XXXVIII. FEJEZET.

A legyőzetés után.

A Fehér-Hold lovagja után küldött szolga nem sokára biztos tudósítással tért vissza gazdájához. Don Antonio Morenonak sem kellett több, hogy tüstént menjen s felkeresse a diadalmas lovagot. Ez egy közel vendéglőben volt szállva, hová a látogató épen akkor kopogtatott be hozzája, midőn sisakját és pánczélját egy inas segítségével levetette már magáról.

A győzelmes lovagot kissé kellemetlenűl lepte meg az első pillanatra Don Quijote házigazdájának megjelenése, midőn azonban Moreno úr egész illedelemmel kért bocsánatot a betolakodásért, a fiatal férfiú mosolyogva jegyzé meg:

– Csak a kölcsönt adja vissza, señor Don Antonio, mert én voltam a sokkal vakmerőbb, a ki nagyságod házába oly illetlenül berontottam, a mit más, rendes körülmények között, meg nem tettem volna egy világért sem. Most kérek érte ünnepélyesen és igaz szívem szerint bocsánatot.

Don Antonio Moreno e néhány szóból azonnal belátta, hogy itt nem hóbortos lovaggal, hanem egészen józan, értelmes, tanult fiatal emberrel van dolga, a kinek előbbi szereplése ezáltal még sokkal érdekesebb s egyszersmind érthetetlenebb lett előtte.

– Jól tudom uram – folytatá most az ifju, helylyel kinálva meg vendégét – jól tudom, nagyságod azért jön, hogy megtudja ki vagyok. Nincs miért titkolóznom, csupán tiszta, becsületes szándékom érdekében azért kell esedeznem: el ne áruljon nagyságod Don Quijote urnak, mert akkor teljesen kárba veszett jóakaratú s talán nem is sükertelen fáradságom. Az én nevem, uram, Carrasco Sámson, s tanuló vagyok a salamancai egyetemen. Egy faluban lakom Don Quijoteval, a kinek, mint különben áldott, ritka nemeslelkű jó embernek, bohósága és hóbortossága mindnyájunkat, a kik csak ismerjük, de főleg engemet, szánalomra gerjesztett iránta. Mind szerettük volna ez egy bajából kigyógyítani, de egyikünknek sem sikerült. Végre énnekem az a gondolatom támadt, egyedül abból lehetne reményleni állapota jóra fordulását, ha az ember rá tudná venni, hogy legalább is egy évig egészen csendesen és nyugton honn maradjon s felhagyjon minden hóbortos kalandozással. Hogy erre rávehessem, valami három hónappal ezelőtt kóbor lovagnak öltözötten útját álltam. Akkor a Tükrök lovagjának neveztem magamat s az volt a szándékom, hogy párbajra kelek vele s legyőzöm, de semmi kárt nem teszek benne, egyedül azt kötöm ki a viadal feltétele gyanánt, hogy a legyőzött fél vesse alá magát a győztes akaratának. Én – a ki őt előre is legyőzöttnek gondoltam – azt szándékoztam feltétel gyanánt szabni: menjen haza falujába s el ne távozzék onnan egy álló esztendeig. A sors azonban másként rendelte, ugyanis egy szerencsétlen véletlenség folytán ő győzött le engemet, letaszított lovamról s Isten csodája, hogy bohóságában életemet nem vette. Szándékom tehát nem sükerült. Ő tovább ment aztán a maga utján, én meg visszatértem legyőzötten, szégyenszemmel, nagy haraggal s egészen összezuzva a valóban veszedelmes eséstől. Mindazáltal feltett szándékom nem változott, hogy még egyszer fölkeresem s legyőzöm, a mint ma, hála Isten, szerencsésen meg is történt. Nyersen kellett fellépni ellene, és érzékeny szívét épen ott sértenem, a hol hóbortossága folytán legkönnyebben s legmélyebben sérthető. Más elkergetett volna az ilyen ostoba kihívással, de róla bizonyosan tudtam, hogy haragra lobban s nem lesz addig nyugta, a mig velem meg nem vív. Lovam, fegyverem, sőt talán dicsekvés nélkül elmondhatom, fiatal könnyüség és vivási ügyességem majdnem kétségtelenné tették a könnyü diadalt, s ez magyarázza meg tettetett hányavetiségemet. Ő oly pontosan be szokta tölteni a kóbor lovagság törvényeit s egyenes, tiszta lelke annyira szentnek tartja a becsületszó megszeghetetlenségét, hogy az ő igéretére bizonyosan lehet épiteni. Az már most minden kétségen fölül áll, hogy haza jön, nyugton fog maradni, csak mi legyünk aztán elég ügyesek, a nyert egy esztendő czélszerü felhasználásában. Az én lovagságom eddig tartott, ennyiből állt, s meg vagyok elégedve szereplésemmel, mert Don Quijote urat tiszta szívből szeretem és becsülöm s épen ezért újra is esedezve kérem nagyságodat, el ne árulja előtte titkomat.

