XXXIX. FEJEZET.

Három ezer ütés pattog Sancho Panza vállára.

A pásztorélet tervezése sok örömet adott és sok szórakozást nyujtott Don Quijotenak hazafelé utaztában. Egészen felvidult. Kifogyhatatlan volt a szebbnél szebb képek kifestésében, elésorolásában. Egyszer azonban, épen egy délutáni pihenés alkalmával, hirtelen elborúlt s szomorúbbá lett mint valaha.

– Mi bántja nagyságodat megint? – kérdé Sancho, észrevéve ura elkomorodását – a pásztorélet vidámságába nem illik ám az ilyen roszkedvűség. Erről előre is le kell mondani, előre is el kell szokni tőle.

– Egyedűl rajtad áll, hogy örökre lemondjak minden búbánatról – viszonzá Don Quijote – egyedűl tőled függ, hogy olyan vidám legyek, mint az ágak közt szökdécselő kis madárka.

Most meg Sancho komorodott el egészen, akaratlanúl is sajogni érzé a hátát; sejté, hogy azon bevezetés után mi fog majd következni.

Don Quijote igy folytatá:

– Minden örömpohárba, kinzó, keserű ürömcsepp gyanánt fog még ott is belevegyűlni az a gyötrelmes gondolat, hogy Dulcinea del Toboso még most sincs feloldva a varázs alól. Mit ér nekem a rétség hímes viránya, ha rajta sötét árnyék gyanánt mindenhová az a gondolat kísér el, hogy az elbűvölt Dulcinea ott szomorkodik Montesinos barlangjában. Én a kék eget lássam, ő meg a barlang örök éjszakáját? Én a szép természet ölén élvezzek örömet örömre, ő meg ama rideg börtönben hullasson könnyekre könnyeket? Fájna minden boldogság, mig őt boldogtalannak tudom, holott pedig világos előttem, hogy a bölcs Merlin meghagyása folytán, ennek a bajnak egyedül te lehetnél, te azonban igazán lehetnél orvosa.

– Egy orvost ismertem életemben – mondá Sancho – azt a Pedro Reciot, de azt is föl kellett volna akasztani; az volt bizonyosan a leggonoszabb. Ha már most még én is orvos vagyok, akkor mindenesetre nekem kell a legszerencsétlenebbnek lennem, mert olyan doktor csakugyan egy se volt mint én, hogy más írja meg a reczeptet, nekem adják be, az orvosnak, hogy a beteg így gyógyúljon meg tőle! Még pedig milyen orvosságot! Nem csészébe, nem kanálba, nem ostyába: hanem korbácsvégben, vagy somfapálczában. Kutya-lánczos hordta, nem csekélység ám az uram, hogy a doktor maga vegyen be olyan orvosságot, a mitől ugyancsak ott hagyhatja a fogát!

– Igen, de mikor olyan nagy a jutalma!

– A jutalma? – kérdé Sancho – köszönöm én szépen ezt a jutalmat. Más doktor firkant egy-két fekete betűt a fehér papirosra, s aztán tartja a markát és zsebre teszi az ezüst tallért, s talán még a sárga csikót is, azontúl aztán kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a mit ő rendelt, sárga orvosságot kotyvasztanak-e belőle vagy pirosat? Mig énnekem meg, a magam kezével a saját hátamra kell raknom a korbács-flastromot, s pedig olyan sűrűen, hogy folt foltot érjen rajt, de még hogy egyik a másikon legyen, mert különben hol a kerek világon lenne akkora hát, hogy háromezer ütés egymásmellett elférjen rajta, s nekem még csak azt se mondják: befellegzett. Nekem csattan a hátam, koppan az állam, s üres marad a markom, akárhogyan viszket is a tenyerem.

