyert bebocsátást a kormányzóhoz. Az egyik panaszos fél kezében vastag nádpálcza volt, melyre rátámaszkodott, a másik csak bot nélkül jött. Ezen utóbbi így szóla:

– Uram, ennek a becsületes embernek, jó ideje immár, tiz tallért adtam aranyban kölcsön szabad használatra, de azzal a kikötéssel, hogy megint visszaszolgáltatja, mihelyt kérem. Egyik nap a másik után múlt, s én egyetlen egy nap se kértem vissza tőle, nehogy még nagyobb szükségbe jusson, mint a mekkorában akkor volt, mikor a kölcsönt kapta. Utóbb azonban látva, hogy a visszafizetés eszébe se jut s kisebb gondja is nagyobb annál, hogy igaz jószágomat megtérítse: én is szólingatni kezdtem, adja meg a pénzemet. S ime mi lett a felelet? Ő nemcsak hogy le nem rótta tartozását, sőt még el is tagadja az egészet s azt mondja: Soha se adtam én neki kölcsön tiz tallért, vagy ha adtam is, ő már visszafizette. Nekem nincs tanúm se a kölcsönre, se a visszafizetésre, minthogy vissza soha nem adta. Arra kérem tehát kegyelmességedet, kormányzó úr, tétessen vele esküt; s ha megesküszik rá, hogy lefizette: én Isten és ember előtt mind örökre elengedem.

– Hát kegyelmed mit szól az egészhez, jó öreg botos ember? – kérdé Sancho.

Mire az öreg így válaszolt:

– Én, uram, elismerem, hogy vettem tőle kölcsön; de hajtsa ide kegyelmességed azt a kormánypálczát, s mivel ő a dolgot az én eskümre bízza, én kész vagyok megesküdni, hogy tartozásom híven és igazán odadtam neki immár a saját kezébe.

A kormányzó lenyujtá a pálczát, e közben pedig a botos ember odaadta a botját a másiknak, hogy tartsa, a míg ő esküszik, mert esküje tételében ez a bot akadályozza. A hitelező megtette ezt a csekély szívességet, a nádpálczát átvette tartani. Ekkor az adós a kormányboton lévő keresztre vetette a kezét s azt mondá, esküvel is erősítve, csakugyan igaz, hogy ő kölcsön vette azt a kérdésben forgó tiz tallért, de az is igaz, hogy vissza adta a tulajdon maga kezébe, s ha a hitelező egyszer-másszor megint sürgette a lefizetést, az az oka, hogy elfelejtette.

Ennek hallatára a nagy kormányzó azt a kérdést intézé a hitelezőhez: mit válaszol ellenfele szavára? Az pedig úgy nyilatkozott, hogy az adós kétség kivül igazat mond, mert ő mindig becsületes, jó keresztyénnek ismerte, s így hát csakugyan úgy kell lennie, hogy ő feledkezett meg róla, mikor és milyen alkalommal kapta vissza pénzét, s hogy e napságtól fogva soha se fogja érte többé háborgatni.

Erre az adós megint visszavette botját, meghajtotta magát mélyen s azzal eltávozott a törvényházból.

Sancho látva, hogy ez se teszi – se veszi, úgy elmegy, hogy azt se mondja beföllegzett, – valamint látva a kérelmezőnek türelmességét is, fejét mellére horgasztá s jobb keze mutató ujját orrára és szemöldei közé fektetve egy kis ideig tartó gondolkozásba mélyedett. Egyszerre fölemelte fejét s megparancsolta, hívják csak vissza azt az eltávozott botos öreg embert. Visszahívták s Sancho így szóla hozzá:

– Adja csak ide azt a botot, édes atyámfia, szükségem van rá.

– Jó szívvel – viszonzá az öreg – itt van uram. S azzal kezébe adta.

Sancho átvette; majd nyomban odanyújtván a másik öregnek, így szóla:

– Menjen kegyelmed Isten hírével, ki van már fizetve.

– Én uram? – kérdé ez meglepetve – hát ér ez a nádpálcza tiz tallért aranyban?

– Ér – felelé a kormányzó csak hegyitől tövéig végig kell hasítani.

Megtették, s az üres nadpálczából szépen kigurúlt a beléje rejtett tiz arany tallér.

Mindenek szeme-szája elállt bámultokban s kormányzójokat valóságos új bölcs Salamonnak tartották. Meg is kérdezték, miből gyanítá, hogy abban a pálczában legyen benne a tiz tallér.

– Abból – mondá Sancho – mert a kinek mankóra van szüksége, ki nem adná ezt a kezéből egy világért se, hacsak nem csalfaság okáért. Illetlenség volt attól az öreg embertől, bottal jönni kormányzója elé. De ha már e támasz nélkül meg nem állhatott a maga lábán: Isten neki! Hanem mihelyt kiadta a kezéből s épen azt kérte föl szívességre, a kivel pöre van: mindjárt gyanítám, itt kutya van a kertben, s ez alatt lappang valami. Hála Isten nem is csalatkoztam, s ebből megláthatják kegyelmetek, édes alattvalóim, hogy olyan kormányzó kerekedett kegyelmetek fölé, a kit nem lehet orránál fogva akár hová ránczigálni.

– Úgy van! igaz! – harsogott minden felől – éljen a mi dicső kormányzónk! A nagy Sancho Panza sokáig éljen!

S ez a nagy rajongás még akkor is tartott, mikor az új kormányzó az első törvénylátás végeztével már elhagyta a tanácstermet.