IX. (Uj fordulatok.)

Valeria oly nyugtalan éjet töltött, minőre csak akkor emlékszik, midőn szerencsétlen jegyese párbajban elesett. Reggel végig dorgálta cselédeit, hogy miért akarják koldussá tenni? Nincs fa, nincs szappan, nincs konyhapénz; miért nem gazdálkodnak jobban? Ő ezt nem győzi. Reggelinél a társalkodónénak is kijutott. Valeriának nem izlett a kávé, s ráfogta, hogy felét ellopják, miért nem ügyel rá jobban a kisasszony.

A kisasszony pedig érzékeny teremtés volt, s úgy értelmezte, mintha ő vádoltatnék a kávésikkasztással, – felmondott.

Ez Valeria ellen jól mért csapás volt, ő huszonöt év óta úgy a kisasszonyhoz szokott, hogy azt halála napjának képzelé, ha tőle meg fog válni. Lázas kitörések közt hagyá el a szobát.

A kisasszony pedig veresre sírta szemeit e bánásmód miatt.

Valeria nem találta helyét, s nem volt kedve semmihez. Ismerőseinek lemondatott a holnapi estélyről, nem készült kikocsizni, s parancsot ada, ha látogató jő, nem fogad el senkit. Azután leült Kázmérnak -77- levelet írni, hatszor kezdé újra, s hatszor tépé össze a lapot, végre inasát küldé Kázmér után.

És mégis, midőn Kázmér érkeztét jelenték, nem sietett őt elfogadni, hanem utasítást adott, hogy a terembe vezessék, hol rá várjon.

Sokáig várakoztatá.

Kázmérnak elég ideje maradt gondolkozni arról, mi vár itt rá, mihez felvilágosító körülményül szolgált a cselédség levertsége, a társalkodónő kisírt szemei, s a halotti csend.

– Itt nagyon beborult – gondolá – majd meglátjuk, rejtenek-e a felhők villámokat is? Mindenesetre rossz jel e várakoztatás, no de türelem.

Nagyon mulatságos dolog, mikor izgatott ember magát türelemre inti; eszeágában sincs másra gondolni, mint azon bajokra, mik vérét lázasb keringésbe hozták, sőt, ha akarná sem tud, s ép azon pillanatban, midőn türelemért sóhajt, fokozódik ingerültsége a kitörés pontjára.

Kázmér is, alig rebegé el: «türelem», úgy ugrott fel székéről, mint a megfékezett oroszlán, ha érzi, hogy láncza elpattant; heves léptekkel nehányszor végig mérte a szobát.

– Ez még velem sohasem történt – okoskodék – miért ma először? Mert egy kedvencz eszméjétől elesett? Hát én vagyok oka? Vagy kötelességemben állt volna azt minden áron keresztül vinni? Köszönöm szépen! sok hálával tartozom ugyan nénémnek, de lelkem függetlenségét még sem hozhatom áldozatul.

Ünnepélyes, hideg tartással jelent meg Valeria, -78- Kázmér szeretetteljesen sietett elébe; nem kevéssé ütközött meg, midőn nagynénje a csók elől kezét visszavoná.

– Hallom – kezdé Valeria, Kázmérnak széket jelölvén – hogy vagyonom nélkül visszautasítanád Angelique kezét?

– Visszautasítanám félország vagyonával is, mert gyűlölöm.

– És azt csupa gyöngédségből elhallgattad az eljegyzés perczéig.

– Egész addig az ellenkezőt hittem.

– S miért nem hitted akkor és azután?

– Ezt már igazán gyöngédségből hallgatom el.

– Szívtelen te! Tudod-e, hogy lovagiatlan viseleted majd megölte szegény Angeliquet.

Kázmér keserűen mosolygott.

– És nekem nagy bánatot hoztál fejemre.

– Ez vigasztalhatlanná tesz.

– Hogy fogod jóvá tenni hibádat?

– Angelique irányában nincs mit jóvá tennem, kedves néném irányában akár életemmel kész vagyok hibámat helyre hozni.

– Elfeledni látszol, hogy rokonim közt csak az lehet örökösöm, ki Angeliquet birja.

