XXVII. FEJEZET.

Sancho Panza kormányzó levelezése és rendelkezései.

Hajnalodott már a nap azon éj után, mikor a kormányzó a körutat tette a szigeten. Sancho ugyan szerette volna még egy két órával kipótolni az éj elején elmulasztott álmot, de azt bizony nem lehetett, mert csakhamar fölébresztették ezen szóval:

– Kormányzó úr, itt vannak a pörös felek.

– Már megint? – kiálta fel a zaklatott férfiú türelmetlenül, – de hát nincs a kormányzónak se éjjel se nappal nyugta ettől a sök pörös embertől?

– Minden hivatalnak megvan a maga terhe – mondá az udvarmester, – de egy sincs talán terhesebb, mint a kormányzóság.

– Kivált ha még enni sem adnak mellette – viszonzá Sancho.

– Dehogy nem – szólt a szinte jelenlévő asztalnok – Pedro Recio doktor úr ép az imént engedte meg, hogy a kormányzó úr reggelizhet.

– Hála Istennek! – sóhajta fel Sancho Panza könnyebbülten – adjon az ég jobb erkölcsöt annak az orvosnak, hogy én is jobb szemmel tudjak rá tekinteni.

Ment azután, hogy az igért reggelit élvezhesse.

De jaj! mily keserves csalódáson kellett mindjárt e reggeli órában megint keresztül esnie! Várt, reménylett, óhajtott izes falatokat, a miken van mit enni; képzelődése jó pecsényeket, puha kalácsot s egy pohár jó italt varázsolt lelke elé: s ime hoztak neki egy parányi tányérban két-három kanál befőttet, – utána négy korty vizet: azonkivül semmit! Majd megpukkadt mérgében.

– Hiszen még az se lenne sok, ha magát a tányért is megenném, nem csak azt a mi rajta van – mondá türelmetlenül.

Minthogy azonban belátta, hogy az erőszak ellen mindhasztalan rugdalózni: végre tehát ebbe is csak bele nyugodott szíve fájdalmára s gyomra nagy keserüségére, a mennyiben Pedro Recio azt is elhitette vele, hogy a könnyü és vékony eledelek igen fölfrissítik az értelmet, s hogy a néhány kalán befőtt és a sem több, sem kevesebb víz négy kortynál, olyan világossá teszi az ember ítélőtehetségét, hogy nincs az a pörös ügy, a mit ilyen táplálék után a bíró a leghatalmasabban el ne tudna intézni. Azokat, a kik ilyen fontos hivatalokat és méltóságokat viselnek, melyek betöltésénél nem annyira testi, mint inkább lelki erőre van szükség, mindig ilyen eledelekkel kell táplálni.

Köszönte magában Sancho ezt a szép kilátást a jövendőre. Már most is elátkozta az egész kormányzóságot, de még azt is a kitől kapta; sőt még olyasmi is megfordult a fejében: ha ez a zaklatott élet még soká így tart: azt se mondja beföllegzett, hanem egy szép napon úgy itt hagyja az egész kormányzóságot, mintha soha bele se tette volna a lábát ebbe a szigetbe. Mindazáltal éhségével s a befőttecskével e napon is elment törvényt látni, s legelőször is egy kérdés merült fel előtte, a mit hozzá egy idegen intézett, az udvarmester s az egész környezet jelenlétében. A kérdés pedig ez volt:

– Uram, egy bővízü folyó hasított ketté egy és ugyanazon uradalmot (s jól figyeljen nagyságod, mert ez igen fontos és meglehetős fogas kérdés.) Ezen a folyón egy híd vezetett keresztül, melynek fejénél egy akasztófa állt s mellette egy olyas épület, mint valami törvényház. Ebben pedig rendesen négy biró ült, a kik ítélet mondtak azon törvény szerint, melyet azon folyónak, hídnak és urodalomnak tulajdonosa szabott, s melynek az volt a foglalata: „Ha valaki ezen a hidon át akar menni az egyik partról a másikra, meg kell előbb esküdnie hová és mi végre megy. Ha igazán esküszik, hagyják szabadon menni a maga utján; de ha hamisan esküszik, kössék fel minden irgalom nélkül az ott álló akasztófára.“ Miután ez a törvény s a megszabott szigoru feltétel köztudomásra jutott, sokan átmentek a hidon, de esküvésök módjából is kitünt, hogy igazán esküdtek, a miért is a birák szabadon hagyták menni valamennyit. Egyszer azonban az történt, hogy a mint megint megesketnek egy embert, ez azt mondja vallomásában, hogy letett esküjére fogadja ő egyedül azért és semmi másért nem jött, mint hogy ott haljon meg azon bizonyos akasztófán. Nagy szeget ütött a birák fejébe az az eskütétel, mert azt mondák: „Ha ezt az embert szabadon eresztjük, akkor hamisan esküdött, s a törvény értelmében meg kell halnia; ha meg fölakasztjuk, ő arra esküdött, hogy ott akar meghalni azon az akasztófán, így tehát esküvése igaz s ugyanazon törvény felmenti. Azt kérdeztetik tehát nagyságodtól, kormányzó úr, mi tevők legyenek a bírák ezzel az emberrel? mert mind ez óráig se tudták magokat semmi bizonyosra eltökélleni. S minthogy hirét vették milyen éles és magas reptü értelme van nagyságodnak, engemet a végett küldöttek ide, kérjem meg az ő nevökben nagyságodat, mondja ki, hogy e szövevényes és bonyolult ügyben mi a véleménye?

Mire Sancho így válaszolt:

– Azok a bírák urak, a kik kegyelmedet hozzám küldték, bizony megkimélhették volna magokat e fáradságtól, hogy megint ilyen fogas kérdést vessenek föl elém, a minek megfejtése bizony fejtörésbe kerül. Átalában úgy látszik, hogy ezen a szigeten, legalább a kormányzónak, másban nem is igen vásik a foga mint a kérdések fejtegetésében, tördelésében, a mitől pedig ugyancsak éhen marad az ember. No de már ha egyszer itt vagyunk hát legyünk; azért mondja el csak még egyszer barátom, ezt a fogas kérdést, hadd fogjam fel egészen, akkor aztán meglehet, hogy talán az elevenére tudok tapintani.

A kérdezősködő ujra meg ujra elmondta olyan módon mint legelőször, mig Sancho végre igy szólott:

– Azt az embert szabadon át kell ereszteni.

Mindenek csodálkozva csapták össze kezöket.

– Aztán pedig, úgy lehet, határozottan fel kell akasztani! – folytatá a kormányzó, még nagyobb csodálkozásra az egész társaságnak.

– De uram! – kiálta fel a kérdező – hogyan lehessen ezt érteni?

– Könnyen – mondá Sancho, – ha van az embernek sütni valója.

– Már pedig – viszonzá amaz kissé neheztelve – azért én magam sem megyek épen a szomszédba.

– Kérjük a kormányzó urat, fejtse ki itéletét – mondá az udvarmester.

– Igen, kérjük mindnyájan – mondák a többiek.

Mire Sancho igy szóla:

– Szükséges, hogy én is vessek föl egy pár kérdést, hogy kimondott itéletemet megmagyarázzam. Először is azt kérdezem: miért akasztják fel az ott lévő birák az átmenő embereket: az átmenetel szándékáért, vagy a hamis esküvésért?

– A hamis esküvésért! – mondá a kérdéstevő.

– Hamisan esküdött az, a ki őszintén megmondta, hogy ő ott akar meghalni az akasztófán?

– Nem!

