XXXI. FEJEZET.

Don Quijote hajmeresztő kalandja egy elkárhozott lélekkel.

A herczegi háznál, a kényelmes kastélyban, a gazdag uraság körében, Don Quijote úgy élt mint a kis király, mint a hal a vizben.

Enni, inni való a legnagyobb bőségben, kényelem éjjel-nappal mindig, – szóval a legteljesebb jóllét, – s a lovag még sem érezte magát jól, sőt a mint Sanchonak egy ízben meg is irta, elkivánkozott már e jóllétből, mert mit ért ő neki ez az egész bőség s boldogság, ha egynek még is híjjával volt: kaland, a lovagság e legfőbb éltetője, – kaland nem vala található!

Naponta kilovagolt az utakra, várta a rablókat, az óriásokat, az ellenséges hadseregeket: de azok e békességes tartományban nem akartak megjelenni; inségben, szükségben szenvedő emberek, rablánczra füzött öregek, börtönbe vetett és kinzott hajadonok sehol sehol nem kerültek, a mi Don Quijotét aztán végre annyira keseríté, hogy tétlensége valóságos lelkiismereti furdalássá lett, s már-már elhatározá magában, hogy minden áron eltávozik onnan, a hol hivatását nem gyakorolhatja.

Kalandkereső lovaglásai közben, a mint levelében is említé, valami régi vár omladékaira talált, a melynek regényes vidéke oly igen alkalmas volt az ő busongásra hajlandó lelke ábrándozásának és sóhajtozásának táplálására. Igaz ugyan, hogy e helyen soha vár nem állott, hanem réges-régenten valami gazdasági épületek voltak, juhaklok, istállók, vermek és pinczék, a miket utóbb azonban nem használtak többé, s a puszta falakat átadták az enyészetnek. Don Quijote azonban vár-omladékoknak nézte őket, s ha már kalandok nem kerültek, legalább annyiban talált kárpótlást, hogy ide-ide lovagolt e romok közé, Rocinantet odakötötte valami fa derekához, maga pedig bement az omladványok közti térségbe, leült valami tégla vagy kőrakásra s ott sóhajtozott elbűvölt Dulcineája után, néha egy-egy epedő verset körmölgetve térdein, néha pedig sóhajtva akkorákat, hogy az ingó-bingó romfalakat majd magára szakasztotta keserves fohászkodásaival.

Ezen kirándulások aztán úgy szólván mindennaposakká lettek, s így történt, hogy azon gyászos éjszakára következő reggel is, mikor Sancho a mélységbe sülyedett, Don Quijote szokása szerint sebes nyargalvást vagy is más szavakkal igen csendes léptetve ismét megjelent a romoknál. Leszállt Rocinanteról, a ki ezt az irgalmasságot majdnem mindig csaknem szemmel láthatólag megköszönte, a paripát odakötötte a romok előtt álló egyik fa derekához, maga pedig határozott léptekkel ment az omladvány közé, úgy hogy a sok üreg szinte kongott alatta. De most ez egyszer sem kedve, sem ideje nem volt az ábrándozásra; egészen váratlanul hajmeresztő kaland gátolta meg abban. Mert alig ült le szokott helyére, abban a nyomban olyasmit vőn észre, mintha a mélységből alatta valami jajgató, nyögdelő, panaszkodó emberi hangokat hallana.

– Hah! – kiálta föl talpra ugorva – elkárhozott lélek nyögése-é az odalent, vagy élő emberé, kit az egykori várúr sötét börtönre vettetett?

S ment azonnal a hang irányában. Léptei kongását odalent bizonyosan meghallották, mert csakhamar ez a kiáltás hangzék egészen tompán a föld alól:

– Ki van odafent? Talán valami keresztyén, a ki kész lesz meghallgatni? Vagy valami irgalmas lovag, a ki könyörülni fog egy elevenen eltemetett szegény bünösön, egy kikormányzóskodott boldogtalan kormányzón?

Don Quijotenak úgy tetszett mintha Sancho Panza hangját hallaná, a mi rendkívül meglepte s meg is döbbenté, úgy hogy oly harsányan a mint csak Isten tudnia adta, lekiáltott:

– Ki van odalent? Ki az a jajgató?

– Ki volna itt más, s ki lehetne a jajgató egyéb – viszonzák alulról – mint a szerencsétlen Sancho Panza, a ki bűneinek büntetéseül és a maga vesztire a Barataria szigetének kormányzójává lett s a ki fegyverhordozója volt a nagyhírű Don Quijote de la Mancha lovagnak.

