XXV. FEJEZET.

Az örömbe üröm vegyül.

Sancho Panzát a törvényházból egy fényes palotába vitték, a hol tágas teremben királyi asztal volt a legdiszesebben megterítve.

A mint Sancho a terembe lépett, trombiták harsantak meg, s négy apród jött elé kézmosó vizzel, a mit Sancho méltóságosan el is fogadott. A zene elnémult s Sancho leült az asztalhoz a főhelyre, mert más egyéb nem is volt s egyedűl csak neki terítettek.

Egy tetőtől talpig fekete bársony ruhába öltözött férfiu állt melléje, kiből utóbb az tört ki, hogy orvos; ez az ember egy halcsont pálczikát tartott a kezében. Az apródok levették a gyönyörü fehér abroszt, melylyel a sok mindenféle gyümölcs és egyéb ennivaló le volt terítve.

Az egyik jelenlévő, a ki kispapnak látszott, elmondta az asztali áldást, mire egy apród csipkés asztalkendőt kötött Sancho álla alá, a harmadik meg, a ki az asztalnok szerepét játszá, egy tányér gyümölcsöt tett eléje. Alig evett azonban Sancho ebből egy falatot, az orvos azonnal megérinté pálczikájával a tányért, mire azt nagy hirtelenséggel elkapták a kormányzó elől. Az asztalnok azonban más enni valóval szolgált azonnal. Sancho hozzá akart nyúlni, de még előbb semhogy vehetett volna belőle vagy megízlelheté: a pálczás ember megint megérintette, s az apród ezt az eledelt is oly hamarsággal elkapta mint a gyümölcsös tányért.

Minek láttára Sancho nagy meglepetéssel tekintett körül a jelenlevőkön s azt a kérdést intézé hozzájok, hogy hát neki talán ugy kellett volna elnyelnie ezen eledeleket mint valami szemfényvesztőnek?

Ezen kérdésre a pálczás ember úgy látszék várt, mert most mindjárt a torkát köszörülte s igy szólott:

– A kormányzó urnak csak azon módon szabad étkeznie a mint egyéb szigeteken szokás, a hol szinte kormányzók vannak. Én uram, orvos vagyok, s ezen szigeten is ilyen minőségben vagyok alkalmazva a kormányzó mellé. Jobban gondját viselem az ő egészségének mint a magaménak s éjjel nappal mindig a kormányzó állapotát lesem, hogy biztosan meggyógyithassam, ha meg talál betegedni. A mi pedig a legfőbb, mindig ott kell lennem ebédjénél, vacsorájánál s azt engedem ennie a mit jónak látok, de letiltom arról, a mit ártalmasnak hiszek, s a mivel gyomrát elronthatja. Épen azért vitettem el azt a tányér gyümölcsöt, mert tulságosan sok lenne a nedvesség; amazt, a másik tál ételt meg azért, mert igen hevitő s nagyon sok benne a fűszer, a mi igen neveli a szomjúságot; már pedig a ki kelletén túl iszik, elöli s fölemészti magában az életet fentartó fő nedvességet.

– Igy tehát az a tál sült fogoly, a mi ugy látszik szépen meg van pirítva, csak nem lesz ártalmas?

Mire az orvos igy felelt:

– Abból egy falatot sem eszik a kormányzó úr a mig én élek!

– S ugyan mért nem? kérdé Sacho.

– Azért nem – viszonzá az orvos – mert a mi nagy mesterünk, Hipokrates, az orvostudomány fénycsillaga és mágnestűje, egyik tudós mondatában azt mondja: „Omnis saturatio mala, perdicis autem pessima.“ A mi azt teszi: Minden tulterhelés veszedelmes, a fogolytól származó pedig a legveszedelmesebb.

– Ha már igy vagyunk – mondá Sancho – ám válaszsza ki hát orvos úr ez asztalon lévő eledelek közül azt, a mi legjobb lesz s legkevésbé ártalmas, aztán hagyjon ennem békével s ne piszkáljon itt a botjával, mert kormányzóságomra mondom, olyan éhes vagyok, hogy majd meghalok bele. S ha még soká eltiltanak az evéstől, akkor orvos ide, orvos oda s akármit mondjon is, inkább elveszik semmint megóvják az életemet.

– Méltóságodnak igaza van, kormányzó úr – viszonzá az orvos – s igy tehát azt tartom, abból a tengeri nyulból semmiesetre se egyék, mert túlságosan laktató; ama bornyúhús még megjárná, csak sült ne volna és füszeres, de igy hozzá ne nyúljon a világért se!

– Hát az a nagy tál ott tulnan? – kérdé Sancho – a szagáról úgy érzem, hogy az valami olla potrida, az ilyes elegy-belegy eledelben talán még is csak akad valami olyas is, a mi izlik s még sem árt.