– Akkor tehát szabadon át kell ereszteni, hogy ám tessék, kösse fel vagy köttesse fel magát azzal a kivel akarja. Szándéka ez volt, erre meg is esküdött, majd elvállik, ha igazán esküdött-e? Ha átment, s felakasztja magát, lelke rajta, szabad neki; nem a bírák ítélték el. De ha átmegy s fel nem akasztja magát, akkor hamisan esküdött s kilátszik egész cselekedetéből, hogy csak a bíróságon akart fogárdságával paczkázni. Ekkor pedig el kell fogatni, ha úgy elrejtőznék is mint a nyúl a lapu alá; s felakasztani nem is a fejénél, hanem a lábánál fogva, s nagy betükkel azt iratni fölibe mások rettentő példájára: „Igy bűnhödik az, a ki a kormányzókat, akarom mondani a birákat, csalfa fogásokkal akarja boszantani!“

A kérdéstevő megértette, hogy Sancho felelete oda is vág kissé, vagy talán nagyon is ő reá és állítólagos küldőire, a kiktől az üzenetet hozta; a furfangos Sancho azért tévesztette el készakarva, s mondott először is kormányzókat a birák helyett.

Sancho környezete pedig egészen el volt ragadtatva kormányzójok bölcsesége által.

– Lám – mondá az udvarmester – úgy-e, hogy igaza volt Pedro Recio orvosnak, milyen fényes itélettételt szolgáltat a három kanál befőtt és négy korty viz reggelire!

– De hiszen – viszonzá Sancho – mondhattok nekem akármit arról a reggeliről, adnátok csak azt ennem, a mit én kérek, majd meglátnátok akkor, hogyan döntögetem a pereket.

Ilyen aprólékos fondorkodásokkal, faggatásokkal múlt el néhány nap, melyeken keresztül Sancho Panza azt bizonyította be, hogy neki csakugyan igen helyes, természetes esze van, a mely magára hagyva és senki által teljesíthetetlen igéretekkel s meseszerü dolgokkal el nem bolondítva, egészen jól bennmaradna a rendes kerékvágásban.

A krónikás, mint már említettük, pontosan feljegyzette Sancho minden tettét-vettét, nyilatkozatait s estenkint a napi történeteket mindig elküldte a herczeg urnak, a ki aztán nem győzte a józan eszü kormányzót egekig magasztalni. Kétségkivül ilyen módon jutott Don Quijote is volt fegyverhordozója most viselt dolgainak tudomására, a miért is magas helyeslését – bárha némely intéssel megtoldva, egy levélben fejezte ki Sanchonak.

Ez a levél megint ebédközben érkezett s Sancho először is a titkárnak adta oda, s azt parancsolta, olvassa el előbb magában, s ha nincs benne semmi titkos, olvassa el aztán fennszóval is.

A titkár engedelmeskedett, s előbb csak magában futva át a levélen, így szóla:

– Bátran fel lehet olvasni fennszóval is, mert a mit Don Quijote úr itt ir nagyságodnak, arra is érdemes volna, hogy kinyomassák vagy irják le arany betükkel. A levél így hangzik:

Don Quijote de la Mancha levele Sancho Panzához, Barataria szigete kormányzójához.

„Váltig azt hittem, hogy balfogásaidról és sületlenségeidről fogok majd hírt hallani; s imé, Sancho barátom, értelmességedről tudósítanak, a miért nem győzök elég hálát adni az égnek, mely a szegényt a sárból is fel tudja emelni, s okossá tenni még a bolondot is. Azt mondják: kormányozni úgy kormányzol, mintha ember volnál, szelídnek pedig oly szelíd vagy mintha angyal volnál. Arra akarnálak azonban figyelmeztetni, hogy a hivatalos tekintély fentartásának érdekében, gyakran illő és szükséges, hogy az ember szíve alázatosságával ellenkezőleg cselekedjék, azért annak, a ki valamely fontos hivatalt tölt be, tekintélyét a szerint kell fentartania, a mint a hivatal követeli s nem szabhatja magát alázatosságra hajló saját természetéhez. Ruházkodjál takarosan mert még a tuskó se látszik tuskónak, ha feldíszitik. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy czifrát, pompát, aggass-ragass magadra, de meg azt sem, hogy bíró létedre katonaruhát viselj, hanem azt, hogy öltözeted olyan legyen, a milyet hivatalos állásod követel, s legyen rendes és tiszta. Hogy a kormányzásod alatt álló népnek vonzalmát megnyerd, egyebek közt kettőt kell megtenned: az egyik az, légy nyájas mindenkihez, a mit egyébiránt szivedre kötöttem én már másszor is; a másik meg az: legyen rá gondod, hogy az élelmi szerek soha fogytán ne legyenek, mert semmi se keseríti el a szegény szívét inkább mint az éhség és inség.