Minek hallatára Don Quijote csodálkozása mégegyszer akkorává lett s megrémülése is nevelkedett, mivel az ötlött eszébe, Sancho Panza bizonyosan meg van halva s lelke ide kárhoztatva gyötrődésre. Ezen képzelődéstől indíttatva így szóla:

– Kérlek és kényszerítlek mindenre a mire csak igaz keresztyén létemre kényszeríthetlek, mondd meg nekem ki vagy? És ha gyötrelemre vetett lélek vagy, mondd meg mit akarsz, hogy érted cselekedjem, mert nekem az lévén tisztem, hogy segítsem és gyámolítsam azokat a szükségben szenvedőket, a kik e világon élnek: kötelességem gyámolítani és segíteni a másvilági szenvedőket is, ha a magok erejéből nem tudnak magokon segíteni.

– Akkor tehát – viszonzák – nagyságodnak, a ki hozzám szól, az én uramnak Don Quijote de la Manchának kell lennie, a mint hogy hangjáról itélve senki más nem lehet.

– Igen, Don Quijote vagyok – viszonzá a lovag – kinek az a tisztem és kötelességem, hogy élőket és holtakat segítsek és gyámolítsak szenvedésökben. Épen ezen oknál fogva mondd meg énnekem ki vagy, a ki a legnagyobb bámulatra keltettél. Mert ha Sancho Panza vagy, az én fegyvernököm s meghaltál és nem ördögök vittek el, hanem az Isten irgalmából a tisztító tüzbe jutottál: van a mi anyaszentegyházunknak elegendő kegyelmi eszköze, gyötrelmeidből kiszabadítani, s én a magam részéről szolgáltatok neked annyi misét, a mennyi csak vagyonomból kitelik. Ennélfogva nyilatkozzál tehát végre valahára s mondd meg nékem ki vagy?

– Esküszöm tehát mindenre – viszonzák – esküszöm mindazok születésére, a kikére nagyságod csak akarja, señor Don Quijote de la Mancha, hogy én uraságod fegyverhordozója Sancho Panza vagyok, s hogy soha teljes világéletemben meg nem haláloztam; hanem igen is elrugtam a kormányzóságot olyan okok és dolgok mián, a miknek elmondására több idő szükséges; a mult éjjel beleestem ebbe a verembe, a hol most is kinlódom szamarammal együtt, a mely bizonyára nem hágy hazugságban, mert nagyobb igazság okáért csakugyan idelent van énvelem.

És valóban a szamár, mintha csak megértette volna Sancho szavait, e pillanatban olyan éktelen ordításra gyujtott, hogy az egész barlang szinte rengett bele.

– Ez Sancho Panza! – kiálta fel Don Quijote – ez a te hangod, én hű fegyvernököm, vagy is jobban mondva a te szürkédé, a kivel úgy egybe vagytok kapcsolva a legtisztább szeretet lánczai által, mintha ikertestvérek volnátok! Dicső tanú, melynek szaváról most ismertem rá igazán gazdájára. Várj reám itt, mindjárt visszamegyek a herczegi kastélyba, mely ide közel van s hozok magammal valakit, a ki majd kihúz a mélységből a hová bizonyosan bűneid büntetésére zuhantál.

– Csak menjen is nagyságod – könyörgé Sancho – s kérem az egy élő Istenre, térjen vissza mentül hamarább, mert alig tudom már elviselni ezt az elevenen való eltemetést s majd meghalok félelmemben.

Don Quijote magára hagyta s visszament a kastélyba, hol a herczegpárnak azonnal elbeszélte Sancho Panza esetét, a min azoknak nem fogyott csodájuk, bárha bizonyosnak gondolták, hogy a régi gazdasági épületek vermébe vagy pinczéjébe eshetett. De azt az egyet nem tudták elképzelni, hogyan hagyhatta oda a kormányzóságot anélkül, hogy eljöttéről őket előbb valaki tudósította volna.

Végre aztán, a mint mondani szokás: kötelet, kóczot, vittek oda mindent s egy egész sereg ember nagy ügygyel-bajjal még is csak kihúzta a szamarat meg Sancho Panzát ama setétségből a napvilágra.

Don Quijote egészen meghatottan ölelte meg a föld alól porosan, piszkosan elékerült kormányzót s ujra azt kérdezte tőle: hogyan s mikép jutott e rettenetes helyzetbe.

– Nagy sora van annak, uram – viszonzá Sancho, – a mit most hevenyében nem lehet itt egy két szóval elmondani. A herczeg úr ő kegyelmességéhez sietek, ott számot adok majd minden tettemről, vettemről, s akkor nagyságod is tudomást fog az egészről vehetni.