– Absit! – viszonzá az orvos – távol legyen tőlünk minden ily gondolat! Nincs a világon semmi ártalmasabb mint az olla potrida. Soha sem engedem meg, hogy azt még csak méltóságos orrával megszagolja is. Hogy azonban a kormányzó úr fentarthassa sőt megerősithesse egészségét: véleményem szerint legjobb lesz, ha egy pár levélke ostyát s két vékony szeletke birsalma-sajtot eszik, a mi kormányzói ebédnek nagyon elegendő s igen egészséges.

E szavak hallatára Sancho hátra vetette magát a szék támlányára s nagy merően szemébe nézett az orvosnak s egészen komoly hangon azt kérdé tőle, mi a neve és hol végzé iskoláit?

Mire amaz igy válaszolt:

– Az én nevem, kormányzó úr, doktor Pedro Recio de Aguero s Tirteafuera községében születtem, mely Caracuel és Almodovar del Campo között fekszik jobb kéz felől s a doktori diplomát az osunai egyetemen kaptam.

Mire Sancho lángoló haraggal igy fakadt ki:

– Akkor tehát, doktor Pedro Recio de mal Aguero úr, a ki Tirteafuera községében született, mely Caracuel és Almodovar del Campo között fekszik jobb kéz felől s Osunában lett doktorrá: elhordja magát tüstént előlem, mert ha nem: fogadom a csillagos egekre, én fogok egy botot, de másformát, mint ez a piszkálodó, s az uron kezdve úgy kibotozok minden doktort a szigetből, hogy írmagúl se marad belőle, legalább olyan nem a kiről látom, hogy tudatlan. De Pedro Recionak még egyszer is azt mondom, eltakarodjék innen, mert ha el nem takarodik, fogom ezt a széket, a min ülök, s diribbé-darabbá töröm a feje búbján. Ha itéletre vonnak, ott is kimentem magam azzal, hogy istennek tetsző dolgot cselekedtem, mikor egy rosz kuruzslót eltettem láb alól, a ki úgy is csak hóhéra volt az emberi társaságnak. Most pedig adjanak ennem, vagy vegyék el az egész kormányzóságot, mert ebnek kell ám olyan hivatal, a mi mellett az embernek felkopik az álla.

A doktor egészen odáig lett ijedtében a kormányzó nagy haragja láttára s el is akart párologni a teremből, midőn e pillanatban pósta-síp hangzott fel az utczáról. Az asztalnok az ablakhoz sietett s nyomban így szóla:

– Gyors futár jön a herczeg ő nagyméltóságától. Bizonyosan valami fontos üzenetet hoz.

A hirnök izzadva, lihegve lépett a terembe s egy levelet vonva elő kebeléből, a kormányzó kezébe nyujtá, Sancho pedig átadta az udvarmesternek s felszólítá, olvassa el a czímiratot, mely igy szólt:

– Don Sancho Panzának, Barataria szigete kormányzójának tulajdon kezébe vagy titkáráéba.

A mint Sancho hallva azt kérdezé:

– Kicsoda itt az én titkárom?

A jelenlévők egyike azt felelé:

– Én vagyok, uram, mert tudok irni, olvasni s vizcayi vagyok.

– No már úgy akár a császárnak is lehetnél titkára – viszonzá Sancho – nyisd föl ezt a levelet s nézd meg mi van benne?

Az ujdon sült titkár megtette s végig olvasván először csak magában, azt mondá: ez olyan ügy, a mit csak négy szem között lehet megbeszélni.

Sancho megparancsolá a jelenlévőknek, hogy távozzanak s csak az udvarmester s az asztalnok maradjon; mire aztán a többiek, s közöttük az orvos is, kimentek, a titkár pedig azonnal hozzáfogott a levél olvasásához, melyben ez volt:

– Az esett értésemre, señor Don Sancho Panza, hogy többen, a kik mind nekem, mind e szigetemnek ellenségei, irtózatos támadást készülnek a sziget ellen intézni, nem tudom, melyik éjszakán. Talpon kell hát lenni s őrködni a legéberebben, hogy készületlenül meg ne lepjék a szigetet. Szavok-hihető kémektől megtudtam, hogy a városba négy egyén lopódzott be álruhában, a kik kormányzó urat életétől akarják megfosztani, mert félnek éles eszétől. Kinyissa a szemét s jól megvigyázza kivel ereszkedik beszélgetésbe; ne egyék semmiből a mivel megkinálják. Lesz rá gondom, hogy segítségére siessek, ha valami veszedelemben forogna. Más egyebekben úgy fog a kormányzó úr eljárni, a mint értelmességétől várható. Kelt e helyen, augusztus 17-én, reggeli négy órakor.

Barátja
A herczeg.“

Sancho alig tudott hová lenni bámultában, de a jelenlévők is úgy tettették, mintha csodálkoznának. Végre az udvarmesterhez fordúlt s így szóla hozzá:

– Legelső teendőnk az, a minek meg is kell történni tüstént, hogy a doktor Reciot jól eltegyük a hüvösre, mert ha van valaki, a ki engem meg akar ölni, az bizonyosan ő, még pedig megölni a legalávalóbb és legnyomorúltabb módon, – éhen.