„Ne irkálj-firkálj sok rendeletet, s ha iratsz, jót irass s legyen rá gondod, hogy megtartsák, teljesítsék: mert az olyan rendelet, a mit meg nem tartanak, akár ne is volna; sőt még arról tesz tanuságot, hogy a fejedelemnek volt ugyan bölcsessége és tekintélye ily rendeleteket kiadni, de nincs elegendő hatalma, hogy foganatosíttassa; már pedig az olyan törvény, mely az emberekre csak rájok ijeszt, betöltve azonban nem lesz: szakasztott mása annak a fatuskónak, a mit a békák királyává tettek, s mely azokat először elrémítette ugyan, idők multával azonban rá se hederítettek, sőt még ők ugráltak a tetejibe. Légy az erényeknek édes atyja, a bünöknek pedig mostohája. Ne légy mindig szigorú, de mindig lágy se légy, válaszd e két szélsőség között a középutat, akkor találod el az igazi okosságot. Látogass el a börtönökbe, a mészárszékekbe és a piaczokra; mert a kormányzó meg-megjelenése az ilyes helyeken különös nagy fontosságú; ez vigasztalja meg a foglyokat, a kik mentől előbb megjövő szabadulásokat várják; ez az a mumus, a mitől aztán a mészárosok becsületes fonttal mérnek, s ugyanezen okból ez a kofák ijesztője.

„Nézd át ujra meg ujra, olvasd át ismételve azokat a jó tanácsokat és utmutatásokat a miket neked irásban adtam, mielőtt innen kormányzónak mentél; s majd meglátod, ha híven követed, milyen hatalmas támaszt találsz bennök, mely minden olyas ajtól-bajtól megóv, a milyenekre a kormányzók rendesen minden lépten-nyomon bukkanni szoktak.

„Irj a te uraságodnak gyakran s légy irántok háladatos, mert a hálátlanság a kevélység leánya s minden ismert vétkek egyik legnagyobbja; míg az, a ki jóltevői iránt háladatos, arra nyujt kilátást, hogy Isten iránt is az fog lenni, a kitől annyi jóban részesült és részesül még folytonosan.

„A herczegasszony ő méltósága külön futárral küldte el felöltődet s még más ajándékot is, feleségednek Panza Teresának. A futártól tudom, hogy odahaza nálatok nincs semmi baj. Teresa egészséges, leányod Sanchica is az, s kimondhatatlanul örültek neki, hogy az Isten annyira felvitte a dolgodat. Csodálkozott rajta a faluban mindenki, fejöket csóválták s nem akarták hinni; legkevésbbé a tiszteletes úr, meg Miklós mester és Carrasco Sámson, a kik a futárral mind találkoztak, s egyik csodálkozásból a másik bámulatba estek. Különösen Carrasco Sámson annyi érdekeltséggel tudakozódott hollétünk felől, úgy kikérdezett a futártól hegyiről tövire mindent, hogy az sem lehetetlen, hogy még meg látogat, és saját szemeivel akar meggyőződni azon dolgok felől, melyek igazságában, mások tudósítása szerint, úgy látszik mindeddig kételkedik.

„A mi engemet illet, én meg vagyok nagy úri kényelmemben s épen ezért nem érzem jól magamat tökéletesen. Tudod, hogy „nékem nyugovás a fegyver, nékem boldogság a harcz.“ Épen ezért minden nap ki is szoktam lovagolni fegyveresen és pánczélosan s teszek a környéken nagy lovaglásokat, hogy se én, se Rocinante el ne lustuljunk. A remek állatnak kell is e mozgás, mert ha csak egy nap áll is az istállóban, már másnap alig lehet birni tüzességével. Legkedvesebb kirándulási helyem egy e környéken található régi váromladék, a hová majd minden nap kilátogatok; ott leszállok büszke paripámról, leülök a romok közé és sóhajtozom, sóhajtozom arról, – – oh a te hátad tudhatná legjobban, hogy kiről?