– Hát csak ez a baj? – kérdé Don Quijote – hiszen ha én tudom, hogy te ilyen feltételhez kötöd szolgálatodat, már akkor rég segítettünk volna rajta. Azt ugyan nem tudom, hogy Dulcinea bajában szabad-e ilyen úton keresni gyógyulást, mert Merlin semmi fizetésről sem emlékezett; de azt gondolom egy-két próba majd megmutatja, a miért is gondold és fontold meg hát Sancho, hogy egy-egy ütésért mit kérhetsz, az orvosság árában megegyezünk, s aztán te korbácsolni fogod magadat tüstént, én pedig fizetek rögtön készpénzzel, vagyis jobban mondva te fizeted ki magadat, mert hiszen minden pénzem nálad van.

Ez az ajánlat már nagyon megtetszett Sanchonak.

– Ha már igy van, és minden áron meg kell lenni – mondá – akkor hát Isten neki, szívesen ráállok nagyságod kívánságára s a magam hasznáért. Családos ember vagyok, feleségem, gyermekem van s ez az oka, hogy ilyen nyereségvágyónak látszom. Mondja csak nagyságod, mennyit szán egy-egy ütésért a mit magamra vágok?

– Ha a gyógyítás nagyságának és minőségének érdeme szerint akarnálak fizetni, Sancho, – viszonzá Don Quijote – Velencze minden kincse s Peru bányái se volnának elégségesek méltó díjazásodra. Te magad számítsd össze mim van nálad s te szabd meg minden ütésnek az árát.

– Háromezer háromszáz és egynéhány ütést kell magamra vernem, – folytatá Sancho – a miből ötöt már rám ütöttem, hátra van még tehát a többi. Számítsuk bele ezt az ötöt is a többibe s akkor lesz épen háromezer háromszáz. Ennek darabját egy-egy cuartilloval véve (¼ reál) – mert olcsóbban rá nem állok semmi szín alatt se – ez kerekszámmal háromezer háromszáz cuartillot tesz, a miből háromezer cuartillo annyi mint ezerötszáz félreal, a mi megint hétszázötven reál, a másik háromszáz cuartillo még százötven félreal, vagyis hetvenöt egész real, a mit a hétszázötvenhez adva lesz az egész nyolczszázhuszonöt real. Ennyit tehát ki fogok abból, a mi nagyságod pénzéből nálam van, ezzel aztán beérem én is akármint megbánja a bőröm.

– Oh áldott Sancho, oh szeretetreméltó Sancho! – viszonzá Don Quijote – de mennyi hálára leszünk irántad lekötelezve Dulcineaval együtt életünk hátralévő egész idejében, a mig csak megtart az ég kegyelme bennünket! Ha újra visszanyeri hajdani alakját (s pedig lehetetlen, hogy vissza ne nyerje) akkor az ő szerencsétlensége szerencse volt, az én legyőzetésem pedig a legboldogítóbb diadal. Még csak azt, Sancho, mikor akarod a vezeklést elkezdeni? Mert megtoldom jutalmadat még száz reallal ha nem sokára halasztod.

– Mikor? – kérdé Sancho – kétségkívül még ma éjjel; intézze nagyságod a dolgot úgy, hogy a nyílt mezőn s szabad ég alatt töltsük az éjet, s akkor én mindjárt megszaggatom testemet.

Eljött végre az éj, a mit Don Quijote oly nehezen várt, hogy azt hitte, a nap szekerének kerekei eltörtek, s hogy a nappal a szokottnál sokkal hosszabbra nyúlik s talán már nem is akar este lenni.

Végre egy pár terepélyes fa alá vonulhattak el, nem nagyon távol az út mellett, a hol Rocinantet és a szürkét lenyergelvén, a zöld fűre heveredtek s a Sancho szerdásából megvacsoráltak.

Sancho ekkor a szürke kötőfékéből jó súlyos és hajlékony korbácsot font össze s azután valami húsz lépésnyire félrevonúlt urától egy pár bükkfa közé.

A mint Don Quijote látta mily bátran, mily nemes elszántsággal távozik, így szóla hozzá:

– Csak arra vigyázz, barátom, hogy kárt ne tégy magadban; tarts egy-egy kis időközt az ütések közt s ne siess velök oly mohón, hogy aztán dolgod végzése közepén találj kifogyni a szuszból. Más szóval azt akarom mondani: ne erőltesd meg magadat annyira, hogy előbb megszakadj bele mielőtt a korbácsütések a kellő számot elérnék. S nehogy a játékot egy kártya fölöslegével vagy hijjával elveszítsd, majd én is itt állok a szomszédságodban s olvasómon számlálom, hányat ütöttél már magadra. Legyen az ég olyan kegyelmes irántad, a mint jó szándékod megérdemli.