Ezzel aztán nagy csapat gyerektől, embertől környezve elindultak a kastély felé, a hol a herczeg és herczegné az egyik csarnokban várták Don Quijotet és Sancho Panzát. Ez utóbbi azonban nem akart addig a herczeg elé menni tisztelkedésre, a míg szamarát jól el nem helyezte az istállóban, mert a mint mondá, igen rosz éjszakát töltöttek abban a fogadóban, a melybe a mult éjjel nem annyira be mint leszállottak. Mikor azonban a szamár el volt már látva, akkor gazdája tüstént fölment a hódolásra, s midőn a főuraság elé érkezék, térdre borúlt és így szóla:

– Én, kegyelmes uraim, méltóságtok kivánatára s anélkül, hogy magamnak rá valami érdemem lett volna, elmentem méltóságtok Barataria nevű szigetét kormányozni. Üres zsebbel mentem oda, üres zsebbel tértem vissza is, se nem nyertem, se nem vesztettem. Jól kormányoztam e vagy sem, elegendő szemtanú látta, ám azok valljanak a mit akarnak. Kétes dolgokat felderítettem, pörökben ítéltem s majd éhen haltam, minthogy így akarta a tirteafuerai születésü doktor Pedro Recio, a szigetség s a kormányzóság udvari gyilkosa, – akarom mondani orvosa. Éjnek idején ellenség tört reánk s bennünket ugyancsak megszorított, de a mint a szigetbeliek mondják diadalmasan megszabadultak tőle, még pedig az én karomnak hősisége által; úgy adjon nekik az Isten üdvösséget, a hogy igaz a mit állítanak. Szóval, ezen idő alatt megismerkedtem minden teherrel, kötelességgel, a mi a kormányzósággal együtt jár, s úgy találtam az én vállam nem birja meg; nem az én erőmhez illő, nem az én eszemhez való. Azért tehát előbb semhogy a kormányzóság engem vetett volna le a hátáról, levetettem inkább a kormányzóságot én s tegnap reggel úgy hagytam el a szigetet, a hogy találtam; most is az minden utczája, minden háza és fedele, a mi akkor volt a mikor én beléptem. Kölcsön senkitől nem kértem, senkit én ki nem fosztottam; s ámbár feltett szándékom volt egy pár üdvös rendeletet kiadni, még sem adtam, mert attól féltem úgy se fogják megtartani; így aztán akár kiadjuk, akár ne adjuk ki, mindegy kutya. A mint már mondottam, a szigetet úgy hagytam oda, hogy senki más el nem kisért csak az egy szamaram; beleestem egy gödörbe, abban mind előbbre másztam, míg ma reggel napvilágnál rábukkantam a kijárásra, csakhogy ez még se ment valami könnyen, úgy hogy ha az ég irgalma oda nem hozza a gazdámat, Don Quijote urat, ott vesztem volna a világ végéig. Szamaram ordított, uram rám ismert, kötelet hoztak, minket kihuztak, s most itt állok kegyelmes herczeg uram és herczegné asszonyom előtt. Ime itt van kormányzójok Sancho Panza, a ki csupa tiz napig tartó kormányzósága alatt azt a belátást szerezte: nem ér az egy hajító fát se, nem csak valami szigetnek, de magának az egész világnak is kormányzója lenni. Ezen oknálfogva, csókolom méltóságtok kezét lábát, de a mint a gyerek-játékban mondják: „Hess el innen, én oda!“ ugrom egyet én is a kormányzóságból s megint visszatérek gazdámnak Don Quijote urnak szolgálatába, mert ha ugyan verejtékemmel eszem is kenyeremet, de legalább jóllakom s ha jóllaktam, nekem ugyan mindegy, sárgarépával laktam-e jól vagy császármadárral.

Sancho igy szakasztotta végét hosszú beszédének, melynek folyamában Don Quijote mindig attól félt, hogy ezrivel lesz majd benne a sületlenség; de a mint okosnál okosabb szavait hallotta, mindegyre nagyobb csodálkozással tekintett a jeles férfiura, a ki úgy beszélt, mintha gyermekkorától fogva mindig a bölcseséget tanulta volna.

A herczeg megölelte Sanchot s azt mondá: lelkéből sajnálja, hogy oly hamar megvállt a kormányzóságtól; azonban lesz rá gondja, hogy birtokán más valami állásra juttassa, a mi nem lesz olyan terhes s a mellett mégis jövedelmezőbb. A herczegné is megölelte s azonnal megparancsolta lássák el minden jóval, mert csakugyan nagyon meglátszott rajta a kormányzósága idejebéli koplalás.