III. (Egy kedves teremtés.)

A Pálmay ház nagyon divatban volt. Az előkelő világ sok élvet, szórakozást és fényes estélyeket köszenhete e termeknek.

Pálmayné, született Lilienthal bárónő, imádta a fényüzést, s Pálmay, ki hallatlan szerencsének vélte, hogy neje bárónő, boldog volt két marokkal szórhatni a pénzt, még győzte, mikor már nem győzte, adogatott és zálogolt el egymásután minden jószágot, de a háztartásnak fényéből nem volt szabad veszíteni, mert ez lesújtaná a bárónőt.

Mivel Pálmayné bárónő, leányát Angeliquet is bárónőzték, s ezen a réven Pálmay is bitorolta a méltóságos czímet.

Napjainkban ez nem szerénytelenség, hisz most az üzletétől visszavonult hentest is nagyságolják. Ez újabb korban minden politikai törekvéseink vívmánya.

A méltóságos úr pénzt ment hajhászni.

Angelique pipereasztalánál ült s a hajlékony komorna az utolsó simításokat végzé választékos öltözetén.

A bárónő egykedvűen nézegette a zsebkendő rendkívül fáradtságos hímzését.

Angelique pipereasztalánál ült.

-22-

– Rebekka! – kezdé Angelique, iszonyún kellemetlen arczot mutatva – nagyon elégületlen vagyok.

– De kérem, bárónő – mond a komorna, úrnőjét köröskörül végig tekintve – mivel?

– Az egész öltöztetéssel.

– Csak parancsoljon, mit másítsak, vagy igazítsak.

– Hát én törjem azon fejemet? miért tartom?

– Hogy szolgáljam, hogy parancsainak engedelmeskedjem.

– És hogy jól öltöztessen.

– Hisz én, tőlem minden telhetőt teszek.

– No, ha nem telik öntől több, hát szép kis komorna.

– Kérem bárónő, mi ellen van kifogása?

– Szerencsétlen izlése ellen.

– Esedezem, a bárónő választott ma halavány kék szineket s azt hiszem, a színek öszhangzása ellen nincs kifogása.

– Minden oly túlhalmozott.

– Oh! ha nagysádnak ez kifogása, pillanat alatt segítve van – s bámulatos gyorsasággal csokrokat, szedegete le. – Nos, mit mond most?

– Azt, hogy az előbbinél is sokkal izléstelenebb. Elmehet.

A komorna könnyben úszó szemekkel távozott.

– Angelique! – szólalt meg a bárónő – ma megint türelmetlennek látszol.

– De kedves mamám! hol vegyem a türelmet? különben is, csak egy angyal bír többel, mint én, -23- de ezek az ügyetlen cselédek még az angyalokat is türelmetlenné tennék.

– Küldd el, s maradj nyugodt.

Angelique csöngetett s a belépő komornához fordulva, mondá:

– El van bocsátva.

– Köszönöm bárónő. Mehetek négy nap mulva?

– Négy nap mulva? hova gondol?… ki fog öltöztetni a csütörtöki bálra?… egész hónapon át az estélyekre?… mindennap a szinházba?… legyen esze és maradjon.

A komorna mély térdhajlással távozott.

– No lássa mama, ezek a teremtések semmit sem tudnak, s még kérni kell őket, hogy maradjanak. Régenten is így volt ez?

– Régenten leányom, nem tudom, de az én időmben valóságos rabszolgák voltak.

– Boldog idők!

– Valóban, nagyon boldog idők! – sóhajtá a bárónő.

Angelique újra csengetett.

Rebekka vértanu arczczal megjelent.

– Vetkőztessen le – szólt Angelique – mert szerencsétlennek érzem magamat.

– És minő öltözéket parancsol?

– Nem bánom, csak szépet és izletest. Ma Bényei gróf Dell’ Orto grófot fogja nálunk bevezetni.

A bárónő sóhajtott.

Angelique hasonlót tőn, s szünet után kezdé:

– Oly magas műveltségű egyén, mint Dell’ Orto -24- gróf, ritkaság; mindenről úgy beszél, mintha tanulmányozta volna. London, Páris, Florencz, Nápoly, Madrid, Lissabon, úgy hangzik ajkain, mintha mind szülőhelye volna; tánczol, mint egy szellem s énekel, mint egy cherub.

És belejött a dicsérésbe oly fokig, hogy a bárónő többször nyugtalan feszelgett és köhécselt.

A komorna dolgát végezvén, most az egyszer roszalás, de egyszersmind megelégedés nyilvánítása nélkül lőn elbocsátva.

