II. (Rendetlen élet.)

Minden kényelemmel, de legkisebb fény nélküli hálószobában, férfias ágyán mosolygó arczú ifjú szendergett.

Mint súlyos betegnél virrasztó orvos, oly aggodalmas kifejezéssel rázta őszbeborult fejét egy elég közönséges kinézésű ember, s míg a mellékszobából vidor zaj hangzott át, ő részvéttel tekinte az alvóra. Végre valamit maga elébe dörmögött, s az ifjút vállánál érinté.

Az ifjú felrezzent, s merően a férfi szeme közé tekintve kérdé:

– Miért zavarsz fel ily korán?

– Hiszen már delet harangoztak.

– Úgy hát nincs korán.

– Aztán meg valaki van itt.

– A mint kiveszem a hangokból, hát többen is.

– Azok látogatók.

– Szolgálj nekik szivarral.

– Nem vártak kinálást, már tele füstölték a szobát.

– Hát kináld meg italokkal.

– De nincs itthon semmi.

– Van az Európában. -13-

– Van ám, de számadásunk is van ott elég nagy.

– Az a fogadós gondja, jó öreg, és nem a tied. Hozz szaporán néhány üveg madeira dry-t.

– No, no.

– Egyúttal rendeld meg, hogy estére tíz órakor tizennégy személyre teríték, válogatott ételek, jó borok és kitűnő szolgálat legyen itt.

– Még az is?

– No ne morogj, neked is jut belőle.

– Boldogabb volnék, ha kevesebb jutna.

– Akkor mi a manóért élnél?

– Hogy egykor nyugodtan halhassak meg, hogy a túlvilágon az én jó nagyságos uramnak számot adhatnék viseletemről, jó híreket vihetnék fiáról.

– Döme! hagyj fel az ilyen érzékeny dolgokkal, korán reggel az ember másra van hangolva.

– Korán?… délkor?…

– Akkor van korán, mikor az ember első álmából ébred, s ha hét órakor fekszünk le, nem ébredhetünk fel fél hétkor.

– Elég rossz.

– De ha lehetlen.

– Csak meg kellene kisérleni.

– A lehetlent?

– Hét órakor lefeküdni, s fél hétkor felkelni.

– Nem értelek.

– Csak tessék ma este hétkor lefeküdni, majd meglátja holnap reggel, mily könnyű fél hétkor felkelni.

– Hahaha! ez aztán a teljes lehetlennél is lehetlenebb. Siess, szolgálj vendégeimnek. -14-

– Hát annak a várakozónak mit mondjak?

– Ki az?

– Nevét sem akarom kimondani, nem szenvedhetem. Istenben boldogult nagyságos uramnak is sokszor mondtam, hogy kígyót táplál, nem hitte, meg is adta az árát.

– Ah! Fogaras uram? bocsásd be.

– Inkább parancsolná, hogy kidobjam – viszonzá Döme s távozott.

Ez a Fogaras Vizekinek valaha gazdatisztje volt, később haszonbérlője, s mint Döme szokta mondani, megrontója. Valóban, a jóhiszemű és mindenkitől szeretett öreg Vizekit a derék Fogaras oly ügyesen tudta hálójában tartani, hogy az öreg úr sírja szélén sem vette észre, mily közel áll a bukáshoz.

Bezzeg megtudta örököse, Vizeki Kázmér, ki azért mégis áldotta atyja emlékét, s a hol csak képzelé, hogy valami árnyék fér nevéhez, sietett azt eloszlatni. Akadt aztán, ki a fiú ezen áhítatával visszaélt, ki keresetet űzött belőle, mint például Fogaras úr.

No de egyet mégsem tagadhatunk meg tőle. Kázmér előtt örökké legmélyebb tisztelettel jelentkezett, most is, hogy belépe, csupa lábcsoszogás és hajlongás közt közelíte az illő távolságig, hol szemlesütve megállt.

– No – szólt Kázmér – már kezdek öntől félni.

– Soha sem volt rá oka, nincs is, de nem is lesz. -15-

– Tán atyám számadásai közt megint talált egy kis hibát, melyet szép összeggel kellene kiegyenlítenem?

