XXX. FEJEZET.

Sancho kalandja igen veszedelmessé fokozódik.

– Már mi tűrés-tagadás – mondá magában Sancho Panza midőn egy-két órai nyargalás után egészen öreg este lett körülötte, a herczegi kastély pedig még mindegyre nem merült föl szemei előtt – mi tűrés-tagadás, mi bizony eltarisznyáztuk az időt a zarándokokkal. Most már aztán segíts szürkém, merre tartsunk.

A szürke vitte, vitte, – míg aztán Sancho egyszer csak úgy vette észre, hogy nem tudja tájékozni magát. Az út elágazásánál alkalmasint nem az igazi útra tért s így természetesen minden előbbre tett lépés folyton messzebb és messzebb vetette czéljától. Körül-körül nézett, majd jobbra, majd balra tekintgetett, de a vidék mindegyre ismeretlenebbé vált előtte. Már-már azon gondolkozott, hogy megfordul s vagy az eltévesztett útat, vagy az elhagyott zarándokokat keresi fel ujra, mikor – szerencséjére vagy szerencsétlenségére-e, majd kitűnik nem sokára – a fellegek közül ki-kibukkanó hold fényénél a távolban valami épületnek az éjhomályban feketén magasló falait vélte észrevenni.

– Hála isten! – kiálta fel örömre gerjedve, – ott van a herczegi kastély! Mégis csak jól tájékoztam magamat, – gyerünk szürkém.

S avval a szürkét egyenesen az épület felé igazítá. Ment a szürke bátran – az útról letérve – cseren-bokron keresztül, Sancho pedig se az égre se a földre nem nézett, hanem szemével folyton-folyvást ott csüggött az épületen, mely most czélja is, vezető csillaga is volt egyaránt. Az épület jó távol állt, de azért a folytonos haladás lassanként mégis csak közelebb vezette hozzá Sancho Panzát. Határozottan még most sem tudta kivenni, csakugyan a herczegi kastély-e, de reménysége azzal kecsegteté szivét, hogy valóban az, s nem sokára eléri. Nézte, nézte tehát merően, – egyszerre azonban egy iszonyú zuhanás, – és se föld, se csillagos ég, se épületfalak többé, – hanem nyomasztó, fojtott levegőben rémséges, áthathatatlan setétség Sancho körül mindenütt.

Szamarastól belé esett valami mély üregbe. Hová esett, mibe esett, milyen mélyen esett, azt nem tudta, bárha ijedtében estében azt gondolá, hogy egész a pokol fenekéig fog alázuhanni. Ilyen mélyen ugyan nem esett, mert a szamár valami három ölnyire földet ért, sőt Sancho rajt is maradt a nyergen, paripája hátán, de azért az ijedtség és a nagy zökkenés egy-két pillanatra mégis majdnem teljesen megfoszták eszméletétől. Mikor kissé magához jött, leszállt nagy óvatosan a szamárról, végig tapogatta a maga egész testét; lélekzetét visszafojtá megtudni, ha ép maradt-e s nem lyukadt-e ki bordái között valahol? Mikor azonban tapasztalta, hogy ép, egész és semmi kár nem esett benne: alig győzött elegendő hálát adni a kegyelmes istennek, hogy olyan nagy irgalmasságot cselekedett véle, mert ő kétségkívül azt hitte, hogy ezer meg ezer darabra törött. Most azután két kezével végig-végig tapogatta az üreg falát, ha valjon minden segítség nélkül ki lehetne-e valami módon menekülni: de a fal mind puszta volt, sehol rajta semmi támaszték, a mi eléggé búsította is Sanchot, kivált a midőn hallá, hogy a szürke is milyen fájdalmasan, siralmasan panaszkodik; a min pedig nem volt mit csodálkozni, s nem is lehetett neki rosz néven venni, mert csakugyan nagyot rokkant estében.

– Jaj! – kiálta föl ekkor Sancho Panza – de csak különös váratlan szerencsétlenségek is szokták érni az embert minden lépten-nyomon ebben a nyomorúlt világban! Ki merte volna még csak gondolni is, hogy az, a ki tegnap még ott ült a sziget-kormányzóság trónusán, s szolgáinak és alattvalóinak parancsokat osztogatott: ma már ide legyen temetve egy gödörbe s körülötte se egy lélek, a ki vígasztalja, se egy cseléd, se egy jobbágy, a ki segítségére siessen?! Itt kell elpusztulnunk éhen szamarastól, ha ugyan még előbb is meg nem halunk, ő esése és megrokkanása folytán, én meg csupa merő aggodalmamban. Olyan szerencsés legalább bizonyára nem leszek, a milyen gazdám, Don Quijote de la Mancha úr volt, mikor leszállt s belement amaz elbűvölt Montesinos barlangjába, a hol jobban ellátták mindennel, mint a tulajdon maga házában, úgy, hogy azt hihette, terített asztallal és vetett ágygyal várták. Ő ott szép és kellemes látományokban gyönyörködött, míg én meg itt, azt tartom, alig látok majd egyebet kigyónál, békánál. Jaj nekem szerencsétlennek, milyen vége lett bolondságaimnak és képzelődéseimnek! Ha az ég majd úgy akarja, hogy valaha megtaláljanak, itt találják majd csontjaimat fehéren, s velök együtt kedves szürkém csontjait is, a miről talán majd rájönnek, kik voltunk, legalább azok, a kiknek van tudomása a felől, hogy Sancho Panza soha el nem hagyta szamarát, sem szamara soha Sancho Panzát. Még egyszer is azt mondom: jaj nekünk szerencsétleneknek! Miért nem engedte az ellenséges sors, hogy ott haljunk meg szülőföldünkön, a mieink között, a hol, ha segíteni nem tudtak volna is balszerencsénken, még se maradtunk volna olyannak híjjával, a ki megsirasson s életünk utolsó óráján befogja szemeinket. Óh én útitársam, én kedves barátom, de csak roszul is fizetek hűséges szolgálatodért! Bocsáss meg énnekem s kérd a jó szerencsét, a mint csak kérni tudod: mentsen ki bennünket ebből a nyomorúságból, a melybe mind a ketten jutottunk s én ezennel megigérem, babérkoszorút tűzök a homlokodra, úgy, hogy szakasztott olyan lészsz, mint valami koszorús költő, s megduplázom ráadásúl az abrakodat.