– Ne vonja meg tőlem szeretetét, ezt kérem csak, vagyonára nem vágyom.

– Elmehetsz! – kiáltott Kázmérra, s oly gyorsasággal, minőt tőle várni sem lehete, elfordult tőle, sebes léptekkel az ablakhoz közelíte, s homlokát az üvegre nyomá, míg nedves szemei az utczán járókon tévelyegtek. -79-

– És nekem nagy bánatot hoztál fejemre.

Kázmér engedelmeskedett.

Szünet után Valeria visszatekintett, s felsóhajta:

– Elment? Jól tette, a hálátlan. No megállj, ha az én vagyonom oly keveset ér, kisértsd meg a magadéból élni. – Ezzel karszékbe vágta magát, fejét tenyerébe rejté, s úgy elbúsult, mintha a szép szemeihez írt költemény lett volna lángok martalékává.

Sokáig elmerengett így, s ki tudja, meddig merengett volna még, ha Zárai Gyula nem jő.

Azt mondanám, Zárait jó csillagzata hozá most, de ő naponként megtevé e látogatást, de a mi ma vele történt, azzal még soha sem dicsekedhetett. Valeria magához vonta, homlokát csókkal illeté, s fejét Gyula fejére hajtva zokogott.

– Ha benned sem lesz több örömem – fuldoklá Valeria – élni sem óhajtok többé.

– Az ég szerelméért! – kiáltá Gyula – mit követett el Kázmér? Tán ártatlan, oh kérem, ne itélje el, tán csak félreértés…

Valeria búsan rázta fejét.

– Ne védelmezd, ő érdemetlen rá. Naponként jobban meggyőződöm, s mindinkább hitelt adok mások szavainak, kik azt állítják, hogy te jó, nemesszivű és érett gondolkozású ifjú vagy. Bocsáss meg nekem, hogy ily későn ismerem ezt el.

– Drága nagynéném! Én az emberek legboldogabbika vagyok! Van egy nemes szív, mely felém hajlik, van egy angyal, ki szeretetére érdemesít. Ha anyám szelleme az égből alátekinthet, csak áldást mondhat árva fejemre, hogy a legnemesb -80- lélek szeretetét annyi kitartás után megnyerhetém.

– És én bocsánatot esdek tőle, hogy fiát oly soká félreismerhetém.

– De Kázmér?

– Helyét szivemben te pótolod.

– És Angelique?

– Azt a szende teremtést is megcsalta.

– Az lehetlen!

– Azt hinné az ember, és mégis úgy van.

– Hát az a fiú minden boldogságot eltaszít magától?

– Mint egy őrült.

– Tán mégis félreértés, még minden kiderülhet.

– De ha mondom, magam beszéltem vele.

– Akkor nincs mit mondanom; csakhogy megfoghatatlan előttem… hisz én, ki soha senkinek sem valék irigye, őt irigyeltem, nem kedves néném vonzalmáért, mert azt kiérdemelni szent kötelességemnek éreztem, de irigylém tőle Angeliquet, mert ennek szívéhez utamban állt.

– Te szereted Angeliquet? – kérdé hévvel Valeria.

– Némán, lemondással, és gyakran kétségbeeséssel szivemben.

Pillanatra Valeria arcza kiderült, Gyulát megölelé, aztán ismét elkomorodva sóhajtá:

– De Angelique?

– Igen Angelique? – viszhangozá Gyula, s szomoruan lankasztá fejét mellére.

– Bátorság! – biztatá nénje – anyja részeden -81- lesz, én ott vagyok, a többi ügyességedtől függ.

– Vigasztaló angyalom! – rebegé reszkető hangon Gyula, s térdre omolva voná ajkihoz Valeria kezét.

– Ma nálam ebédelsz, s délután együtt látogatjuk meg Pálmayékat.

– Egészen boldoggá tesz.

Valeria sietett az ebéd iránt új intézkedéseket tenni, ez alkalommal az elszomorodott társalkodónőn is megesett szíve, mosolygott egyet rá, megcsókolta, s szent volt a béke.

Ez alatt Pálmayéknál is családi tanács folyt.

A bárónő szobájába gyültek.