– Nem tartozott vele nagyságod, azért bíztam nagylelkűségére.

– Vagy, mint három hó előtt, újra akadt kezei közé valami ezerötszáz forintos kötelezvény?

– Csak nem gondolja nagyságod.

– De bizony gondolom, s jó, hogy eszembe jutott, én akkor a kívánt összeget váltóra vettem, s az holnap lejár. Valamire mégis jó volt, hogy jött, legalább emlékeztet.

– Részemről kérni jöttem.

– Ne kérjen – esék szavába Kázmér – mert nem adok, követeljen, ha van mit, s akkor kiteremtem a föld gyomrából is.

– Ismerem bőkezűségét, ha boldogult uraatyja nevéről van szó. És csak áldhatom sorsomat, hogy uraatyjávali feledhetlen összeköttetésemet, mit a halál széttépett, a nemes szívű és lovagias gondolkozású fiúval folytathatom.

– De csak annyiban, hogy atyám ellen felhozott sok rendbeli követeléseit pör nélkül kifizetém.

– Sőt, mondhatnám, szó nélkül.

– Csak a dologra.

– Tudja nagyságod, én szegény ember vagyok.

– Hogyan? elvesztette tőkéit, háza összeomlott, vagy elpörölték?

– Isten őrizz! e csapások egyike is koldússá tenne. -16-

– Úgy hát csak azért nevezi magát szegény embernek, mert nem Rothschild.

– Hehehe! mindig elmés, mindig jó kedvű; no de ez ékíti a fiatalságot. Nagyságod azért mégis tudja, hogy szegény ember vagyok, azt is tudja, mily drága nálam a becsület?

– Azt tudom, mert e czikkből néhányszor vásároltam öntől egy keveset, de, mondhatom, méreg drágán.

– Nem fogy ki az élczeskedésből s mondhatom, jóizűeket tudnék nevetni, ha nem hozott volna oly komolyan aggasztó ügy ide.

– Halljam.

– Nagylelkűségéhez folyamodom.

– És erszényemre hivatkozik?

– Nem, nemes szívére.

– Kiváncsivá tesz.

Fogaras komolyan zsebébe nyúlt, levelet vőn elé, s azt Kázmérnak nyújtva, kérdé:

– Ismeri ez irást?

– Nem kerül fejtörésbe, mert Zárai Gyula van aláírva.

– Tessék csak olvasni.

Kázmér mosolyogva átfutá, s ezen megjegyzéssel kézbesíté Fogarasnak:

– Bizony, csinos szerelmes levél.

– És tudja, kinek szól?

– Ön megijeszt. Csak nem nejének?

– Leányomnak.

– Azt rendén találom, leánya igen csinos.

– Zárai úr nagyságodnak rokona. -17-

– Unokabátyám.

– Uram, nekem e leány szememfénye.

– Az egy atyának csak becsületére válik.

– És ön unokabátyja,… no de olvassa a levelet.

– Úgy látszik, fülig szerelmes bele.

– De én nem afféle divaturacsnak neveltem.

– Az nem az én hibám.

– Nagyságod igen könnyedén veszi a dolgot.

– A patvarba! hát én unokabátyám gyámja, vagy ön leányának őre vagyok.

– Nem, de segíthet a dolgon. Lássa, az a szegény leány már el van bolondítva.

– Mit tehetek én róla? Leányának azért van szíve, hogy szeressen; önnek pedig azért van esze, hogy tudja, mit kell tennie.

– Eszem e lépést tanácslá.

– Én meg viszont azt tanácslom, hogy őrizze leányát, ha olyan, kit őrizni kell.

– Hisz nagyságodnak oly kevésbe kerül, hogy engem nagy aggodalomtól megmentsen. Beszéljen komolyan urabátyjával, hogy hagyjon fel oly lépéssel, mely vagy sikertelen, vagy romlásra vezet, de boldogságra semmi esetre. Ne akarjon egy fiatal leány jó hírnevét, s egy atyai szivet összetiporni; legyen méltó rokonihoz, önhöz, ön feledhetlen édes atyjához, és a névhez, melyet visel.