Don Antonio Moreno ezt ismét megigérte, helyeslését fejezte ki Carrasco Sámsonnak nemes áldozatkészségeért, s tiszteletteljes üdvözléssel vált el a jóindulatú ifjutól, a ki még azon órában felpattanván ugyanazon paripára, melyen a viadalra jött, még az nap hátat fordított a városnak s visszatért szülei hajlékába falujokba…

Don Quijote hat napig nyomta az ágyat, kedve szegetten, szomoruan, gondolatokba mélyedve és elkomorodva, mert szerencsétlen legyőzetése járt eszén keresztül kasul folytonosan. Sancho váltig vigasztalta s egyebek közt így szóla hozzá:

– Emelje föl a fejét, kedves jó uram, s ha csak lehetséges, viduljon fel kissé s adjon hálát az Istennek, hogy ha már a földre teremtették is, legalább bordazuzás nélkül ujra talpra állhatott, hiszen tudhatja, a hol vesznek, adnak is s nem sütnek ott mindig pecsenyét, a hol nyársat mutogatnak. Mutasson fügét a doktornak, mert ebben a betegségben nem szorult rá nagyságod a segítségire. Gyerünk haza s ne barangoljunk többé ismeretlen tájakon kalandok után. Mert ha az ember jól meggondolja: én vagyok itt inkább a bukott fél, nagyságod meg csak az esett. Én kormányzóságom megszüntével örökre lemondtam arról, hogy még egyszer kormányzóvá legyek, de arról ugyan nem, hogy gróffá legyek; már pedig ebből se lesz többé semmi, ha nagyságod a kóbor lovagságot abba hagyva királylyá nem lesz s igy az én sok szép reménységem mind füstbe ment.

– Hallgass, Sancho, hiszen jól tudod, hogy az én visszavonultságom s elzárkozottságom nem tart tovább egy esztendőnél; akkor aztán ujra visszatérek tisztes foglalkozásomhoz s majd akad még akkor is királyság nekem nyerni, és grófság neked ajándékozni való.

– Az Isten hallgassa meg! – mondá Sancho – az ördög pedig süket legyen! Mindig azt hallottam, jobb a jó reménység a silány valóságnál.

Igy vigasztalta Sancho gazdáját, a ki aztán végre fel is kelt az ágyból s azt mondá: elég erősnek érzi magát immár, hogy lóra ülhessen s haza utazzék.

Don Antonio Moreno próbára akarta tenni becsületszavának megtartására nézve s azt mondá neki: ne menjen még, maradjon itt a lovagjátékra s lépjen ő is a sorompók közé, hátha a Fehér-Hold lovagjával történt szerencsétlen párviadalban szenvedett vereségét ott annál nagyobb dicsőség fogja követni.

Don Quijote megütközéssel hallá e csábítást, s fejét rázva így szóla:

– Az Isten sem segítene meg, ha adott szavamat megszegném. Megigértem, hogy egy esztendőre magányba vonulok, s ezt az igéretet meg kell tartanom még ha a legfényesebb császári koronával csábítanának is az ellenkezőre. És bizonyosan meg is fogom tartani úgy annyira, hogy hálás köszönetet mondva nagyságod jóságáért, szíves vendégszeretetéért, még ma utra kell indulnunk, hogy mentől hamarább hazaérkezhessünk.

Don Moreno tisztelettel nézett a becsületszót ily szentnek tartó nemes lovagra, szíves bucsút vett tőle s igazán örült, hogy ezt a jó embert személyesen is megismerhette.

Ur és szolgája pedig még az nap csakugyan elindultak haza felé. Jaj de mennyire más volt a vert seregnek, a visszatérő legyőzött lovagnak képe most, mint a mikor ezer reménynyel dagadó szívvel kalandkereséseire egykor elindult! Akkor sisakosan, pánczélosan, fegyveresen s büszke ábrázattal ült paripáján, Sancho Panza is vigan az ő szamara hátán: most pedig Don Quijote fegyvertelenül, sisakatlanul, közönséges polgári s uti öltözetben vonult tova a még sokkal fáradtabb Rocinanten, Sancho meg, a kinek szamarára a fegyverzet, dárda, sisak és pánczél volt teher gyanánt felrakva, – csakugy kutya módra, gyalogszerrel ballagott mellette.

