XXVI. FEJEZET.

A kormányzó első körutja a szigeten.

– Nem szabad felednünk a herczeg úr figyelmeztetését – mondá vacsora végével az udvarmester – s ha csakugyan ellenséges támadás van készülőben, nekünk is résen kell állanunk s a kormányzó urnak igen jó lesz, ha egy körutat tart szigetén, hogy mind a hely, mind a lakosság száma, szokásai és erkölcsei felől tájékozottságot szerezhessen.

– Este? – kérdé Sancho röviden, azonban sokat mondva ez egy szóban is.

– Igen, este – viszonzá az udvarmester – mert valamint madár is akárhány van a mely csak este látható, dolog is van akármennyi, a melyről csak este szerezhet az ember magának tudomást. Az idő különben is gyönyörü, az ég csillagos, a hold teljes fényében ragyog s majd oly jól láthatunk mint nappal. A vacsora is bőséges volt s az is egészségi szabály: vacsora után állj vagy ezer lépést sétálj.

– Akkor hát jerünk! – mondá Sancho – ne késsünk sokáig, mert mentől hamarább hozzáfogunk, annál hamarább végzünk, pedig az is egészségi szabály ám, okos ember alvásra használja az éjszakát.

– Jut is, marad is belőle, jegyzé meg az udvarmester – sétára is, alvásra is.

Ilyen módon előbb megbeszélvén a teendő körutra indulást, most már csakugyan utra is keltek s a kormányzóval vele ment az udvarmester, a titkár, az asztalnok s még egy másik férfiú, a kit a herczeg krónika iró gyanánt rendelt a nagy kormányzó mellé, hogy ennek minden szava és tette irásba foglalva maradjon fen az utókor számára. Ezeken kivűl több poroszló, fegyveresen, s nehány irnok, úgy hogy számra nézve egészen tisztességes környezetet képeztek. Sancho középett ment, kezében pálczájával s olyan méltósággal, hogy párját lehetett volna keresni a világ minden szigetkormányzója között.

Alig haladtak át egy-két utczán: kardviadal zaja csapott fülükbe. Odasiettek s két magános embert találtak egymással viaskodásban, a kik az elöljáróság jövetelének láttára azonnal felhagytak küzdelmökkel s az egyik igy kiálta:

– Ide, ide, Isten és a király nevében! Hogyan, hát el lehet azt nézni, hogy az embert e városban nyilvános helyen kirabolják s az utczán megtámadják?

– Csak lassan, jó ember – jegyzé meg Sancho – mondja meg mi volt az oka, hogy összezördültek; én a kormányzó vagyok.

A másik ellenfél közbe szóla.

– Elmondom én az egészet röviden, kormányzó úr. Nagyságodnak mindenek előtt tudnia kell, hogy ez a jó madár itt e szemközt lévő játékbarlangban, Isten a megmondhatója hogy s hogy nem, épen most nyert ezer forintot. Én magam is nézője voltam a játéknak s nem egy kétes esetben lelkiismeretem ellenében neki fogtam pártját s neki adtam igazat. Ő aztán a nyereséggel szépen elpárolgott, míg én azt hittem, hogy egy két forintot majd csak nekem is ád a maga jószántából, a mint az ilyen magamféle tisztességes embereknek rendesen adni szoktak, a kik mindig kéznél vagyunk a játszók körül, hogy őrködjünk a fölött, mi igaz mi nem, s megakadályoztassuk az összekoczczanásokat. Ő azonban zsebre rakta pénzét, s ott hagyott bennünket a faképnél. Én tehát kaptam magamat, utána kerekedtem s nyájas udvarias szavakkal kértem, adjon legalább öt forintot, tudva, milyen tisztes állásu ember vagyok, bárha se hivatalom se semmiféle jövedelmem nincs is minthogy szüléim sem iskolába nem járattak, sem semmi örökséget nem hagytak. Ez a semmirekellő azonban, a ki valóságos zsebmetsző s hamis játékos, mindössze is egy rongyos forinttal akarta kiszúrni a szememet. Ebből is láthatja nagyságos kormányzó úr, milyen szemtelen és lelkiismeretlen gaz ficzkó lehet; de hiszen ha uraságtok ide nem toppan, ki is adta volna, tudom Isten, magából a nyereséget s majd megtanítottam volna én keztyübe dudálni.