Hárman voltak, mind hármuk arczán levertség ült.

Vizeki Kázmér felett már el volt döntve az itélet.

A Dell’Orto-féle reményekkel hallgatott Angelique, mert elhallgatta a kis történetkét is, mely őt, nem Kázmért tevé hibássá, sőt el volt magában tökélve, ha Kázmér elég lovagiatlan leend azt leleplezni, ő tagadni fogja, s kész Kázmért szemtől szembe rút rágalommal vádolni, de erre nem volt szüksége. Angelique tehát a szánalomig szomorún, s kétségbeesésig hallgatagon ült.

Pálmay érthetlen szavakat dörmögött, s oly képet csinált, mintha azon száz és száz redő, mely homlokát borítja, ugyanannyi aggodalmas gondolatok küljele volna.

A bárónő büszke tartásához még a szomorú körülmények közt is hű maradt; halaványan, hidegen -82- s daczos tekintettel állt, jobb kezét álla alá fektetve, úgy hogy mutató ujja szeméig felnyúlt, s bal kezét egy bársony támszék karján pihentetve, szólt.

– Végső erőnket meg kell feszíteni, ezt egyetlen gyermekünk boldogsága kivánja.

– De ha már nincs erőm – ellenveté Pálmay.

– Kell, és ez legyen utolsó.

– Hányszor volt már utolsó?

– Ne alkudozzunk, ez nem illik hozzánk. Házunk fényéből egy szikrának sem szabad eltünni, különben a mende-mondák ártalmunkra lehetnek.

– Hallgass meg – mond levert hangon Pálmay – szükséges, hogy te is tudj mindent; adósságim meghaladják vagyonunkat, s utolsó időben csak azzal tartám fel házunkat, hogy leányom a gazdag Valeria örökösének van eljegyezve. Képzelhetitek, ily remélhető tőke minő kamatokat emészt. Most már nem tudom, minő biztatással kerüljem ki a csődöt.

– Annak nem szabad megtörténni. Eltitkoljuk a történteket, s Angelique a csőcselék előtt ezentúl is marad a gazdag örökös arája. Biztasd őket szóval, esküvel, személyes jótállással, s tőled kitelhető minden eszközökkel, s pénzt teremts még, ha mindjárt a föld fenékéből is.

Pálmay oly képpel távozott, mint egy magyar szolga, ki szót sem tud angolul, s London közepette ura elküldi barátja felkeresésére, kit inasa nem ismer, s lakszámát maga sem tudja, tehát a -83- szegény ficzkó még arra sem számíthat, hogy három millió ember közt véletlen találkozik vele, de ellentmondani nem mer, tehát távozik.

Ketten maradtak, a bárónő és leánya.

És mit határoztak?

Nagy dolgot: hogy ezután Zárai Gyulára kell a hálót kivetni.

Ehhez nem sok erőfeszítés kellett, mert Zárai Gyula terveivel összevágott, s azért bátran a maga folyamára engedhetjük a dolgot. Zárainak volt ugyan egy elintézendő komoly ügye, miről annak idején említést teszünk, de ő vállalkozó szellem, s ez legkevésbbé sem akadályozá előre haladni.

A szobaleány egy kitanult, óvatos, s előnyeit ügyesen kiaknázni tudó teremtés volt. Kevéssel ezelőtt Döme tíz forint kisérettel egy levélkét kézbesíte neki Kamilla számára. A szobaleány elfogadá mindkettőt, s aztán okoskodni kezdett.

– A tíz pengő mindenesetre enyém, ezt zsebre tehetem, most a levélről van szó, kinek adjam? Ha Kamillának adom, nem várhatok semmit, sőt megeshetik, hogy nem fogadja el, aztán zaj támad belőle, s engem elkergetnek; Kamilla nem kapja. Angelique legfeljebb összeszid, s szemem közé dobja, mert nem neki szól; itt várhatok ugyan valamit, de rosszat. A bárónő megdicsér hűségemért, tán meg is jutalmaz, ha egyébbel nem, bizalmával, mi egy ügyes szobaleány kezében szinte sokat ér. El van határozva, a levelet a bárónő kapja.