„Vertél-e már magadra néhány ezeret? Tedd meg mentül előbb, ugy áld meg az Isten; ha pedig elhanyagolod, nem csak a kormányzó fényes állására, de még a fegyvernök sovány kosztjára se vagy érdemes. Ez igaz, ezt meg kellett mondanom, mert a példabeszéd is azt tartja: „Amicus Plato, sed magis amica veritas.“ Ezt latinul mondom, mert felteszem rólad, hogy a mióta kormányzó vagy, ezt a nyelvet bizonyosan megtanultad. És most Isten veled, a ki őrizzen meg úgy, hogy semmi baj ne érjen.

Barátod

Don Quijote de la Mancha.

Sancho nagy figyelemmel hallgatta végig a levelet, melyet a többi hallgatók is igazán talpra esettnek ítéltek és nem győztek eléggé magasztalni. Sancho rögtön felkelt az asztaltól, magával hívta titkárát, bezárkozott vele szobájába s minden további huzás, halasztás nélkül azonnal válaszolni akart Don Quijoténak. Azt mondá tehát a titkárnak, hogy minden hozzátoldás vagy elhagyás nélkül irja, a mit tollába mond, mit az meg is cselekedett.

A válasz pedig így hangzott:

Sancho Panza levele Don Quijote de la Manchához.

„Annyira el vagyok halmozva teendőimmel, hogy még arra se érek rá, hogy a fejemet megvakarjam vagy körmeimet levágjam, minél fogva meg is nőttek akkorává, hogy Isten legyen irgalmas, kegyelmes. Ezt pedig azért mondom, kedves lelkem uram, hogy nagyságod ne csodálkozzék a fölött, hogy mind ez ideig semmi tudósítást sem küldtem arról, hogy s mint érzem magamat e kormányzóságban, melyben többször kell éhséget szenvednem, mint mikor együtt barangoltunk a vadonban és pusztaságokon.

„A minap ő méltóságától, a herczeg urtól kaptam egy levelet, melyben arról tudósít, hogy néminemű kémek törtek e szigetségbe, a kik az életem ellen áskálódnak. Mindez ideig azonban nem tudtam egyetlen egyet is fölfedezni, egy bizonyos doktoron kivül, a ki azért húzza itt a fizetést, hogy megöldössön minden kormányzót valahány csak idekerül. Doktor Pedro Reciónak hívják s Tirteafuerába való, a miből nyilván láthatja nagyságod, hogy már ez a név maga is elegendő, hogy az ember bizonyos halálát sejtse, ha az ő kezeire bízza magát. Egyébiránt ez a doktor maga is azt mondja magáról, hogy ő nem betegségről gyógyít, ha az ember már megbetegedett, hanem arról tesz, hogy beteggé ne legyen, s az az orvosság, a mit ő szokott rendelni, koplalás, meg ujra csak koplalás, mig az embert úgy kiszárítja, hogy csak a csontja meg a bőre, mintha bizony a sorvadás nem lenne akkora nyavalya, mint a hideglelés. Szóval minden áron azon törekszik, hogy éhen veszszek el, s már látom, hogy a csupa boszuság mián kell elpusztulnom. Egykor azzal kecsegtettem magamat, hogy majd ezen a kormányzóságon meleget eszem, hideget iszom s testemet patyolatos tollas ágyon pihentetem, s ime kész sanyaruságra kerültem ide, mintha valami remete volnék, a mi pedig nem történvén a magam jó szántából, azt hiszem, hogy előbb-utóbb elvisz az ördög engemet.

„Mindez óráig se igaz úton se nem igaz uton semmi se ütötte a markomat, s megáll rajt az eszem, hogy ez hogy s mikép történhetik, holott azt hallottam, hogy a ki erre a szigetre került kormányzónak, még előbb hogysem a lábát ide betette volna, a lakosságtól vagy ajándékba vagy kölcsön annyi pénzt kapott, hogy több se kell, a mi egyébiránt másutt is rendes szokás a többi kormányzóknál s nem csupán e helyen.