– S mit mond erre a másik fél? – kérdé Sancho.

A kérdezett azt felelte: szóról szóra igaz a mit ellenfele állít s ő csakugyan nem akart neki többet adni egy forintnál, minthogy ennyit már sokszor adott neki azelőtt is. A kik azonban borravalóért tartják a markokat, azoknak illedelmesen kell viselniök magukat s jó szemmel nézni akármit adnak nekik, nem pedig számon kérni a nyereséget s nagyobb összeget kivánni belőle, ha csak bizonyosan nem tudják, hogy hamis játszóval van dolgok a ki nem becsületes uton jutott a nyeregséghez. Már pedig, hogy ő nem zsivány, a minek megtámadója állítja, hanem becsületes ember: épen abból tünik ki, hogy nem akart semmit adni, mert szokás szerint épen a hamis játékosok azok, a kiket az ilyen nézők megfejnek, minthogy őket úgy ismerik mint a rosz pénzt.

– Az csakugyan igaz – mondá az udvarmester – már most meg kell ám jól gondolni, kormányzó úr, mit tegyünk ezzel a két emberrel.

– Nekem bizony kedvem volna mind a kettőt legalább is három esztendei gályarabságra küdeni, – jegyzé meg Sancho – mert az olyan ember, a ki ilyen alávaló játék-szenvedélynek tud rabjává lenni, nem méltó egyébre, mint hogy ostor pattogjon a hátán, mint az oktalan állatnak. De hát, mivel a játék – fájdalom – olyan általános bűnné fajult, hogy ha ilyen szigoruan büntetnék, majd minden tizedik ember gályarabbá lenne, nincs mit tenni, mint te, nyerő, mindjárt ide adod nyereséged felét a szegények számára, s tarsd szerencsédnek, hogy az egészet el nem vétetem, pedig megérdemlenéd. Te pedig, sehonnai naplopó, a ki abból tengeted nyomorult életedet, hogy a mások kártyájába leselkedel s a mások pénze után áhitozol, eltakarodj azzal az egy forintoddal, de nem csak előlem, hanem tiz álló esztendőre az egész szigetről is, mert az ilyen tétlen bitangok, mint te, lesznek az emberi társaság legártalmasabb tagjaivá. Ezt pedig olyan komolyan mondom, hogy akár esküvel is merem bizonyítani ha itt hamarább mersz mutatkozni: büntetésed hátralevő részét a másvilágon állod ki, mert úgy felköttetlek mint a hintát! Velem pedig senki ne feleseljen, mert majd a körmire koppintok.

Az egyik adta a pénzt, a másik meg teljesítette a parancsot; emez pusztult a szigetről, amaz meg tisztult haza, a kormányzó pedig megjegyzé:

– Ha van egy morzsika hatalmam, csakugyan elsöpröm ezeket a játékbarlangokat a sziget egész kerekségéről. Mi lehet veszedelmesebb mint az ilyen játékbarlangok, a hol egyik ember a másikkal azért ül le a mint ők mondják „mulatni,“ hogy nem fegyverrel, hanem egypár kártyalappal foszsza meg mulató czimboráját vagyonától. Nem hiába, hogy tébolyodott ember mulatságára találták fel a kártyát legelőször is, azóta is mind olyan a ki annyira rabjává lett, hogy nem tud magának parancsolni.

Sancho környezetének minden jobb lelkű tagja ámulással és nagyrabecsüléssel hallgatá kormányzójok e helyes megjegyzését.

E pillanatban egy poroszlóval találkoztak, a ki egy fiatal sihedert vitt fogva.

– Kormányzó úr – mondá a poroszló – ez a legény szemközt jött velünk, de alig hogy megpillantá a törvény szolgáit, kereket oldott, s ugy neki iramodott mint a zerge. Nekünk se kellett több, hogy valami gonosztevőnek tartsuk, én magam eredtem nyomába, de ha ő véletlenül meg nem botlik s el nem bukik, kergethettem volna a világ végéig.

– Mért futottál, ficzkó? – kérdé Sancho.