Sancho Panza ily kifakadásokban kesergett, szamara pedig úgy hallgatta, hogy egy szóval se válaszolt rá, oly nagy volt szegénynek kínja és nyomorusága.

Végre a keserves panaszok és jajgatások között eltöltött éj után jött a regg s ennek fényénél és világosságánál látta be Sancho Panza még csak igazán, hogy ha segítséget nem kap, a mélységből teljes lehetetlen menekülnie, mire aztán ujra kezdte a jajgatást, de meg kiáltott is akkorákat, a mekkorákat csak tudott, ha netalán valaki meghallaná. Azonban minden ő kiáltása elhangzó szózat vala a pusztában, mert ezen az egész környéken nem volt egy lélek se, a ki meghallgassa, úgy, hogy utoljára csakugyan annyivá lett: bizonyosan itt kell halnia.

A szamár hanyatt feküdt, Sancho Panza azonban addig nógatta, a míg csülökre állította, csakhogy a lábai alig birták. Ekkor a tarisznyából, mely szinte lepottyant velök együtt szerencsésen, egy darab kenyeret vett elő s odaadta szamarának, mely rágta is mindjárt jóizűen, mire Sancho azt jegyezte meg mintha a szamár is értené:

– Kenyérrel csak elcsúszik hát a háj is, de még a fáj is.

Nemsokára a gödör egyik oldalán egy nyílást vett észre, a mibe egy ember belefért, ha leguggolt és összehúzta magát. Sancho Panza oda sietett, összezsugorodott egy gombolyaggá, belebújt s látta, hogy azon belül téres-tágas hely van, a mit annál fogva vehetett ki, mert felülről – hogy úgy mondjuk tetejéről – egy napsugár lövellt be, a mely az egészet bevilágította. Azt is látta most már, hogy a lyuk mindig nagyobbá s tágabbá lesz, s egy másik üreggé szélesbül. Ennek láttára visszacsúszott oda, a hol szamarát hagyta, s egy darab kővel vájni kezdé a nyílást nagyobbra, úgy, hogy nemsokára annyira kitágította, hogy a szamár is könnyü szerrel átbújhatott rajta; meg is tette, s ekkor kötőféken fogva szürkéjét, útnak eredt ama másik barlangban előre, hátha talán ezen az oldalon majd csak akad valami nyílásra. Néha setétben ment, másszor csak homályban, de sohasem félelem nélkül.

– A mindenható isten legyen kegyelmes énnekem! – mondá magában – milyen alkalmas kaland lenne ez az én gazdám, Don Quijote de la Mancha úr számára, a mi nekem ilyen nagyon alkalmatlan szerencsétlenség! Ő ezeket a mélységeket és földalatti lyukakat mindenesetre virágos kerteknek s Galiana9) palotáinak tartaná, s azt várná, hogy e setét szűk helyről, ott lyukad ki valamely viruló mezőségen. De én, szerencsétlen, félelmemben, aggodalmamban attól tartok minden lépten nyomon, hogy most meg most nyílik meg lábom alatt egészen váratlanul egy másik verem, a mi amannál is sokkal mélyebb s az aztán egészen elnyel szőröstül, bőröstül. Jó baj volna az olyan baj, a mi egyedül jönne.

Ilyen módon s ily gondolatok között folytatott haladásával úgy látszott neki, hogy immár legalább is félmérföldnyi messzeséget hagyott háta mögött, mely után valami kétes világosságot vett észre, a mi már napfénynek látszék, s a mely valahol oldalvást jövén le, odamutatott, hogy végre még is csak kivezet valahová ez az út, a melyet ő másvilági ösvénynek tartott.

Valósult e sejtelme vagy sem, azt a következő fejezet fogja megmutatni.

Mi pedig most kénytelenek vagyunk a homályos üregben aggodalmával együtt magára hagyni Sancho Panzát, s visszatérünk a mi hős lovagunkhoz, Don Quijote de la Manchához, a kit fegyvernökének kormányzósága, s ebben viselt dolgai oly soká leszorítottak e könyv lapjairól.