„El szoktam én látogatni a piaczra, a mint nagyságod is tanácsolja s épen tegnap akadtam egy kofára, a ki idei mogyorót árult, de nyomára jutottam, hogy egy véka ujba egy másik véka régit kevert, a mi avas volt vagy lyukas. Az egészet odaadattam az iskolás gyerekeknek, azok majd ki tudják a javát válogatni s azt a büntetést szabtam rá, hogy két álló hétig nem szabad neki a piaczra kiülni. Azt mondták rá, egészen helyesen intézkedtem. Annyit mondhatok nagyságodnak, itt az az emberek meggyőződése, hogy nincs ármányosabb népség a kofánál, a ki akkor is kész már csalni, ha csak akkora is mint a kis ujjam; s ezt magam is elhiszem azok után, a kiket itt és egyebütt láttam.

„Annak, hogy a herczegasszony ő kegyelmessége feleségemnek levelet irt, s a mint nagyságod mondja ajándékot is küldött: igen megörültem s rajta leszek, hogy egykor valamikor meg is hálálhassam. Csókoljon neki nagyságod kezet az én nevemben s mondja meg, azt üzenem, hogy vagyok és maradok örökre hű szolgája.

„Szeretnék nagyságodnak valamit küldeni, de nem tudom mit küldjek, mert eddig még – a mint említettem – egy árva fillér se ütötte a markomat. De ha még egy ideig ki nem csöppenek a hivatalomból, egyet vagy mást majd csak küldök, ha lehet. Ha feleségem Panza Teresa írni találna, fizesse ki nagyságod a póstadíjat s küldje ide a levelet, mert nagyon szeretnék már hírt hallani az egész háznépem felől. Most pedig Isten óvja meg nagyságodat minden roszakaratú varázslótól, engem pedig ő szabadítson el épen és békén ebből a kormányzóságból, a mit ugyan alig hiszek, mert a mint velem ez a doktor Pedro Recico bánik, abból nem merek mást jósolni, mint hogy csakugyan ithagyom én a fogamat.

Nagyságod alázatos szolgája

Sancho Panza kormányzó.“

A titoknok pecsétet ütött a levélre s a futárt azonnal utnak indította. Azok pedig, a kik Sanchóval e tréfát üzték, e levél irásának ideje alatt összesugtak, s megbeszélték magok között hogyan vigyék keresztül azon furfangosságot, hogy Sanchot a kormányzóságtól megfoszszák. Ilyen ármányos dolgon törték a fejöket, míg Sancho meg e nap hátralevő részét azzal tölté, hogy rendeletet rendelet után tervezett, mind a képzelt sziget javának érdekében. Egyet kettőt ide igtatunk, a kormányzó bölcseségének jellemzésére. Rendelte, hogy az egész álladalomban senki élelmi szereket nagyban összevásárolni ne merészeljen; ellenben bort szabad behozni akárhonnan is, azon hozzáadással azonban, hogy világosan ki legyen rajt fejezve hová való, hogy árát hiressége, jósága és igazi értéke szerint lehessen megszabni; a ki pedig megvizezi a bort, vagy nevét elcseréli: lakoljon életével. Lejebb szállította minden lábbelinek, különösen a czipőnek árát, mert úgy vélte, hogy az kelletinél nagyobb. Megszabta a cselédbért, melyet az illetők eszeveszett módon felvertek. Súlyos büntetést szabott azokra, a kik az éjjeli órákban nagy lármával, kiáltozással csapongtak utczaszerte, s így háborították a békés polgárok édes nyugalmát, melynél pedig drágább ajándéka alig van az égnek. Felállított egy koldus-bírát, de nem a végre, hogy a szegényeket hajkászsza, hanem, hogy alaposan megvizsgálja ha igazán szegények-e; mert a szinlelt bénaság és tettetett nyomoruság örve alatt lesz az ép kar sokszor rablóvá, az egészséges iszákossá. Szóval olyan jó rendeleteket adott ki, hogy azok ott mind a mái napig fenmaradtak s ezen a czímen ismeretesek:

„A nagy kormányzó rendeletei.“