E nemes szándékkal lépett a bárónő szobájába. -84-

– Nem tudom – kezdé, reszketést és bárgyú kinézést szinlelve – jól cselekszem-e, midőn méltóságodat terhelem e dologgal, de egyszerű eszem azt mondja, ha igaz és jó ügy, miért akartak megvesztegetni?

– Csak a dologra.

– Hát, Vizeki ő nagysága egy levelet küldött, melyet inasa azon kikötéssel adott, hogy titokban kézbesítsem.

– Kinek? – kérdé a bárónő és Angelique egyszerre.

– Kamilla kisasszonynak.

– Lássam, lássam – sürgeté a bárónő.

– Kamillának?! – csodálkozék Angelique.

A szobaleány átadá a levelet, s a nyert parancs következtében szemlesütve távozott.

A bárónő indulatosan bontá fel a levelet, s lélekzet után kapkodva olvasá:

«Üdvet és szerencsét Kamillának. Tegnap óta lelkem viharos tenger, melyen egy gondolatom, mint veszélyben forgó hajó, hánykódik; hajótörést fog-e szenvedni, vagy a boldogság kikötőjéhez szerencsésen elér? ez kegyedtől függ, mert e gondolat nem más, mint kegyedet bírni.

A köztem és Angelique közt lefolyt esemény kegyed előtt hihetőleg rejtély marad, ezt azért említem, hogy e sorok irásáért mentve legyek, mert én többé azon házhoz nem mehetek, s így miként kérhetném, hogy ártatlan szívét óvja meg számomra, ha gondolja, hogy véghetlen szerelmemet csak némileg viszonozni képes. -85-

Az ég oltalmát kérem kegyedre. – Vizeki Kázmér.»

– Minden meg van fejtve! – kiáltá Angelique.

– Hányszor mondtam, hogy ez kígyó. No de kitépem fullánkját, s jót állok, itt többé nem fog senkit megsziszegni.

A bárónő Kamillát hivatá.

A kedves gyermek szemeiben, vonásain oly ártatlan fény ömle el, minőt nagy festész angyalainak adni szeretne; mosolya kifejezé szívének azon tisztaságát, melyhez nem fért még soha sem bűn, sem rossz szándék. Megjelenése képes lett volna a legellenségesb indulatot lefegyverezni, de nem a vele szemben álló hölgy boszúját.

Angelique lenéző tekintet és megvető mosolylyal fogadá az érkezőt.

A bárónő két araszszal magasbra üté fejét, s hallatlan magasból tekinte alá a szerény leánykára, ép mint a karvaly, midőn áldozatát kiszemeli, s rá lecsapni készül; le is csapott, kifeszíté éles körmeit a remegő madárkára, hogy irgalom nélkül széttépje.

– Kedves néném parancsolt – rebegé Kamilla.

– Így nevezni engem, megtiltom, becstelen!

Kamilla oly képet csinált, mint a gyermek, ki az ég dörgését hallva, nem képes felfogni, honnan jő? Remeg, maga sem tudja mitől? Arczáról minden életszín elköltözött, s szoborként állt ott, szép szemeiben egy nagy kérdőjellel.

– Az irgalom – folytatá Pálmay bárónő – ide befogadott, saját gyalázatod elűz. Félóra mulva ne -86- mutasd magad e háznál, poggyászod majd elvitetheted. E levél mindent megfejt. – Ezzel a levelet átadá.

Kamilla gépiesen elvette, és mozdulatlan maradt.

– El innen! – rivalt rá a kőszivű bárónő.

És Kamilla, mint egy alvajáró távozott, ereiben a vérkeringés megakadt, idegeit zsibbadás fogta el, s kevésbe mult, hogy eszméletét nem veszté. Gépileg emelé fel kezét a levéllel, s szemei önkénytelen a lapra estek. Mintha zsilip nyilt volna meg ereiben, oly sebességgel tódult vére szivéhez s onnan fejébe; halavány arcza hirtelen lángvörös lett, s egész testében remegni kezdett. A lapon Kázmér nevét olvasá. Hirtelen átfutá a levelet, s könnyüi, mik eddig kebelét nyomták, megeredtek.

Tíz percz mulva az utczán állt.

-87-