Mikor Barcelonából leveretése gyászos városából kiértek, Don Quijote nem állhatta meg, hogy egy bús, fájdalmas, szomorú pillantást ne vessen a házak nagy tömegére s fel ne sóhajtson:

– Itt volt Trója! – Itt fosztott meg a szerencsétlenség, nem pedig a gyávaság már kivívott dicsőségemtől; itt mutatta meg rajtam forgandóságát a szerencse: itt homályosultak el hőstetteim, szóval itt rogyott le szerencsém úgy, hogy soha többé föl sem tud emelkedni!

– Ugyan hagyja el azt a szívet maró búsongást, kedves jó uram – mondá Sancho, a ki nevetni akart, pedig úgy sajnálta gazdáját, hogy majdnem sirva fakadt – búsuljon a ló, elég nagy a feje, vegyen példát rólam, nagyságod, látja én kormányzókoromban is vidám voltam, s most mint gyalogszerrel járó csatlós, most sem vagyok szomorú.

– Szerencsés ember vagy, Sancho – viszonzá Don Quijote, – a kit a hírnév és dicsőség álmai soha nem bántottak, s nem is tudod mit tesz az ilyen veszteség kínját, fájdalmát hordozni! De én, de én! Oh, – miért is hagytam magamat elragadtatni haragom által, a mi annyira elvakított, hogy figyelembe sem vettem diadalmas ellenem paripájának elsőbbségét! De már vége, – későn van, későn van!

– Az ám – vette át a szót Sancho – a példabeszéd pedig azt tartja: késő bánat, ebgondolat. Hát ne bánkódjunk. Hanem nekem is volna valami mondani valóm, uram. Tetszik tudni, hogy nekem a gyalogolás soha se volt kenyerem; már pedig most alkalmasint jó darab földet kell igy az apostolok lován bejárnom. Nem tehetnénk e hát mi is úgy, mint hajdanta a legyőzött kóbor lovagok tettek, mert hiszen azokon is megesett hébe hóba az ilyen szerencsétlenség, hogy akaszszuk fel ide valamelyik fára ezt a sok lim-lomot, s hadd én üljek helyettök kedves szürkém hátára; ha én oda megint felkuporodtam, s talpam nem a földet tapossa, hanem fölötte fityeg a levegőben: akkor aztán füttyöt hányok minden nyomoruságnak, s azzal se törődöm, ha egy álló esztendeig tart is az utazás.

– Igazad van Sancho – mondá Don Quijote egészen fellelkesűlve – Don Roldan is így tett, s diadaljelvények gyanánt egy tölgyfára akasztotta fegyvereit. Akaszszuk fel mi is s irjuk alá ezt a verset:

Don Quijoteé volt e kard, e pánczél,
Ki előtt a dicsőség volt csupán czél!

– Mintha csak lelkemből szólt volna nagyságod! – kiálta föl Sancho – oly gyöngy-szavak voltak ezek! De én meg a mondó is vagyok, ha útközben Rocinantera nem lenne szükségünk, még azt is jó volna valami fára akasztani s itt hagyni.

– De még sem – mondá Don Quijote – se a ló, se a fegyverek ne függjenek; ne mondja senki, hogy a jó szolgálatért rosszúl fizettem. Csak gyalogolj te, Sancho, s oszd meg ilyen módon gazdád legyőzetésének szomorúságát.

Mit volt tennie Sanchonak, fohászkodott egy nagyot s ment tovább szamara mellett.

S minthogy Don Quijote – adott szava szerint – nem kereste most a kalandokat, nem is talált egyetlen egyet sem, úgy hogy egész utjok napokon keresztül oly csendes volt, mint két békes utazóé, a kikkel semmi olyas nem történt, a mi különösen érdemes volna a följegyzésre.

Csak egyszer lobbant fel Quijoteban a lelkesedés szikrája utközben, mely aztán a felderülés fényét vetette arczára egy kevés ideig. Gyönyörü árnyas erdőhöz érkeztek, mely mellett kies völgyecske terűlt, közepén kristálytiszta patak vizétől áthasítva.

Don Quijote sokáig gyönyörködve nézte ezt a valóban kies tájékot.

– Megvan! – kiálta föl egyszerre s örömmel csettentett ujjával – ez igazán szerencsés gondolat!