Kázmér felegyenesedék; homlokát egy redő metszé át, midőn szemöldeit összevonva, Fogaras elé lépett. Átjáró tekintetét rászegzé s darabig néma maradt. Végre elnyomott indulat hangján szólt: -18-

– Uram! minek tart ön engem? Jószivű bolondnak, az megjárta; előállt meséivel, odaadtam pénzemet; jött holmi elavult, vagy eltévedt irományokkal, s atyám ellen újra követelést támasztott, drága pénzeket szedtem fel és fizettem; most kifogyott, vagyis inkább látja, hogy én fogytam ki, hát új tervet koholt s valakinek jelleméhez, vagy, mi öntől jobban kitelik, erszényéhez engem kulcsnak akar felhasználni. Köszönje, hogy nincs itt Döme…

– De nagyságos uram!

– Szót se! irtózom öntől, s követelem, hogy többé küszöbömet át ne lépje. Éljen boldogul.

Fogaras ajkába harapott, s midőn az ajtón kilépe, visszatekintve mondá:

– Megállj, büszke koldus! még a szemeten foglak látni. – És elrohant, mintha csakugyan félne Dömével találkozni.

Kázmér hahotázva lépett a mellékszobába, zajongó barátai közé.

– Képzeljétek – mondá kézszorítás közt – korán reggel milyen kalandom volt.

– Tán valami kettős játékban visszanyerted a tegnapi veszteséget.

– Reménylem, ez nem hasonlít hozzám.

– No, no, jegyzé meg a másik, mindig mondtam, hogy Kázmér titkos Don Juan.

– Ellenkezőleg, barátom, szerelmi villámhárító.

– Ez új valami.

– Reménylem – mond a harmadik – maga a hölgy fáradt ide kérelmével. -19-

– Nem bizony, hanem atyja.

– Minő szemtelen.

E pillanatban lépett be Zárai Gyula.

– Ime, kalandom hőse – kiáltá Kázmér.

Gyula megdöbbent s félhangon susogá maga elé:

– Csak nem tudja még?

– Üdvözlünk – zúgák valamennyien – üdvözlünk, te veszedelmes bárány!

– De barátim! – rebegé Gyula – én nem értelek…

– Már kezdünk ismerni, te titkolódzó szerzetes.

– Szerencsés kalandodra igyunk egyet.

– Tudjátok, sohsem iszom.

– Kezdem hinni, hogy ez is titkos erényeid közé tartozik s csak akkor élvezed, ha senki sem látja.

– Uraim! beszédetek mindig rejtélyesb – csodálkozék Gyula.

– Mindjárt megérted – mond Kázmér – karhatalomért folyamodtak hozzám ellened.

– Ellenem?

– Igen, egy atya leányát akarja visszafoglalni.

Gyula könnyebben lélekzett.

– Valami félreértés – szólt szenteskedő mosolylyal Gyula – vagy izetlen tréfa az egész.

Kázmér gyöngéden karon fogta Gyulát, s azt súgá neki:

– Kezemben volt az okmány, maga Fogaras közlé velem.

– És te? -20-

– Kérdheted-e? elutasítám.

– Tapasztalni fogod köszönetemet.

– Ah, mit látok, Vilmos – szólt Kázmér egy szőke ifjúhoz – még nem mult el a huszonnégy óra, reménylem csak látogatáskép jöttél s nem pénzedért, melylyel a tegnapi játéknál adósod maradtam?

– Ha nem ismernélek oly jól s nem becsülném annyira gondolkozásodat – viszonzá a megszólított – e nyilatkozatot sértésnek venném. Sőt, légy meggyőződve, mihelyt négy szemközt szólhaték veled, megkértelek volna, hogy csak alkalmilag fizess.

– Tudom, tudom – mond Kázmér, melegen szorítva kezet az ifjúval – jó fiú vagy. És most barátim! bocsánat, öltözködéshez fogok, mert látogatást kell tennem.

– Nagynénénknél? – kérdé Zárai.

– Kérlek, ments ki annál a jó néninél, őt véghetlen szeretem, de estélyeitől félek, pedig ha ma meglátogatom, ott fog.

Zárai Gyula győzelmesen mosolygott.

-21-