– Mind a mellett nekem az a nézetem – jegyzé meg az asztalnok – ne nyuljon nagyságod semmihez, a mi az asztalon van, mert csakugyan ez mind ajándék, küldemény; ki tudja, nem mind megannyi halálos méreg-e?

– Akkor hát egye meg, a ki főzte – jegyzé meg Sancho, megszeppenve – nekem pedig adjatok egy karéj házi kenyeret s egy-két fürt szőlőt, a mi bizonyosan nincs megmérgezve, mert igaz lelkemre mondom, ki nem állom tovább étlenűl. S ha már csakugyan fenyegető támadásra kell készeknek lennünk, az is szükség, hogy előbb a legfenyegetőbb ellenséget, az éhséget győzzük le, mert a gyomor tartja fen a szívet, nem a szív a gyomrot. Maga pedig, titkár barátom, irja meg e levél mását herczeg urunk ő kegyelmességének s mondja el benne, hogy minden ugy fog történni, a hogy ő parancsolta. Azon kivül irja meg nevemben a herczegasszony ő kegyelmességének is, hogy kezeit csókoltatom s nagyon kéretem, el ne feledje külön futárral elküldeni feleségemnek Panza Terézának azt a kis batyut, melyben azt a gyöngyöm adta zöld vadászzubbonyt küldöm neki, hogy varrjon belőle rokolyát meg újjast a leányunknak, Sanchicának. A feleségemnek meg azt is üzenem általa, hogy én már helyen vagyok, s a kormányzóságot a zápor se mossa le többé, akármilyen bolondnak mondtak is bennünket gazdámmal együtt az emberek. Egy füst alatt Don Quijote de la Manchának is megirhatja, hogy kezét csókoltatom, lássa meg ebből is, hogy nem vesztegette hálátlanra a kenyerét. Ezentúl aztán, mint jó titoknok és még jobb vizcayi, hozzá toldhat-foldhat még akármit a mint kedve tartja s a mi odavág. Most pedig szedjék le ezt az asztalt s adjanak valamit ennem, majd elbánok én aztán minden kémmel, gyilkossal meg varázslóval a kik rám vagy szigetemre törnek.

Már épen az evéshez akart valahára nagy sokára hozzáfogni, mikor megint egy apród lépett a terembe e szavakkal:

– Három külön pörös fél van itt, nagyságos kormányzó úr, a kik mind igen sürgős, fontos ügyben akarnak a kormányzó urral szólani rögtön.

Sancho Panza olyan mérges tekintetet vetett az apródra, mint a jeges felhő.

– Hát ez már mindig igy megy? – kiálta föl türelmét vesztve – hogy itt mindenkinek sürgős, fontos dolga van, a mit el kell végezni de rögtön, csak az egy kormányzó ebédje, vacsorája az, a mit el lehet halasztani hétfőről szerdára. Elviheti az ördög a mesterséget, ha ez mindig igy megy. Nem kell ide akkor Recio doktor se, maga a kormányzóság is elegendő, hogy egy hét mulva kinyújtóztassanak. No de hát legyünk hivek a mi hivatalunkban, azért hát ereszd be öcsém azokat a panaszos embereket, de jól megnézd s meg is kérdezd előbb, nem valami kémek-e vagy épen gyilkosok.

A mig az apród kiment, Sancho Panza odasugott az asztalnoknak:

– Ugyan asztalnok mester, minthogy az a Doktor Pedro Recio ebben a pillanatban épen nem tartja itt az orrát, nem kaphatnék-e hamarjában valami harapnivalót? Tudok ám én itéletet mondani evés közben is. Oh akkor az ember olyan világosan látja az igazságot, mikor az egyik kezében kés, a másikban meg metszeni való van, s jó fehér czipó meg egy kancsó bor áll előtte az asztalon. Ha úgy jönnek a pörös felek, akkor döntögetem én az itéletet tuczatjával.

– Az Istenért, hová gondol kormányzó úr! – fakadt ki megütközéssel az asztalnok – pörös feleket evés mellett hallgatni ki?! Vagy doktor Pedro Recio engedelme nélkül eledellel szolgálni én?! Ments Isten! Egy falat igy adott pecsenyéért örökre elveszteném a kenyeremet.

– No hát csak tartsa meg, ha én az életemet elveszteném is! – sóhajtá Sancho szomorúan, s várta a kivánt falatok helyett a nagyon is kelletlen perlekedőket.

Ezek meg is jelentek egymás után, eléadták hosszában széltiben panaszaikat, Sancho még eléggé kitartó türelemmel hallgatta ki őket, itélt bajukban s bocsátotta el magától. Mire azonban az utolsó is elment, már akkorra öreg este lett s igy a kormányzóság első napi dicsősége csakugyan úgy múlt el, hogy a kormányzó nem kapott ebédet.

Vacsorát azonban még is csak adtak neki tisztességesen, mert hiszen a tréfát sem volt szabad túlságig űzni.

Vacsora végeztével aztán az történt, a miről a következő szakasz fog említést tenni.