Alig távozott, a bárónő Angeliquet figyelmezteté, hogy helyzetében vigyázóbb legyen más – főleg cseléd előtt – férfi dicséretében.

– De kedves mamám, egy vonást sem túloztam.

– Elhiszem és értem, sőt osztom is lelkesedésed; de, édes gyermekem, érzelminknek sokszor korlátot vet az ész. Nekem is más álmaim voltak, hanem az életben a való után kelle nyúlnom,… no de nem bántam meg soha – tevé utána nemes megadással, s mélyen sóhajtott.

Angelique kelletlen vonta félre szép ajkait s hófehér vállát olyszerű mozgásba hozta, mintha füzője bántaná, de az egész csak kicsinylés kifejezése volt.

– Kedves Angeliquem! – mond a bárónő, leánya kezét nyájasan megfogva – más a költészet és más az élet; mulatni, tánczolni, magának udvaroltatni, ez költészet; férjhez menni, ez az élet. Neked maholnap életre kell ébredned és hála Isten, nem legszomorúbb kilátással. Az én lelki barátnőm, a te gazdag keresztanyád, már megkért -25- örököse számára. Valéria szavatartó s ha mégis eszünkbe jutna szavaiban kétkedni, mire valók az írott szerződések. Teher nélküli vagyona megér négyszázezer forintot, ezt tartsd szem előtt és…

E pillanatban Vizeki Kázmér látogatását jelenték.

– Óvlak, eszeden járj – fejezé be anyai tanácsát a bárónő s mindketten a terembe léptek látogatók elfogadására.

A teremben várt azon szeretetreméltó ifjak egyike, kikről mondani szokás: kedves egyéniség, öltözéke nem kifogástalan, fekete haja nem rendezett, inggalléra nem feszes, kendőjének csokra nem kimért, de még arczvonásai sem szépek s mégis oly megnyerő az egész alak. Ajkán mosoly ül, szemeiben tűz lángol, mi kissé dúlt vonásaival festői ellentétet képez. Nincs rajta semmi különczség s mégis annyira elüt más fiatal emberektől; nem fitogtatja sem tetteiben, sem viseletében az úgynevezett genialitás-t s mégis máskép néz ki, mint mindennapi ifjuságunk.

Ez Vizeki Kázmér. Minden társaságban kedves, minden körben otthonos, s minden osztálynál népszerű.

Fiatal hölgyek érdekesnek találták; a koros nők könnyelműnek, a szegények jószívűnek, a csalók jóbolondnak s társai nélkülözhetetlennek vallák. És mindezeknek igazuk volt, valamint igaza volt az öreg Dömének – hűséges legényének – ki azt állítá, hogy urát fentebbi tulajdonai egészen megrontják.

– Képzelje Vizeki – mond Angelique – ön fogadásom tárgya. -26-

– Nagysád hiúvá tesz.

– Tán csak hiúbbá, akará mondani.

– Mire? hisz Angyalkám kezét még nem birom, s vannak pillanatok, mikor reményem ingadoz, mert adott szavának más értelmet, szép igéreteinek elhomályosítását látszik keresni.

– Hova czéloz ily beszéddel?

– Kérem, én nem mondtam Angeliquet, hanem Angyalkát, pedig kis Angyal több is lehet, ámbár én mind csak ily szőke fürtös és kékszeműnek képzelem.

– Nem is kiváncsi, hogy mire fogadtam?

– Fogadja, hogy nőm lesz, hogy szeretni fog s én égni fogok a kiváncsiságtól mindaddig, míg teljesül.

– Még ezzel várjunk kissé.

– De meddig?

– Míg az illetők döntenek.

– Hát nálunknál illetékesbek is vannak ez ügyben?

– Részünkről már bevégzett tény – mond Angelique, kecsesen nyújtva szobormintául teremtett kezét Kázmér felé. – És most hallja fogadásomat.

– Istenem! lássa Angelique, ez az, mi engem sokszor elbúsít, reménytelenné tesz, hogy valahányszor legszentebb eszmémhez érünk, pillanatig sem hagy érzelmim drága világában merengni, hanem csak úgy átsiklik rajta, mintha félne tőle és siet új irányt adni társalgásunknak.

Angelique hidegen mosolygott s olyatén rázta -27- bájos fejét, hogy Kázmér az egészből azt értelmezé, miszerint a tündér imádója beszédét izetlennek találja. Nem is késett hangját, tartását, sőt még arczkifejezését is átváltoztatni s miután vonásain a dacznak egy árnyéka átlebbent, könnyelmű mosolylyal kérdé:

– Tehát a fogadás?