– A jó fizetőt nem búsítja a zálog – viszonzá Sancho – úgy akarok magamra verni, hogy fájjon ugyan, de meg ne öljön, mert azt hiszem, épen ez a fődolog ennél a bűbájos orvosságnál.

Azonnal levetette tehát felöltőjét s puszta vállára, mert hisz arra kellett, a megsuhogatott korbácscsal elkezdé a rácsapkodást. Don Quijote számlálta.

Valami hatot-hetet ütött már magára, mikor ugy vette észre, hogy ennek bizony fele se tréfa, s igen olcsóra szabta az árát, a miért is felhagyott kissé a veréssel s odakiáltott urához: most látja be, hogy rá van szedve, mert minden ilyen pogányütés nem csak egy fertály, de bizony megér egy fél realt.

– Csak folytasd, Sancho barátom s ne lankadj – viszonzá Don Quijote – szívesen megduplázom a miben megalkudtunk.

– Igy tehát Isten neki, suhogjon az ostor! – viszonzá Sancho; s azzal a gonosz csont ütött is nagyokat, de nem a maga hátára többé, hanem a fa derekára s közbe-közbe nyögött, sóhajtott akkorákat, hogy azt lehetett volna hinni, a szívét szakasztja ki minden nyögésével.

Don Quijote, a kinek jó szive mindig kész volt a szánakozásra, most is attól kezdett tartani Sancho bizony még életét veszi s igy vigyázatlansága folytán még a lovag legforróbb óhajtása sem fog teljesülhetni, a miért is igy szóla hozzá:

– Mindenre, a mi szent előtted, barátom, hagyj fel most ez ügygyel, mert úgy látszik csakugyan nagyon keserű orvosság ez! Jobb lesz ha folytatását máskorra halasztjuk, hiszen Zamorát se vették be egy óra alatt. Ha el nem vétettem, te máris ezer csapáson felűl ütöttél magadra; elég ez mostanra, mert kissé gorombán szólva: tűri szamár, ha terhelik, de azt nem, ha túlterhelik.

– Nem, nem, uram – viszonzá Sancho – senki azt énrólam ne mondja: a bérét felvette, a munkát nem tette. Menjen csak félre kissé, nagyságod, hadd ütök magamra legalább vagy ezeret még, akkor aztán két izromban túlestünk az egészen, vagy még igy is marad valami föle.

– Ha már oly nagyon neki buzdultál – mondá Don Quijote – Isten segítsen, üsd magad: én félrevonulok.

Sancho tehát újra neki veselkedett oly mohón, hogy már több fának lehántotta a kérgét; akkora szigorúsággal korbácsolta magát. Egyszer aztán ütött egy rettenetes nagyot az egyik fára s felkiálltott:

– Itt hal meg Sámson, s vele mind a többi!

Don Quijote a jajkiáltásra és kegyetlen ütés csattanására odaszaladt hozzá s a Sancho korbácsa gyanánt szolgáló kötőféket megragadva így szola:

– Isten mentsen, Sancho barátom, hogy te az én kedvemért életedet veszítsd el, melyre feleségednek s gyermekeidnek még ezentúl is szükségök van. Dulcinea várja be a következő kedvező alkalmat s én is bevárom a mig te új erőt gyűjtesz, hogy ez az ügy mindnyájunk teljes megelégedésével végződjék.

– Ha már nagyságod úgy parancsolja – mondá Sancho – akkor hát Isten neki! Csak arra kérem, vesse vállamra a köpönyegét, mert nem szeretném ha elhűteném magamat, pedig az éj hűvösségében ez igen könnyen megtörténhetnék.