Mire az ifjú tiszteletteljesen ugyan, de azért könnyedén igy felelt:

– Azért uram, hogy ne legyek kénytelen arra a sok kérdésre felelgetni, a mit majd a törvényszék intézett volna hozzám minden ok nélkül.

– Mi a mesterséged?

– Takács vagyok.

– S mit szősz?

– Lándzsahegyeket, nagyságod kegyes engedelmével.

– Te furfangos ficzkó vagy. Tréfával akarod elütni a dolgot.

– No jó. S hova szándékoztál ily későn?

– Hűs levegőt szivni, uram.

– S hol lehet ezen a szigeten hűs levegőt színi?

– A hol a szél fúj.

– Jól van; nálad nagyon kész a felelet. Eszes ficzkó vagy öcsém. De hát most gondold, hogy én vagyok az a szél s neked a hátadba fújok és odafújlak a hűsre. Csipjétek nyakon, s vigyétek hát, hadd aludjon a hűsön.

– Akár megesküdjem rá – viszonzá a suhancz – nagyságod épen olyan hiába parancsolja, hogy a tömlöczben aludjam, mint azt, hogy királylyá legyek.

– Valjon? S ugyan mért ne parancsolhatnám én, hogy a tömlöczben aludjál? – mondá Sancho – avagy nincs-e nekem arra való hatalmam, hogy elfogassalak, meg szabadon ereszszelek a hányszor és a mikor csak akarom?

– Akár mekkora hatalma legyen is nagyságodnak – felelt a siheder – akkora még sem lehet, hogy engem ott altasson a börtönben.

– S ugyan miért ne lenne? – válaszolt Sancho – csipjétek nyakon azonnal, hadd lássa be a tulajdon két szemével mennyire csalódik. Még ha a börtönőr a maga hasznára akarna is könyörületességet gyakorolni veled szemben, kétezer arany büntetést szabok rá, ha csak egy tapodtatnyira is kiereszt a börtönből.

– Nevetséges! – felelt a ficzkó – hisz én mindössze is csak annyit mondtam, nincs a világon ember, a ki képes legyen arra kényszeríteni, hogy a börtönben aludjam.

– Monddsza hát, ördög teremtette! – fakadt ki Sancho türelmét vesztve – valami védangyalod van talán, a melyik le fogja oldani azokat a bilincseket a miket én tüstént rád veretek?

– Most tapintottunk már az elevenére, kormányzó úr – viszonzá a ficzkó derűlten – beszéljünk tehát okosan. Tegyük fel, hogy nagyságod engem tömlöczbe vettet s kezemre lábomra békót veret s beledugnak a lyukba, de még a börtönőrnek is megtiltják súlyos büntetés terhe alatt, hogy engem semmi szín alatt ki ne bocsásson, s az egészen a parancsolathoz szabja magát: mindazáltal, ha én egyszer nem akarok aludni, s egész éjjel a szememet se akarom behunyni, hanem folytonosan ébren fogok maradni: lesz-e nagyságodnak annyi hatalma, hogy az én akaratom ellenére mégis alvásra kényszerítsen?

– Bizony nem lesz az – jegyzé meg a titoknok – s ez a ficzkó derekasan kivágta magát.

– Tehát – mondá Sancho – nem indít semmi egyéb ok arra, hogy ne aludjál, csupán az, hogy a te akaratod teljesűljön s nem az, hogy nekem tégy ellenemre?

– Eszem ágában sincs, uram – felelt a siheder.

– Akkor hát eredj Isten hirével – mondá Sancho – aludjál otthonn, s adjon Isten csendes álmot, a mitől én nem akarlak megfosztani. De azt az egyet tanácsolom, hogy ezentúl újjat ne húzz többé a felső hatalmassággal, mert juthatsz olyan körülmények közé, hogy te huzod a rövidebbet.

A fiatal ember eltávozott, a kormányzó pedig tovább folytatta utját, megnézte a kapukat, a felállított őröket, az egész várost körül vevő kőfalat, s minthogy mindent elég jó rendben talált, az éj első fele pedig már is mulófélben volt, visszamentek a kormányzó palotájába, s az első napi sok töredelem és baj után, talán mondanunk sem kell, hogy a különben is jól alvó Sancho Panza, milyen hamar elaludt jól megvetett ágyában.