Sancho, a ki urát leveretése óta nem látta ily vidámnak, azonnal megkérdezte, mi az a szerencsés gondolat?

– Emlékszel-e azokra a díszes öltözetü pásztorokra, Sancho – kérdé Don Quijote – a kiknek társaságában olyan kellemes órákat töltöttünk amaz új Arkádiában?

– A kiknek sátrokban olyan jól ebédeltünk? – kérdé Sancho is – s a kiktől távozva, az országút közepén a bikák úgy meggyomroztak bennünket?

– Igen, azokra – viszonzá Don Quijote – látod azok igazán okosan cselekedtek.

– A bikák? – mondá Sancho tagadólag rázva fejét.

– Nem, te ostoba; hanem azok az előkelő urak és asszonyságok, hogy olyan kellemes pásztori mulatságokkal töltötték idejöket. Látod, Sancho, időnk nekünk is lesz; lesz egy egész esztendőnk! Tudod-e mit fogunk tenni? Beállunk pásztoroknak!

– Ez már aztán igazán szerencsés gondolat! – felelt Sancho egész örömmel – nincs is a pásztoréletnél gyöngyebb élet. Egye kutya ahoz képest az egész kóbor lovagságot! Milyen jó gondolat!

– Ugy-é? – folytatá Don Quijote egészen neki melegűlve – Veszek én majd egy pár juhocskát s minden más egyebet, a mi a pásztorélethez szükséges. A nevünket mind megváltoztatjuk; az én nevem Quijotiz lesz, a tied meg Panzino lehet, a mi igen szépen hangzik. Szerte barangolunk majd erdőn mezőn, egyszer vidám, másszor kesergő dalokat zengedezve, s szomjunkat most a források ömleteg kristályával, majd a tiszta csergeteg, majd meg a dús folyók vizével oltogatva.

– Meg azzal a jó friss tejjel, a mit magunk fejünk – toldá meg Sancho.

– Ellátnak bennünket édes gyümölcsökkel bőkezűleg a tölgyek, fedéllel a kemény paratölgyek törzsei, árnyékkal a füzfák, illattal a rózsák!

– Pecsenyével meg a kecskék – tevé hozzá a másik utitárs.

– Ezer szinü tarka szőnyeget terítenek alánk a téres-tágas virányok, lehelletével kedveskedik az illatos, üde levegő, fénynyel a hold és a csillagok, még az éj homályának daczára is, – örömmel a dal, felvidulással a sírás, versekkel a költészet.

– Sajttal, túróval meg a juhocskák – mondá Sancho, a kinek majd a nyála csordúlt ki már a szép élet gyönyörü vázolásánál – oh pedig, van e a világon valami pompásabb, mint az a friss juhturó, vagy az a páratlan dicsőségű zsendicze!

– Dalolunk, énekelünk, ábrándozunk, csapongunk éjjel-nappal – folytatá Don Quijote.

– S le-le heveredünk egy árnyékos szilfa alá – mondá Sancho – s akkorát alszunk, hogy három ember alvásának is beillenék.

– Oh mily szép, mily kellemes élet lesz!

– Oly szép – fogta fel megint Sancho a szót – hogy mihelyest Sámson deák, meg Miklós mester a borbély, neszit veszik, tudom Isten azok is felcsapnak pásztoroknak. De nagy szerencse lesz, ha még a papunknak is kedve nem szottyanik velünk tartani, a mikor aztán hiába csendítenének vecsernyére.

– Igazad lehet, Sancho – viszonzá Don Quijote – s a tanuló Carrasco Sámson, ha ugyan ő is beáll a pásztor-társaságba, pedig bizonyos, hogy beáll, Samsonino pásztornak vagy Carrascon pásztornak hivathatja majd magát; Miklós borbély meg Niculosonak, a mint hajdan Roscan is tett, a kit Nemorosonak neveztek; de már, hogy a tiszteletesünknek mi nevet adjunk: azt nem tudom, hacsak a hivatalától nem vesszük kölcsön s elnevezzük Curiambro11) pásztornak.

Sancho pedig áldotta a gondviselést, hogy urának ezen gondolatot juttatá eszébe, a melybe Don Quijote most annyira beleszeretett, hogy vége hossza nem lőn a pásztoréletről való tervezésnek.

– Hála Isten – mondá Sancho – igy legalább vigabban utazunk, s nem bánt bennünket semmi szomorúság.

Igaza volt-e, jól sejtett-e, majd meglátjuk a következő fejezetben.