Don Quijote meg is tette s maga csak újjasban maradva, Sanchot betakarta, a ki aztán mindjárt el is aludt s aludt a míg a nap a szemébe nem sütött; akkor aztán ujra mindjárt utrakeltek s pihenőt egy három mérföldnyi távolra eső helyen tartottak.

Egy korcsmában szálltak meg, a mit most már Don Quijote is annak ismert föl, nem pedig várnak többé, mély árokkal, rostélyzattal és felvonó híddal; mert a mióta legyőzték, sokkal okosabban gondolkozott és helyesebben látott, mint azelőtt. Nem gyógyult ki ugyan még egészen, de azért úgy látszék, hogy a gyógyulás utján van.

Alig hogy a vendéglőben megszálltak s Sancho a barmokat ellátván bejött gazdájához a szobába: Don Quijote mindjárt így szólt neki:

– Nézd csak mily nyájas, híves, barátságos szobácska ez Sancho. Egészen alkalmas volna arra, hogy a tegnap este félbenhagyott munkát folytassuk. Ebédig üthetnél magadra még vagy ötszázat.

– Nem lehet uram, – viszonzá a furfangos Sancho – kárbaveszett fáradság lenne. Próbáltam én azt már szobában, de mindjárt lelankadt a karom. Míg ellenben a szabadban, árnyékos fák alatt, olyan jól megy, mintha csak a fák is segítségemre szolgálnának, s lehajló ágaikkal törülgetnék homlokom verejtékét. Hagyjuk azt csak estére, szabad ég alatt a fák szomszédságában.

Don Quijote, a ki maga soha nem csalt, s így csalást másról sem tudott feltételezni: elhitte Sancho szavait, s még e nap estére úgy intézék utazásukat, hogy megint fák közelében tölték az éjszakát, a hol aztán Sancho meg is felelt a maga kötelességének szakasztott azon módon, mint a mult éjjel, tudniillik, sokkal inkább a bükkfák kérgének rovására semmint a maga hátáéra, a mit annyira kimélt, hogy az erre ütött csapásoktól ugyan még a légy sem repült volna el, ha rajta ül vala. A távolabb álló Don Quijote hűségesen számlálta az ütéseket, s egyetlen egyet se tévesztett el, s úgy találta, hogy a múlt éjjeliekkel együtt mindössze háromezer huszonkilenczre rugnak.

Ugy látszék a nap is korábban kelt, hogy tanuja legyen ezen áldozatnak; annak világosságánál azután ujra tovább folytatták utjokat, a melyen, valamint a rá következőn sem történt velök semmi egyéb nevezetes, minthogy ezen éjjel az áldott fák segítségével Sancho egészen elvégzé feladatát, a minek Don Quijote rendkivül megörült, s alig várta a nappalt, azon reményben, hátha talán már ez nap, még útközben szembe találkozik a varázs alól immár tökéletesen feloldott Dulcineával. Nem is haladt el asszony mellett egyetlen egy mellett se a nélkül, hogy ne Dulcinea del Tobosot kereste volna benne, oly szentül hitte, hogy Merlin igéretei hazugok nem lehetnek.

Ily gondolatok és sóhajtások között léptettek föl egy halomra, a honnan falujokat már megláthatták. A mikor Sancho ezt megpillantotta, térdre borúlt s így szóla:

– Nyisd ki a szemeidet, én óhajtott hazám, imé a te fiad Sancho Panza tér vissza hozzád, ha gazdagon nem is, de jól eldöngetve. Tárd ki karjaidat másik fiadnak, Don Quijoténak ölelésére is, a ki legyőzve jő bár más karjától, de jön egyszersmint úgy, mint a ki magán is diadalmaskodott, a mi pedig – mint nekem egykor ő mondá – a képzelhető legeslegnagyobb diadal. Pénzt is hozok, mert ha emberűl elvertek, uriasan meg is jutalmaztak.

– Hagyd ezt a fecsegést, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – s menjünk mentül előbb haza, hadd lássuk barátainkat s főzzük tovább terveinket a pásztoréletről.

Ezzel lefelé indultak a dombról s egyenesen falujoknak tartottak.