– Jövő estélyünk hangversenynyel kapcsoltatik össze, én tehát fogadtam, hogy ön is zongorázni fog.

– De arra nem fogadott, hogy jól?

– Nem, mert arról mindenki bizonyos.

– Kivéve a szakértőket.

– Az itészetet bízza másokra, öntől csak igent vagy nemet várunk.

– Érdekében áll nyerni, vagy veszteni?

– E kérdést nem értem.

– Sokszor fogadunk, s óhajtjuk a vesztést, mert legszebb alkalom, valakinek emléket nyújtani, mely aztán könnyen érzelmi tárgy lesz.

– Nővel fogadtam.

– Akkor nyernie kell.

– Köszönöm.

A bárónő, ki az iménti beszélgetés kezdetén elhagyá a termet, visszatért s a társalgás napi eseményekről folyt, miben Angelique igen kevés részt vőn s a hozzá intézett kérdésekre vagy szórakozottan, vagy épen nem is válaszolt.

A bágyadt társalgást két látogató érkezte felvillanyozá: Bényei és Dell’ Orto grófok, Angelique részéről oly szivélyes előzékenységgel fogadvák, hogy Kázmér tisztán kezdé látni, miért volt Angelique -28- csak az imént oly elfogult és szórakozott s mi bűvölte így át? Ehhez nem is kellett valami látnoki képesség, mert a két látogató megjelenésére Angelique szemei új tüzet nyertek, arcza átszellemült s beszéde egyszerre oly folyékony, oly elmés lőn, hogy Kázmér minden más körülmények közt a legszeretetreméltóbb és legbájosb hölgy közelében érezte volna magát, de most összerezzent, mintha kígyó sziszegne rá. Alig bírt annyi erővel, hogy ez érzést el ne árulja, de – küzdve bár – mégis uralkodott magán.

A társalgás eleinte általános volt s míg ez így tartott, a három férfi udvariasságban s egymás iránti barátságos nézetben versenyzett. Lassanként azután úgy alakult a helyzet, hogy Angelique egészen elfoglalta Dell’ Orto grófot, Bényeit pedig a bárónő vette igénybe s Kázmér egy nagy olajfestménynyel szemközt, egyedül és elfeledve találta magát. Ez több volt, mint megbírná, ez távozásra inté.

Elbucsúzott s midőn a teremből kilépett, fejcsóválva suttogá maga elé:

– Hogy voltak perczeim, midőn azt hivém, szeretem e nőt! mennyire képes magát ámítni az ember?! Megesküdtem volna, hogy szeretem, pedig ha úgy volna, most kétségbe kellene esnem,… nem, nem, hála isten! én őt nem szeretem. És mégis, mi dúl keblemben? Az első tavaszi vihar, mely, ha elzúgott, kettős örömmel engedi élveznünk az üdülő természetet. Szent igaz, a mit gondoltam – kiáltá hirtelen megállva, s arcza kiderült -29- – már kezdem élvezni a nap áldását. – És édes merengéssel támasztá fejét egy márványozott oszlophoz.

Andalító szép dallam volt az, mi megragadá lelkét. Ha a léleknek bánata van, s valami azt enyhítni képes, úgy az csak lélekhez szóló dal; ha szívünk vérzik, s valami sajgását feledtetni képes, úgy az csak érzékeny dal; oh! a dal varázsa nemcsak idegeinket járja át, hanem ereinkben a vért is felhevíti; nemcsak érzékinkre hat, de szellemünket is elbűvöli. Szép gondolat volt, dalban imádni az istent, én azt hiszem, hogy a szellemek országába hamarébb eljut egy szép dal, mint a legvelősb beszéd. A dal több mint földi zengemény s azért lehet-e máskép képzelni az angyalokat, mint dallal szent ajkaikon; lehet-e a szellemek világában más közös nyelv, mint a dal?

Érczes fiatal női hang zengé a dalt, mely Kázmért lebüvölé, még pedig annyi erővel, oly iskolázott művészettel, hogy akármelyik fővárosi színpadon is meglepte volna.

– Felséges! mennyei! – susogá – Kamilla kis tündér!

És félig lehunyt szemekkel tovább ábrándozott, szívta dagadozó keblébe a fiatal leányka hangjától rezgésbe hozott léget.

Sokáig, maga sem tudta meddig, volt e helyzetben, csak a távozó két gróf zajára riadt fel.

Elrohant, de a gyönyörű hang, a kedves dallam egész nap fülében zengett.

-30-

Share on Twitter Share on Facebook